Kevés érdekesebb és tanulságosabb dolog van az irodalom életében, mint mikor az alkotó, legyen a szakmája szép- vagy szakirodalom, nekilát, hogy reflexíve térképezze fel saját munkájának terepét, s annak meghatározására törjön: hogyan is kellene űznie neki vagy társainak vagy az anonim irodalmi életnek (vagy esetleg magának az irodalom világszellemének) azt, ami már amúgy is űzetik. Gondoljunk csak József Attila szép önironikus megfogalmazására: "Költő vagyok - mit érdekelne engem a költészet maga?" - mire csak bátortalanul kérdezhetnők: hát vajon még mi érdekelhetné a költőt? S ha valakit kritikusnak teremtett az isten (Bán Zoltán Andrásról bizonyára kijelenthetjük: ő ilyen teremtménye a világnak), akkor miért ne rajzolhatna meg éppen ő, a mai irodalomkritika egyik legöntörvényűbb és legönfejűbb figurája egy olyan koordináta-rendszert, melyben, úgy véli, mindenki elfér (ő maga is! - bár saját tényleges és virtuális pozíciójáról szemérmesen [?] hallgat), mely mindenkire érvényes (volt), s mely mindenkinek, aki kritikaírásra adta valaha fejét, meghatározza mozgásterét és választási lehetőségeit. Bán e könyvében (konkrétan: könyvének bevezető és címadó írásában) impozánsan merész és nagyszabású koordináta-rendszerrel találkozunk - ritka élességgel határoztatik meg és íratik körül annak a szocializmusnak nevezett korszaknak az irodalmi élete, melyben mindannyian szocializálódtunk (hiába a tiltakozás: még a mai fiatalok is!), s melynek - szerinte - a kritikaírás lett volna a demiurgosza. Ha van demiurgosz, akkor a démonnak kell, hogy legyen megszemélyesítője is: legyen tehát főítész. Bán hihetetlenül éles elmével és rokonszenvesen kellő rosszhiszemű ravaszsággal e tételre építi fel nagyszabású leírását, melyben mindenki, aki szerepet vállalt a kádárizmus irodalmában (no, maradjunk realisták: majdnem mindenki) megkapja a maga beosztását: mihez képest és hogyan helyezkedett is.
Bán irodalomszociológiai leírása minden elismerést megérdemel: ritkán (minálunk szinte soha) olvasni ilyen finom és durva elemzést egy korszak értelmiségi életéről (analogonja talán csak egy lehetne: a hírhedt, lenyűgözően érdekes és teljesen történelmietlen Szelényi-Konrád-könyv a szocialista értelmiség és hatalom viszonyáról) - ritkán olvasni ilyen igazságos és igazságtalan ítélkezést jelentős figurákról, ritkán olvasni ennyire tanulságos és ennyire parodisztikus kor- (kór-?) képet egy jelentős (vagy talán inkább jelentéktelen?) kritikatörténeti korszakról (vajha ne hallanám a szerző nyers közbevetését: "no, de hagyjuk az irodalomtörténetet!" - hiszen így emiatt akár úgy is látszhatik, mintha más korokban "normális" kritikai és irodalom-hatalmi viszonyok uralgtak volna...) - ám az sem felejtendő el, hogy ritkán találkozni olyan irodalomszociológiai leírással, mely ennyire érzéketlen lenne az éppen érintett irodalmi értékekkel szemben (ami azért meglepő, mert Bán ízlése és értékszemlélete - amint a könyv többi cikke és az egész életmű mutatja - páratlan gazdagsággal is képes érvényesülni!). Épp Bán virtuózan vibráló pamfletleírása, mind felülmúlhatatlan erényeivel, mind kiáltó hiányaival együtt mutatja, mennyire szükség lenne egy árnyalt "irodalomtörténeti" leírásra ahhoz, hogy akár a legegyszerűbben is leírhassuk: hogyan is működött az, amit, ha nem is szerethettünk, de mégis szeretnünk kellett és kell, s hogyan jöttek létre azok a művek, amelyekkel szemben viszolyoghatunk is meg lelkesedhetünk is, de amelyekről csak annyit mondhatunk: annak a korszaknak irodalma volt, mely - ismétlem magam - minden maiságot szocializált.
Mert vajon irodalmilag (az esztétikai értéket nem felejtve!) tényleg működik egy olyan koordinátarendszer, melynek origójában ott áll a magányos Kertész és a mégsem annyira magányos Petri, akikhez képest kell mindent (jól értsd: mindent!) elhelyeznünk? Idézhetnénk: "egy kívülálló, ha volna ilyen...". Milyen szempontból adja a kizárólagos mércét az ő kívülállásuk? Erkölcsileg? Politikailag? Esztétikailag? Vagy e három itt ugyanazt jelentené? Nem üt viszsza itt a régi séma, mely például Petőfi forradalmiságának egyedülvalóságához mérte (milyen tengelyen is???) a többi író derekasságát (lásd, bocsánat, az irodalomtörténetet: Petőfi nem alkuszik - a la Ady; Arany írói bátorsága pedig kétségbe vonatik - a la Móricz és Eörsi István; s a többi). Vajon tényleg olyan szoros kapcsolat van aközött, hogy az író magánemberileg és közszereplőileg kompromisszumot köt a politikával, és aközött, hogy remekműveket alkot? Petrinek valóban minden verse jobb, mint az ellenállástól finoman tartózkodó Tandorié? Kertésznek minden műve hitelesíttetik azáltal, hogy valóban példaszerűen viszolygott az irodalmi élettől? Kettejük tartása feledhetetlen példát nyújt mindannyiunk számára (s feltehetően vagy remélhetőleg a fiatalabb nemzedékek számára is) - de vajon a következő nemzedékek csak őket fognák olvasni esztétikai észre térésük során? Jaj, és akkor mi lesz a realizmus diadalával? S mennyi égető kérdés merül fel - örvendjünk annak, hogy Bán kiprovokálta, s fájlaljuk, hogy nem maga válaszolja meg őket: vajon Márai, akiről e könyvben Bán egészen kitűnő elemzéseket tett közzé, jobb író lett attól, hogy nem viselte el a politikai elnyomást, s emigrációba vonult? Vajon melyik kései regénye éri el például a Zendülők radikalitását (azt már nem is merem megkérdezni, hogy Bartók Amerikában jobb zenét írt volna, mint itthon)? Bán hihetetlen érdemeket szerzett magának azzal, ahogy leírta a nagy magyar irodalmi kompromisszum elképesztően mélyre ható erkölcsi rombolását, adná isten, hogy sok ilyet írjon még (vagy akár más), de az nem hallgatható el, hogy arra nem adott választ, hogy például Illyés Gyulának és Déry Tibornak valóban rémes (és irodalompolitikailag nyilván gyanúsan manipulatív) atomháború-ellenes négykezes oratóriuma hogyan is viszonyul a Dőlt vitorla és A kiközösítő szintén nyilvánvaló értékeihez.
Bán a maga látványos és nagyoperai irodalomszociológiai víziójában különös figyelmet szentel a kritikus, eminensen a "főítész" szerepének és megtestesítőjének - s különös szeretettel és kegyetlenséggel pécézi ki a személyesen is jól ismert és tisztelt, majd megítélt Fehér Ferencnek és Balassa Péternek a figuráját (haj, az említett magánéleti viharok! vajon mennyire játszottak bele a vízió hiperbolikus kinagyításába?) - s e két valóban nagy hatású, nagy hatalmú és nagy hatalomra törő érdekes személynek különösen érzékeny portréját vagy tanulságos karikatúráját nyújtja: mintha ők ketten, mintegy melegcsákányváltásként, megtestesítették volna mindazt, amit egy előírásos "igazi" főítésztől elvárhattunk. Bánnak tökéletesen igaza van - e két nagyszabású kritikus, ha nem is egyformán, megtestesítette az irodalmi mindent akarásnak, a transzcendens teljességígéretnek és -igézetnek egy olyan modelljét, ami valóban párját ritkítja, s ma nemigen ismételhető meg (szerintem nem is lenne feltétlenül kívánatos), de abban valószínűleg túlzásba esik, mikor e figurák jelentős teljesítményét és hatását kizárólagosnak és szubjektíve szabatosan intencionáltnak véli: bár mindkét figura szerette magát elhivatott magánosnak láttatni, amit elértek, nemcsak maguknak köszönhették, s ami körülöttük létrejött, nem volt és lett teljesen azonos azzal, amit szerettek volna (bánkódtak is eleget nemes frusztrációjukban). Főítészre bizonyára szükség volt (bár milyen érdekes, s alighanem megválaszolandó kérdés az is: a hivatalnak vajon miért nem telt ennyire fő ítészre?), de úgy vélem, Bán túlságosan démonizálja e figurákat, s valószínűleg szeretetteljes ressentiment-tól vezettetve mindazt is nekik tulajdonítja, ami mellettük és körülöttük, ne adj' isten nélkülük működött - így leírása, miközben magával ragad és egyetértésre buzdít, rögtön kétségeket is ébreszt: mindazt az erőszakosan teremtő aktust, amit Bán felvázol, azt hiszem, Balassa és Fehér együttesen sem tudta volna produkálni. Produkáltak pedig éppen eleget.
A könyvet bevezető történeti-szociológiai vízió tulajdonképpen azt mutatja fel egyszerre megvilágító és egyszerre torzító tükörben: milyen modelltől lenne szerencsés megszabadulnia a felszabadult (?) mai irodalmi élet kritikai kritikusának; a kötet további kritikai írásai pedig mintegy illusztrálják, hogyan is működik a hierarchiába nem szervezkedő (tehát: nem fő) ítész ízlésítéletre alapozó tapasztalata és interpretációs stratégiája. Bán egészen kiváló elemzéseket közöl mai és régebbi írásokról, Illyésről, Tandoriról, Krúdyról, Esterházyról (érdekes paradoxon: a könyv legszebb írása alighanem az, amelyik a német romantika két remekmívű zenésznovelláját hasonlítja össze), ám legizgalmasabb elemzései során is folyamatosan különös kettősséggel él: miközben mindvégig fenntartja annak a művészetszemléletnek végső alapjait, melyeket Fehérnél vagy Balassánál bírált, azaz a világnézeti egészben látásnak utópiáját, állandóan a szubjektivitásba visszahelyezett ízlésnek nevében nyilatkoztat ki (e téren nem csekélyebb határozottsággal és keménységgel, mint bírált elődei, s ízlésének magabiztosságára ugyanúgy nem is enged rákérdezni) - persze mindehhez hozzátehetjük: kiművelt és gazdag ítészi ízlése imponálóan széles látókört is biztosít olvasatainak.
Bán jeles és magasröptű könyvéhez legfeljebb egy számonkérő kérdést csatolhatunk, mintegy függelékként: egy ilyen nagyszabású vízió nem tenné lehetővé vagy szükségessé a szerzőnek önreflexív tükrözését is? Az, aki maga is tevékenykedik szépíróként, aki e könyvében is a retorikának oly rafinált eszközeiben dúskál, mint kevesen, igazán megengedhetné magának, hogy számot vetne azzal, amit pedig hevenyészve idéz is: igaz az, hogy önmaga is volt "lebaszós kritikuspápa"? S a fiatal nemzedéknek e kicsit ciki megjegyzése nem emlékeztet valahol a "főítészségre"? Vagy mindez már a történelemnek része csupán, s a vizionáló szerző inkább úgy viselkedik, mint az általa elemzett csodálatos Hoffmann-elbeszélés hőse, aki Mozart- és Gluck-opera-leírások titokzatos lezárásaként csak úgy mutatkozik be, hogy rejtélyesen kijelenti magáról: én vagyok Gluck lovag?
Scolar, 2009, 269 oldal, 2950 Ft
