Margócsy István

Kevés érdekesebb és tanulságosabb dolog van az irodalom életében, mint mikor az alkotó, legyen a szakmája szép- vagy szakirodalom, nekilát, hogy reflexíve térképezze fel saját munkájának terepét, s annak meghatározására törjön: hogyan is kellene űznie neki vagy társainak vagy az anonim irodalmi életnek (vagy esetleg magának az irodalom világszellemének) azt, ami már amúgy is űzetik. Gondoljunk csak József Attila szép önironikus megfogalmazására: "Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga?" - mire csak bátortalanul kérdezhetnők: hát vajon még mi érdekelhetné a költőt? S ha valakit kritikusnak teremtett az isten (Bán Zoltán Andrásról bizonyára kijelenthetjük: ő ilyen teremtménye a világnak), akkor miért ne rajzolhatna meg éppen ő, a mai irodalomkritika egyik legöntörvényűbb és legönfejűbb figurája egy olyan koordináta-rendszert, melyben, úgy véli, mindenki elfér (ő maga is! - bár saját tényleges és virtuális pozíciójáról szemérmesen [?] hallgat), mely mindenkire érvényes (volt), s mely mindenkinek, aki kritikaírásra adta valaha fejét, meghatározza mozgásterét és választási lehetőségeit. Bán e könyvében (konkrétan: könyvének bevezető és címadó írásában) impozánsan merész és nagyszabású koordináta-rendszerrel találkozunk - ritka élességgel határoztatik meg és íratik körül annak a szocializmusnak nevezett korszaknak az irodalmi élete, melyben mindannyian szocializálódtunk (hiába a tiltakozás: még a mai fiatalok is!), s melynek - szerinte - a kritikaírás lett volna a demiurgosza. Ha van demiurgosz, akkor a démonnak kell, hogy legyen megszemélyesítője is: legyen tehát főítész. Bán hihetetlenül éles elmével és rokonszenvesen kellő rosszhiszemű ravaszsággal e tételre építi fel nagyszabású leírását, melyben mindenki, aki szerepet vállalt a kádárizmus irodalmában (no, maradjunk realisták: majdnem mindenki) megkapja a maga beosztását: mihez képest és hogyan helyezkedett is.