"Nyugtalanul hajtom be a könyvet. És átverekszem magam a reményhez..." - fejezi be kritikáját Báthori Csaba Térey János költészete kapcsán; a recenzió megütközött olvasója pedig csak megismételheti szózatát: "Nyugtalanul hajtom be a Narancsot. És átverekszem magam a reményhez", hogy ilyen bántó cikkel talán nem kell többet találkoznom... Mert Báthori Csaba provokatív cikke (A tétova konkvisztádor, Magyar Narancs, 2003. szeptember 11.), melynek alig akad néhány mondata, mely akár irodalmi, akár állampolgári szempontból kiállana egy komolyabb próbát, sajnos egyszerre nevetséges, ügyetlen és kínos.
Nagy kérdés: ha egy kritikust bármilyen szempontból irritál egy költő vagy író tevékenysége (itt ráadásul: kizárólag költői alkotása), s kifogásait nem tudja vagy nem akarja esztétikai köntösben előadni, vajon miért nem vágja földhöz az adott könyvet, mért nem tapossa meg (vagy hagyja abba olvasását), s miért folyamodik (no persze a legliberálisabb politikai korrektség illem- és módszertanára hivatkozva) a rágalmazás és denunciálás kevéssé tiszteletre méltó fogásaihoz? Báthori úgy mutatja be Térey költészetét, mint amelyben a szélsőjobboldal ideológiája nyer (egyre nagyobb) teret, a műveket politikai szempontból állítja "félelmesnek", s úgy véli, hogy e versek (többségükben) nem mások, mint "rossz emlékű politikai eszmék trójai falovai" - mindebben annyira nincs igaza, hogy saját bizonyítási kísérleteiben is csak az idézetek kifordításával vagy hamis interpretációjával tud operálni. Báthori "furcsa éberség"-re inti önmagát és olvasóját, olyannyira, hogy bizonyára maga sem hiszi el azt, amit ír: hiszen egyre azt hajtogatja, hogy Térey "fortélyos emlegetés"-sel él, hogy "titkolóznak és árulkodnak a betűi" - vagyis hogy neki, éber kritikusnak kellett kitalálnia, amit álcázott módon a szerző üzenni próbált volna. A Narancs ifjú olvasóközönsége, úgy vélem, már nem ismeri (s remélhetőleg nem is fogja ismerni) ezt a módszert, mely a szocialista irodalomkritika legrémesebb fogásait idézi fel: a kritikus mutat arra rá, mi is az, ami az adott művekben "objektíve (...) az ellenség malmára hajtja a vizet"... (Pl.: Térey állítólag kártékony "nemzeties buzgalma" (?) "a küszöb alatt óvakodik a művekbe". Kérdéseim: hol található a költészet küszöbe? hogyan óvakodik valami bele egy versbe? Most benne van, amit a kritikus mond, vagy nincs? stb.)
Báthori elemző módszertana e cikkében kétségbeejtő. Először azon jajong tizenkilencedik századi líraelméletek alapján, hogy Térey "megnehezíti a költői alany személyazonosítását" (mit is csinál egyébként e téren a mai magyar költészet legjava???), s "megakadályozza, hogy az érdeklődő közvetlenül elsajátítsa mondandóit" (de ki szeretné "közvetlenül" elsajátítani egy vers "mondandóját" - s mi is lenne az???, s vajon más költők esetében hogyan működik egy olyan közvetlenség, mely nem "szűkíti az író és olvasó közti kézfogás esélyét"???), utána pedig minden magyarázkodás nélkül bejelenti, hogy egy nagy terjedelmű, sokszereplős, narrátorral is ellátott epikus jellegű mű egyik szereplője nem más, mint "a szerző alteregója". Én mindenesetre úgy vélem: ez a kettő egyszerre nem megy.
*
Továbbá: kritikusunk folyamatosan összetéveszti az egyes művekben megírt világ tárgyi összetevőit a szerző világnézetével, s a visszatetsző történések és jelenségek leírásait minden habozás nélkül "dicsőítésnek" tekinti. Térey valóban sokat ír a háborúról, a háborús pusztításokról, a világban eluralgó pusztulásról - választását önmagában kárhoztatni balgaság lenne; nyilván minden költő arról ír, amiről akar. De hogy dicsőítené a pusztítást? Hol derül ki ez a versek szövegéből?
Báthori kifogásolja, hogy Térey "arrogáns"-ként mutatja be költői imágóját (ahogy a kritikus szép kategóriájával megnevezi: "vadalanyát": a költő, szegény, elfelejtette volna önmagát úgy domesztikálni, hogy Báthorinak is tessék?) - vajon miért? Arrogáns figura nem lehet méltó a költészet emelkedett kontemplativitására? Hisz akkor a nagynak tekintett költészet hány alakját kellene kidobnunk az ablakon!? Továbbá: vajon tényleg nem lehet érdekes egy arrogáns vagy más esetben ne adj` isten amorális figura a költészetben? Ha komolyan belegondolunk e feltevésbe, alighanem csak nevethetünk rajta... Vagy: Debrecenből miért nem szabad ma "agresszíven" betörni a világba? Oly befogadónak látja Báthori a magyar világot, melyben a feltörekvésnek semmi akadálya? Vagy egy költő inkább csak azt a szerepet kell hogy kövesse, melyben, úgymond, félreáll és letörli...? Vagy ha kifogás éri a költőt, mert "azon kesereg, hogy nincsen többé nagyszabás", akkor vajon a kritikus tudna használható tanácsot adni neki, hol találna mégis egy kis nagyszabást? Vagy: Báthorinak nem rokonszenves Térey szerelmes verseinek világa. Szíve joga; ő bizonyára másként képzeli és éli az erotika világát. De miért lenne baj (s pláne a költészetben!), ha valaki a Báthori ideáljainál nyersebben mondja ki bizonyos szerelmi viszonyok problematikusságát vagy egyenlőtlenségét, s nem egy előre megírt (hogy mennyire hiteles, most ne firtassuk), politikai korrektségnek álcázott általános előíráshoz szabja megnyilatkozásait?
De térjünk át Báthorinak súlyosabb, nyíltan (sajnos, az irodalomtól nagyon távol eső) politikai kifogásaira. A kifogásrendszer szerint Térey azáltal, hogy Szent Pállal és Paulus tábornokkal foglalkozik, hitet tesz a szélsőjobb mellett... Báthori, midőn kissé meglepő durvasággal egyszerűsíti le Pál apostol szerepét arra, hogy a "jó terjesztésének ürügyén" a "messzeható kárhozatot" hozta a világra (azért ez, még ha Nietzschére hivatkozik is közben, egyszerűen szamárság), midőn Paulus tábornokban csak a "náci tábornokot" látja. Csak azt felejti el, hogy Téreynél e figurák mindvégig viták kereszttüzében állnak, s nem szerepük, hanem pálfordulásuk áll a mű középpontjában. (Báthorinak bizonyára elkerülte a figyelmét, hogy Paulus tábornok tevékenysége nem merült ki a "náciságban", hanem bizony az ő esetében is volt átállás meg nem náci szerepvállalás...) Bár természetesen egy pillanatra sem kívánnám jelentéktelennek tekinteni azt a szenvedést, melyet a német háború zúdított a szovjet társadalomra, azt azért ma már kissé naiv leegyszerűsítésnek gondolom, ha a II. világháború egészét úgy tituláljuk, mint "a Szovjetunió ellen indított irtó hadjáratot". Térey, mikor a háborúról ír, a teljes pusztulás körképét írja meg, szovjet és német oldalról egyaránt "a keresztény irgalmat nem ismerő képsorokban" (hogyan is kellene "irgalmasabban" megírni a szörnyűségeket?), az az állítás pedig, miszerint "a szerző részvéte, kétségtelen, csak az egyik oldalnak szól", nemcsak rosszhiszemű, hanem hamis is (s vajon mitől "kétségtelen"?). Báthori kifogásaiból mintha olyan háborúábrázolás igénye szólalna meg, amelyet a magyar olvasónak pl. Illés Béla rémes remekműveiből kellett megismernie anno (s amelyeket, remélem, ma már nem olvas senki).
Báthori zavaró denunciálása az egyes idézetek interpretációjában a legszembeszökőbb. Ha Térey verset ír a New York-i terrortámadásról, Báthori "fenyegető, félreérthetetlen utalást" talál egy ilyen sorban: "Látom hulltát érinthetetleneknek." Miért, Báthori nem látta? Miért, Amerika nem azért dermedt meg e tragédia döbbenetétől, mert addig önmagát "érinthetetlennek" tudta? Hol van ebben a sorban a "fenyegetés"? S kivált hol van, ha a vers (Báthoritól egyébként később idézett) lezárását is olvassuk, melyben a terrortámadás így lesz minősítve: "szennyember szörnyebb elmeszüleménye"? Ez lenne a "káröröm sok ezer ember halála felett"? Vagy talán Báthori tudja, hogyan kell "megnyugtatóan" értelmezni a N. Y.-i tornyok bukását? S mivel több más kiemelt szövegrészlet esetében is ugyanilyen igaztalan a kritikus interpretációja (mikor Báthori pl. "turul áhítatot" lát bele az egyik idézett versbe, olvasójában komolyan felmerülhet a gyanú a tudatos torzításra!), nem elkerülhető a kérdés: nem Báthorira illik inkább saját gyanakvó feltételezése: a "rövidlátás"?
Báthori cikke a magyar irodalom történetében sajnos sok-sok esettel példázható perzekutor-esztétika tökéletes megtestesülése - az, amitől az elmúlt évtizedekben annyira reméltünk megszabadulni. Mint egy ügyész, vadászik egyes szavakra, kiszakított, szituációktól megfosztott elemekre, hogy aztán diadalmasan felkiáltson: most rajtacsíptelek, te gazember! Kifogásai akkor is, amikor nem közvetlenül politizálnak, hihetetlen súlyosnak állítják magukat; hiszen valóban: ki szeretne olyan verseket olvasni, melyeknek "beszédmódja lassan hátat fordít az emberiségnek", vagy mely "elhomályosítja e költészet emberi tétjét" (amire kérdésünk, halkan, csak annyi lehet: mit is jelentenek valójában ezek a gyönyörű, archaikus, üres és semmitmondó frázisok?). A perzekutor, miközben saját kizárólagos világképét követeli a másikon, s a tolerancia minimumával sem él (pl. észre sem veszi, hogy ahhoz képest, ahogy ő megsérti a keresztényeknek bizonyára nem csekély tömegét, Térey vélelmezett háborús értékközömbössége a legrosszabb esetben is kismiska!), s még azt is elfelejti, el akarja felejteni, hogy irodalmi, tehát nem közvetlenül megfogható és számon kérhető szöveget olvas.
Báthori Csaba, József Attila rajongó fordítója bizonyára ismeri a Tiszta szívvel híres és hírhedt esetét, mikor is a verset és költőjét (állampolgárilag valóban irritáló és kihívó állításai miatt: betörök! horribile dictu!: ha kell, embert is ölök!) rendesen meghurcolták. Miért játssza el most kritikusként Báthori azt a szerepet, melyet "Horger Antal úr" és az akkori államügyész alakított? Miért felejti el, műveltsége és finom ízlése ellenére, olykor az olvasáskultúra alapkövetelményeit is?
S ha már ennyit (bár nem szerencsésen) írt a költő felelősségéről: vajon miért feledkezik meg a kritikuséról?
Margócsy István
