Tulajdonképpen akár röhögni is lehetne ezen a két bandán, ha a végeredmény nem lenne ilyen. Nem tudom, mi játszódhatott le az egyébként általános iskolai tanárként is dolgozó Tom Cato Visnes basszusgitáros (korábbi művésznevén: King Ov Hell) fejében, amikor a pusztító, botrányhős Gorgoroth után (ez az a zenekar, ahol az énekest azért sittelték le, mert rituálisan megkínzott valakit; egyébként papírja van arról, hogy elmebeteg, és ezért a norvég állam zsíros lóvét folyósít neki minden hónapban, egyúttal hivatalosan megtiltotta neki, hogy dolgozzon) megcsinálta ezt a két zenekart. Ez a színtér sem olyan már, mint a fénykorában, a kilencvenes évek elején! Akkoriban minimum levágott marhafejjel ütötték volna Visnest agyon a radikális black metalosok egy ilyesfajta lazulásért.
Szóval a játék neve rockzene, így simán, egyszerűen, mindenféle keménykedés nélkül, és persze annyira tökéletesen, ahogy azt a skandinávoktól megszokhattuk. Az Audrey Horne (képünkön), amit Visnes tavaly végül otthagyott (még így sem maradt renitens black metalos nélkül a banda egyébként, hiszen az Enslavedben is érdekelt Arve Isdal az egyik gitáros), a könnyebbik falat. A két évvel ezelőtti No Hay Banda után a Le Fol is egy tökéletesen MTV-kompatibilis darab a maga ízesen gitározós, fogós, melankolikus poszt-grunge-ával: csak a műdepressziós manírok hiányoznak belőle szerencsére, a Toschie művésznéven futó énekes meg egyszerűen főnyeremény ezekkel a dallamokkal, amelyekkel potenciális slágerré varázsolt egy teljes lemeznyi anyagot. Az első klip a Thresholdra készült, ami talán a legnagyobb dal az anyagon, de ez kicsit idiótán hangzik, amikor egy olyan ritka lemez kerül szóba, ami az elejétől a végéig tökéletes.
A Sahg valamivel nehezebb dió, már ha lehet ilyet mondani egy olyan csapatról, ami úgy játssza a Black Sabbath ihlette mogorvább, doomosabb rockzenét, hogy a nagy isten Black Label Society utóbbi albumai simán elbújhatnak a zenekar két lemeze mellett. Itt is két lemez készült eddig (fantáziadúsan I és II címmel), amelyek tökéletesen hozzák az Ozzy korabeli Sabbath és modern követőinek klasszikus toposzait: lassú-középtempós, lehangolt gitározás, magas fekvésű, fájdalmasan elnyújtott ének, hatalmas Iommi/Wylde-szerű szólók, és ami itt már közhelyszámba megy: hibátlan dalok. Utoljára a szintén skandináv Spiritual Beggars tudta így megidézni az ősök szellemét, és az, hogy két, alapvetően hobbizenekarnak indult csapat ilyen szintű albumokat tesz le az asztalra alig pár hónap időeltolódással a megjelenések között, egyértelműen utal arra, hogy valami van a fjordoknál a levegőben.
Indie Recordings, 2007; Regain, 2008
