Tito & Tarantula Valahol azért nincsen könnyû dolga egy olyan zenekarnak, amelynek a frontembere már kisklambó korában együtt lapátol a homokozóban valamelyik híres filmrendezõvel, és így könnyedén megcsíphet pár zsírosan fizetõ percet a mozisikerek filmzenelemezein. A Tito & Tarantula pont ez a tészta, de amíg az inkriminált dalok (a Desperadóból és az Alkonyattól pirkadatigból, ugye) jogdíjaiból valószínûleg élete végéig úri élete lesz Tito Larriva énekes-gitárosnak, addig a mostanihoz hasonló koncerteken rendre szembesülnie kell azzal, hogy a jelen lévõ tõzsdeügynökök és jogászok (némelyik motoros rockernek álcázva) rendszerint csak ezeket ismerik, a többi pedig néma csend, ahogy a költõ mondja.
Pedig a Tito & Tarantula igen jó zenekar, és ezt nemcsak az jelzi (bár ez is erõsen árulkodik az attitûdjérõl), hogy az Angry Cockroachest meg a színpadra felhúzkodott titkárnõk és HR-asszisztens csajok segítségével tömegjelenetté varázsolt és gyönyörûségesen szanaszéjjel jammelt After Darkot nem a ráadásban lõtték el, hanem valahol a mûsor közepe táján. Hanem többek közt az is, hogy egy ilyen helyen is képesek szórakoztatni (ilyen rémségesen alulkevert hangzással, teszem hozzá) legalább azokat az elsõ pár sorban tömörülõ külföldieket, akik nemcsak a filmzenés dalokra rohantak visongva elõre. A Tarantulához ugyanis borzasztóan nem illenek a klubok, sõt, egyáltalán semmilyen zárt hely: ezt a zenét fesztiválon kell hallgatni, csontra beszíva vagy besörözve, úgy, hogy az ember tornacsukás lábán többen taposnak végig, mint egy évben összesen, száll a por, beletûz a közönség arcába a lemenõ nap, Steven Hufsteter gitáros meg izomból vágja bele a tömegbe a hangszerét a végén, természetesen miután széjjelverte a kontroll-ládán. Így csak simán korrekt koncert volt, még akkor is, ha a végén ellõtt, punkosított La Bamba után minimum egy Bella Ciaót vártam volna, a tábortûzfeelinget erõsítve, de az nem jött. Szerencsére.
A38 hajó, május 29.
****
