Pásztor Ágnes

A kortársak - érdemeire való tekintettel - tapintatosan szemet hunytak, amikor Virginia Woolf 1929-ben megjelentette az előző évben tartott két előadása kibővített és esszévé alakított szövegét.

Fene tudja, mi történt itt, lehet, hogy én kapcsoltam későn, de bridgetjones előtt föl sem tűnt, hogy felnőtt egy új lektűrnemzedék, és diadalmasan elfoglalta a piacot, háttérbe szorítva a D. Steel, N. Roberts, Ramona- és Samantha-füzetek reprezentálta klasszikus, kőkemény szemetet. Reménytelen eset vagyok, aki nem Helen, hanem még egy másik Fielding (egy vén, köszvényes fószer, olyan vén, hogy már rég elporladtak a csontjai) hőseként ismeri Bridgetet. Így sem úszhattam meg a szingliirodalom némely darabjával való találkozást; többnyire izzadt, ragacsos, kiagyalt cuccok, amelyek olvasása közben nem a figurák képződnek meg az olvasó előtt, hanem a billentyűzetnél ülő szerző, amint vért ereszt maga alá az erőlködéstől. Eme nőirodalmi termékek kínosságával csak a férfiirodalmi termékek csajozós-bulizós, hű, de jó fejek vagyunk vonulata állja a versenyt.