Bozóki András: Új politikai stílus

publikálva
1998/44. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.


MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.

Néhány évvel ezelőtt Hankiss Ágnes író, a Fidesz egyik akkori (és mai) elkötelezett híve így jellemezte pártját: "A Fideszben szokás arról beszélni, hogy a Fidesz a >>belgák>belgaezekben a sivár kategóriákban nem érdemes gondolkozni. Hanem egyetlen értelme lehet: >>belgaÚgy vélekedett, hogy a magyar politikai élet rákfenéje a szekértáborok problémája. "A baj akkor kezdődik, amikor ezek a laza csoportosulások elkezdenek jól bejáratott klientúrákként, szorosan záró véd- és dacszövetségekként, lobbyként működni. (...) Azt hiszem, amire ennek az országnak nagy szüksége volna - az életviszonyok javulásán túl -, az a békesség. Hogy vége legyen a szellemi polgárháborúnak. Ezért egyetlen politikai erő sem törekedhet kisajátításra. (...) Erkölcsi mérce és feladat ma a politika számára, hogy keresse a megosztó és eszkalálódó indulatok feloldásának lehetőségeit."

E gondolatokkal mélyen egyetértek. Tény, hogy a Fidesz - MPP 1998. tavaszi választási sikerében is nagy szerepe volt annak, hogy a párt -miután elfoglalta a Giczytől Lezsákon át Szabó Ivánig terjedő hagyományos jobboldalt - vissza tudott térni a politikai centrumba, és mérsékelt hangütésével páratlanul széles és sokszínű választói koalíciót állított maga mögé. Orbán Viktor kormánya valóban a "remény kormányaként", szerencsés csillagzat alatt vette át elődeitől a kormányrudat. Rá szavaztak a "flamandok", számosan a "belgák", sőt a -korábbi koalíció híveiként számon tartott, de abban csalódott -"vallonok" közül is sokan. Remény volt arra, hogy a kormány jó értelemben "egyesíti a nemzetet", megteremti a szekértáborok és generációk közötti békét, a kulturált politizálás feltételeit.

Az új kormány azonban júliustól októberig permanens kampányt folytatott. Aggodalomra ad okot, hogy úgy tűnik, mindez a szekértáborok közötti lövészárkok elmélyítésével, a véd- és dacszövetségek határainak az eddigieknél élesebb kijelölésével járt. Lehet persze, hogy csupán a kétpólusú politikai rendszer "alapjainak lerakásáról", a demokratikus váltógazdaság kereteinek méltányolható megteremtéséről van szó. Mégis - lassan négy hónap kormányzás után - az új kormány bástyái mögé húzódó, igen dacos szövetségnek látszik. Meglehet, ez csupán átmeneti periódus volt. Talán csak az önkormányzati választások miatt gondolta úgy a kormányfő és a pártvezetés, hogy a sorok szorosabbra zárása lesz a kifizetődő. Hiszen a helyzet abnormalitásával a kormányfő is tisztában volt, amikor a jövő év februárjára normális viszonyokat ígért. Csak időközben összekuszálódtak a szálak abban a tekintetben, hogy ki mit tekint normálisnak. Normálisnak tekinthető-e mondjuk az, ha a kormányfő a nemzethez tartozás kritériumát a kormányprogram elfogadásában látja? Normálisnak tekinthető-e egy polgári demokráciában az, ha a pártpénztárnokból csinálnak adóhivatali elnököt? Miért olyan fontos, hogy az adóhivatal elnöke a kormányfő jó barátja, bizalmasa és politikai szövetségese legyen? Miért ért meg olyan sokat az APEH-elnök lojalitása a kormányfőnek, hogy a politikai botrányt, a jelöltje ellen irányuló "hecckampányt", a sajtó egy részével való nyílt szembefordulást is vállalta miatta? Mi ennek a politikai üzenete? Valószínűleg nem az, hogy adóhivatali elnöknek lenni politikailag semleges közfunkció.

Az új kormány új, dinamikus politikai stílust hozott, s új politikai kultúrát jelenített meg. Ezt nevezte Matolcsy György növekedéskutató találóan "egész pályás letámadásnak". Ennek lényege az egyenes beszéd, valamint az egyenes beszéd elkerülése. Néha egyenesen beszélnek, többször egyenesen hallgatnak. Az elemző dolgát az nehezíti meg, hogy az egyenes beszéd és egyenes hallgatás stratégiájából nem látszik kirajzolódni egyértelmű politikai vonalvezetés. Igaz, a májusi győzelem óta még kevés idő telt el ahhoz, hogy az új kormány stílusát, a kormányzás filozófiáját valamilyen tartósnak látszó, koherens rendszerbe illeszkedő cselekvéssorként leírhassuk. Jelenleg úgy tűnik - bár e kép változhat -, hogy a Fidesz - MPP vezette kormánykoalíció politikai stílusa három forrásból táplálkozik, s e "stílusirányzatok" külföldi előképeit az egyszerűség kedvéért három névvel illusztrálhatjuk: Blair, Bonaparte és Berlusconi. Nézzük, mit jelentenek ezek.

Amikor a Fidesz - MPP a választások megnyerése után is folytatta politikai kampányát, még úgy tűnt, hogy az előző, szociálliberális kabinet elitizmusára adott populista revánspolitikáról van szó. A tandíj eltörlése, a családi pótlék ismételt bevezetése, a tb visszaállamosítása és az egyes miniszterek - szó szerint -sokat ígérő fellépése erre a következtetésre adott módot. Valamiféle jobbközépről jövő új blairizmus kezdett kibontakozni. Ebben volt is valami ráció. Nagy-Britanniában Tony Blair volt az, aki egymásnak ellentmondó, de együttesen mégis igen vonzó programelemekkel radikálisan megújította a baloldalt, középre húzó politikájával, egyszerre modernista és populista retorikájával 18 év után győzelemre vitte pártját. Úgy tűnt, hogy Orbán Viktor személyében egy jobbról jövő, de Blairhez hasonlóan "mindenevő", pragmatikus sikerpolitikussal van dolgunk. A magyar kormányfő úgy tűnt fel, mint aki egyszerre gazdaságilag baloldali és kulturálisan jobboldali, adócsökkentő liberális és drogszigorító antiliberális, a külpolitikában nemzeti és a színházpolitikában "nemzetietlen". Egyszerre államosító és magánosító, családfenntartó és új honfoglaló. Többet ígér, mint kormányváltást (reményt ad a veszteseknek), de kevesebbet, mint rendszerváltást (reményt ad a nyerteseknek).

Ebben a kormányzati stílusban megvalósulni látszik a "posztmodern konzervativizmus", ahogy azt Elek István mai miniszterelnöki tanácsadó néhány éve megírta. Akkor még viccnek tűnt, mára kiderült, igaza volt. A Fidesz - MPP vezetői felismerték, hogy a demokratikus politikában inkoherens programcsomaggal is lehet sikereket elérni, sőt azzal igazán. A programpontok koherenciája csak kevés választópolgárt érdekel, sokkal fontosabb az, hogy a "csomagban" mindenki találjon neki tetsző elemeket. Márpedig a Fidesz - MPP családi zsákjában mindenki talált ilyet: a nyugdíjas nagymama, a továbbtanulni készülő unoka vagy a gyerekvállalás előtt álló ifjú pár.

A kormányzás mézesheteit meghatározó angolszász blairizmust idővel kissé háttérbe szorította a francia minta mind erőteljesebb átvétele: a bonapartista-gaulle-ista hagyomány hazai meggyökereztetésére irányuló mind elszántabb törekvés. Ez az új kormány stílusának második meghatározó eleme. A magyar kancellár számára a gyengülő, majd elbukó Kohl már nem lehetett példa, így vigyázó szemeit Párizsra vetette. S ahogy az atomrobbantó Chirac szembeszállt a Greenpeace-szel, úgy igyekezett Orbán Viktor kirobbantani bebetonozottnak látszó pozícióikból a "késő kádári eliteket". A tízéves Fidesz történetének egyetlen konstans eszméje az antikommunizmus. Mindez rendben is lenne, ha nem tudná a politikára figyelő közönség, hogy a Fidesz - MPP dominálta kormány felerészben volt kommunistákból áll. Komolyan veszi-e a kormány saját "hivatalos" ideológiáját? Ha nem, akkor mit jelent, milyen célt szolgál az antikommunista retorika 1998-ban? Az elitváltás felgyorsítását, az eltávolítandó célszemélyek körének megbélyegzését. De hová kerülnek ebben a logikában a "belgák"?

A bonapartista-gaulle-ista hagyomány egyebek mellett a politikai centralizációt, a kormányzati akarat erőből történő érvényesítését, a kormány politikai súlyának "kabinetté", egyfajta tanácsadó-végrehajtó szerepre való csökkentését jelenti. Az Orbán-Torgyán-kormányban a két pártvezéren és Kövér Lászlón kívül egyik miniszternek vagy államtitkárnak sincs valódi politikai súlya, ezért - talán Pokorni Zoltán, Stumpf István és Várhegyi Attila kivételével - a kormányfő által bármikor leválthatók, lecserélhetők. A kormányfő hatalma mellé a hagyományos autoritás formai kellékeinek megszerzését is fontosnak tartotta: nemcsak a kormány fejeként, de a miniszterek patrónusaként is igyekezett fellépni. Hatékony politikai kontrollja nincs, a kormánytagok sorsa tőle függ, a frakciót hívei kézben tartják. A nyilvános vitákat kerüli, a parlamenti nyilvánosságot és az Országgyűlés ellenőrző és vitafunkcióját minimálisra igyekszik korlátozni. Pozícióját egyesegyedül a kisgazdák kilépése rendíthetné meg. Torgyán Józsefet azonban államilag garantált áron felvásárolta. A bonapartista stílus továbbá annak egyértelmű szándékát is jelenti, hogy ha a kormányfő "következetes káderpolitikát" kér, akkor az önkormányzatokban tevékenykedő Fidesz-prefektusok azonnal értsenek a szóból. Ahogy annak idején "a korzikai" meghódította Párizst, úgy igyekszik rendet teremteni az új kormány a renitens fővárosban, a "kávéházi konrádok" Budapestjén. A siker itt is jelentős, de már elmarad a várttól. A "belgák" megosztottak és tanácstalanok: ugyan emlékeznek még a régi kormányra, de egyre ellenszenvesebb nekik az újak nyomulása.

Az új kormányban a "joguralom" (rule of law) helyett a "törvény és rend" (law and order) lett az aktuális jelszó. Ez az angolszász világban árnyalatnyinak számító eltérés hazánkban már kontúrosabb különbségeket jelez. A törvényesség megszilárdításáért indított "egészpályás letámadás" két előretolt ékköve: Pintér Sándor belügyminiszter és Kövér László nemzetbiztonságért felelős tárca nélküli miniszter. Kövér szerint aki Pintért bírálni merészeli, az szervezett bűnözői körök eszköze, voltaképpen a maffia szekértolója. "Ha nem vennék észre, az önök kottáját a szervezett bűnözés írja, és mocskos mancsuk nyoma még mindig ott van a kottán" - mondta Kövér. Ez már a bírálat jogának megkérdőjelezése, a bíráló kriminalizálása és megfélemlítése. Azt sugallja, hogy aki a kormányt bírálja, az demokratikus államrendünk megdöntésére szövetkezik az ellenséges-ellenzéki csoportokkal és a velük összefonódó bűnöző körökkel. Ismerős textus, egy orwelli fejezet a bolsevizmus történetéből. Legutóbb mintha Grósz Károlytól hallottunk volna ilyesmit a késő Kádár-korban: aki a kommunista pártot kritizálja, az "objektíve" a fehérterrort készíti elő. Akiben kételyek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy az aktuális belügyminiszter volna-e a Megvesztegethetetlen, az már gondolatban is bűnt követ el. Olyan ez, mint egy népmese: boszorkányok, mocskos mancsok, Piroskák és farkasok, besúgók és provokátorok. Demokráciában is lehet ilyeneket mondani, de utána a párt népszerűségi indexe csökken. Igaz, a bonapartizmus nem a "belgák" körében mért kérdőíves felméréseknek köszönhette támogatottságát.

Végül a kormányzati stílus harmadik elemét a sporttal ötvözött médiapolitika igényei formálják, amelynek aktuális mintáját feltehetően az AC Milan futballcsapatának tulajdonosa, az olasz Silvio Berlusconi politikája adhatta. A Berlusconi vezette Szabadság Koalíció a választások előtt egy évvel még "üzenetrögzítős pártként" sem létezett, amikor az olasz politikai földcsuszamlást követően a főnök létrehozta és néhány hónap alatt a semmiből a csúcsra járatta a formációt, megnyerve az 1994. tavaszi választásokat. (Igaz, utána egy évig sem húzta ki a kormány élén - de ez már egy másik történet.) Mint azt elemzők kimutatták, az új magyar kormány nem annyira párbeszédet folytat a társadalommal, mint inkább üzen neki. Keveset üzen, de azt gyakran ismétli. A kormány önmagáról alkotott képe nem teszi lehetővé az interaktív politikát, a polgárokkal való párbeszédet, hiszen a Fidesz kormányprogramja már eleve a "polgárokkal egyeztetve", a "polgárokkal közösen" született, s amit egyszer "a polgárok elfogadtak", arról már nincs miért beszélni, azon nincs mit vitatkozni. A kormány nem csupán képviseli, hanem megtestesíti a polgárokat. Akkor lenne szó képviseletről, ha a kormány és az ő polgárai két külön entitást alkotnának. Erről azonban nincs szó. A kormány nem más, mint "a polgárok" törvényerőre emelt akarata, nem csoda, hogy "a polgárok" azonosulnak a kormány akaratával és viszont. A kormányfő pedig egyszerűen az Ország Első Polgára. (Félreértés ne essék: nem első konzul, nem első titkár. Első Polgár.)

Az új kormány erős abban, hogy a konfliktusokat "verbálisan és vizuálisan áthidalva" oldja meg. A kormányfő kétszer nem veszi fel ugyanazt a nyakkendőt, körülötte PR-emberek szorgos hada nyüzsög. Szimpátiával figyeli azt a politológusból lett kisgazda politikust, aki meglepő törvényjavaslatot nyújt be a sajtóviszonyok egyensúlyának biztosításáról. A permanens kampány időszaka alatt a médiapolitika szinte már a kormányzás helyébe lépett. Olyan volt, mint egy médiára hangolt kártyaparti: Postabank-ügyre Simicska jött, Simicskára az úgynevezett megfigyelési botrány, arra pedig a pro és kontra kezdeményezett parlamenti bizottsági vizsgálatok, valamint a nyugdíjakról szóló viták. Egy ponton túl azonban még egy dinamikus médiapolitikát folytató kormány sem kerülheti el a kormányzást: előbb-utóbb el kell kezdenie.

Az új kormány politikai stílusát és filozófiáját tehát kiindulásképpen a hipotetikus Blair-Bonaparte-Berlusconi-féle Bermuda-háromszögben helyezhetjük el. Mivel azonban ezek mind nyugati, eurokonform minták, a további elemzéseknek nem szabad figyelmen kívül hagyniuk a régióra jellemző sajátosságokat, e Nyugatról importált politikai stílus poszt- és antikommunista mutációit. Hiszen többről - és másról is - van szó, mint a Lajtán túl már ismert, pragmatikus okokból jobbra-balra hajló, új autoriter, médiakarizmatikus demokrácia hazai adaptációjáról. A magyar helyzet más; sántít minden magyarázat, amely kizárólag idegenszerű sémákra támaszkodik.

Például tény, hogy Magyarországon a sérült nemzettudat rehabilitációja parancsoló szükséggé teszi a nemzedékek közötti hídverést. Mindezt mi sem szimbolizálja jobban, mint hogy Nemeskürty István húsz-huszonöt milliárdot kapott arra, hogy Jézus születésének kétezredik, a magyar államiság ezredik évfordulóján felköltöztesse az ifjú miniszterelnököt a budai Várban létesítendő kormányfői rezidenciába. Az e gesztusban kifejeződő látszólagos megalománia ellenére a lépés iránya helyes. Hiszen mi más kínálna jobb apropót az ezredfordulónál a hatalmi ágak tényleges elválasztására, a pluralista demokrácia lényegét jelentő "súlyok és ellensúlyok" fenntartása melletti elkötelezettség látványos demonstrálására? A kormányfőnek már eddig is el kellett volna hagynia a Parlament épületét, s annál jobb, ha ezt minél előbb megteszi. Ezzel megszűnik kényszerű társbérlete az Országgyűléssel, és a jövőben a kormány ellen tüntetőknek sem kell majd a Kossuth térre vonulva a parlamentarizmus hitelét rontaniuk. Mire az új államelnököt megválasztják, remélhetőleg a köztársasági elnöki hivatal is elköltözik a Parlamentből, s így végre közjogilag tiszta helyzet teremtődik. E munkát még ebben az évezredben el kell végezni. Ezzel a Szent István-i tettel szimbolikusan is befejeződne a demokrácia honfoglalása Magyarországon. De ez csak egyetlen példa a honi sajátosságok sorában.

Nem tudom, hogy Hankiss Ágnes ma is olyannak látja-e a Fideszt, mint amikor fent idézett sorait papírra vetette. Feltehetően igen, mert egyébként eltérő véleményét nyilvánosan szóvá tette volna. Már csak azért is, mert saját szerepét annak idején így határozta meg: "Talán éppen az volna a magamfajta humánértelmiségiek, alkotó értelmiségiek dolga egy párt körül, hogy személyükkel és jelenlétükkel állandó korrekciót és ellenpontot jelentsenek, ha kell. Legyen az ember ellensúly, legyen egy személyesebb hang a kollektív akarat kórusában..." Hankiss Ágnes úgy vélte, hogy "az érted teszem, nem ellened" értelmében érdemes kritizálnia politikussá vált elvbarátait, anélkül azonban, hogy feladná a velük való szolidaritást. Nincs kizárva, hogy ma is éppen ezt teszi a pártközeli társaságokban, egyesületekben, szellemi-politikai alkotóműhelyekben. De kifelé hűségnyilatkozattal felérő hallgatásba burkolózik.

Mi legyen akkor velünk, "belgákkal"?

publikálva
1998/44. (10. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk