V. Á.

Roddy Doyle: Henry csillaga Roddy Doyle-t, akivel kapcsolatban Magyarországon legalább tizenötször lőtték már el a származására utaló "úr ír" szóviccet, mindannyian a Barrytown-trilógia (A Commitments, A méregzsák, A mozgóbüfé) imádnivalón surmó, virtigli ír figurái miatt szerettük meg. A trilógiánál jóval komorabb hangvételű Henry csillaga egy másik, eleddig kétkötetes sorozat, a The Last Roundup nyitó darabja.

Tito & Tarantula Valahol azért nincsen könnyű dolga egy olyan zenekarnak, amelynek a frontembere már kisklambó korában együtt lapátol a homokozóban valamelyik híres filmrendezővel, és így könnyedén megcsíphet pár zsírosan fizető percet a mozisikerek filmzenelemezein. A Tito & Tarantula pont ez a tészta, de amíg az inkriminált dalok (a Desperadóból és az Alkonyattól pirkadatigból, ugye) jogdíjaiból valószínűleg élete végéig úri élete lesz Tito Larriva énekes-gitárosnak, addig a mostanihoz hasonló koncerteken rendre szembesülnie kell azzal, hogy a jelen lévő tőzsdeügynökök és jogászok (némelyik motoros rockernek álcázva) rendszerint csak ezeket ismerik, a többi pedig néma csend, ahogy a költő mondja.

Tulajdonképpen akár röhögni is lehetne ezen a két bandán, ha a végeredmény nem lenne ilyen. Nem tudom, mi játszódhatott le az egyébként általános iskolai tanárként is dolgozó Tom Cato Visnes basszusgitáros (korábbi művésznevén: King Ov Hell) fejében, amikor a pusztító, botrányhős Gorgoroth után (ez az a zenekar, ahol az énekest azért sittelték le, mert rituálisan megkínzott valakit; egyébként papírja van arról, hogy elmebeteg, és ezért a norvég állam zsíros lóvét folyósít neki minden hónapban, egyúttal hivatalosan megtiltotta neki, hogy dolgozzon) megcsinálta ezt a két zenekart.

A három folkkirálynő egyenként is igen népszerű, nem csoda, hogy a koncertterem csordultig telik ezen a bemutatón. A közösen, félévi munkával alkotott előadás azt ígéri, hogy valami igen különleges dolog készülődik az immár építészeti Oscar-díjas MűPában.