MaNcs, X. évf. 44. szám, 1998. október 29.

Szakadnak az ötvenhatosok. Most a Világszövetség, vagy mi. Pongi erre, a másik meg amarra. Mert Maléter meg a zsozsó, egyik se nagyon osztható, vagy ki tudja, és leginkább kit érdekel.

Amiben megegyezhetünk, hogy csak az a néhány nap, pár zöld levél az őszi ágon, az van nekünk, amire e század maradékából büszkék lehetünk. Akkor voltunk egyformák, akkor volt mindenki azonos, önazonos. Fordítva egyet a retorikán, volt egy a nemzet. Ennyi persze elég is, valahol a spiccen vagyunk vele a világban, s ez megváltoztathatatlan.

Ha most magánszorgalmú kutyák nyíják és vonítják, tépik, vinnék a koncát, akkor is. A kutyaugatás nem hallatszik az égig. Csak önsarunk dagad.

A szerk. azzal töltötte fogékony éveit, hogy hallgatta a sok-sok hazugságot, mit belénk vert százezer pribék, az ellenforradalomról. Nem tudtuk (nem hittük, meglehet, nem is álmodtuk), hogy visszatérnek egyszer a hősök, de nagyon szerettük volna.

Már tíz éve a nyakunkon vannak. Tényleg ők lennének? Ez a sok fröcsögő kretén? Az nem lehet.

Lehet.

A mocskos megtorlás, a gyalázat számlájára persze nagyon sok minden felróható. Szisztematikusan lett italba, őrületbe, halálba kergetve a becsület. Azonképpen ami gyarló, gyenge az is. Szavunk nem lehet. Van mentség. De az kevés. Pláne, ha csak az van.

Legyen egy nagy állami, társadalmi ketrec, ahol megtekinthetők? Honfi, amit érted tettek, azért lettek ilyenek, ne szánd, de tiszteld ezeket. Van ez a ketrec, hogyne lenne, voltaképpen elnézünk nekik mindent. Ha szakadnak, hadd szakadjanak, meg ami csak jól esik. Elzúgtak forradalmaink.

Mégis az egész olyan szomorú. De legfőként igazságtalan: csak néhány jobbérzésű akkori komcsi, ki idejében neszelt fel, hogy megálljunk. Csak ezek közül lesz nekünk Batthyánynk, Görgeynk.