- sissovics -

G. I. Jane, alias Demi Moore közleány az első nő, aki virtuálisan túlélte a Navy Seal traininget, avagy az Egyesült Államok hadserege legelitebb alakulatának a kiképzését, és hároméltű nő, vagy mi, lett belőle. Szívesen beleverném a csúfot, mert iszonyúan dühít, hogy nem elég az orránál fogva vezetnie azt a szerencsétlen Bruce Willist, most még azt is be akarja neki bizonyítani, hogy legújabb szerzeményével, a hatszor akkora plasztikmellével is ő az igazi akcióhős. De nem tehetem, mert nem olyan rossz csaj, és a film a várakozásokkal ellentétben nem a hollywoodi feminizmus soron következő zászlódísze, hanem a profanitás, a meztelen igazság és az erőszak közrebocsátása amerikai módszerének újabb díszpéldánya. Mindig irigyeltem tőlük ezt az, úgymond, lágy technológiát, ahogy könnyedén, kalandfilmekben tudják elbeszélni a világ legborzalmasabb dolgait, ahogy minden filmjük immár a laza apokalipszisről szól, ahogy a poklokat egy ügyes csavarral a saját maguk mennyei dicsőítésébe fordítják, azt a pofátlanságot, ahogy kiteregetik a politikai és médiaszennyest. Erre rajtuk kívül talán csak a Kaliforniában tíz éve halálos ítéletre várók képesek.

A kilencvenes évek kezdetén könnyen ébredt arra a még épphogy polgár, hogy szerencsétlen vállalkozó lett vagy éppen szerencsétlen gengszter, és soha többé nem tudott lefeküdni, mert a szerencsétlenség lejtőjén nincs nyugodt alvás. Clintont elnökké választották, a jugoszláv háború elkezdődött, és keletnémetek tömegei húztak át rajtunk Trabantokkal. Direkt módon a korabeli tévéhíradó-részletek tájékoztatnak a filmben a filmbeli időről, amikor az említett gengszterecskék nap mint nap alulmúlták filmélményeikből emlékezetes nyugati példaképeiket. Videókölcsönzővé alakították a turkálóikat a plusz száz forint bevételért, bank helyett turkálót nyomtak fel tévedésből, molylepkékre lőttek Uzival, és simán belefért még egy emberölés nyolcvanezerért kis címletekben. Közben meg ott az a fránya környezet, a deprimáló totál reál, hogy a nagymamival egy szobában kell lakni, a gyerek hangosan hallgatja a rockzenét, hogy az ember felesége kurva, az apja meg volt kommunista.

Az már biztos, hogy Walt Disney különös, el nem múló fekélye a hollywoodi filmgyártásnak, túl fog élni minket, mi meg bele fogunk rokkanni, hogy a tömegkultúra iránti kimért tiszteletünk megakadályoz a Miki egerek radikális utcai gyalázásában. Ilyesmi csak akkor dereng az ember fejében, amikor elhangzik az újabb epizód előtti reklám, nagyjából így: a kisoroszlán felnőtt, és király lett, Aladdin kiszabadította a szellemet, de a kis hableány még ennél is többre vágyott. Az idea ráhúzódik az agyra, görög befelé tovább, gerjeszti magát, és azt a képzetet kényszeríti, hogy örök életre el leszünk látva tátott szájú, nedves orrú mesehősökkel, akik majd nyált nyálba öltve licitálnak egymásra.