G. I. Jane, alias Demi Moore közleány az első nő, aki virtuálisan túlélte a Navy Seal traininget, avagy az Egyesült Államok hadserege legelitebb alakulatának a kiképzését, és hároméltű nő, vagy mi, lett belőle. Szívesen beleverném a csúfot, mert iszonyúan dühít, hogy nem elég az orránál fogva vezetnie azt a szerencsétlen Bruce Willist, most még azt is be akarja neki bizonyítani, hogy legújabb szerzeményével, a hatszor akkora plasztikmellével is ő az igazi akcióhős. De nem tehetem, mert nem olyan rossz csaj, és a film a várakozásokkal ellentétben nem a hollywoodi feminizmus soron következő zászlódísze, hanem a profanitás, a meztelen igazság és az erőszak közrebocsátása amerikai módszerének újabb díszpéldánya. Mindig irigyeltem tőlük ezt az, úgymond, lágy technológiát, ahogy könnyedén, kalandfilmekben tudják elbeszélni a világ legborzalmasabb dolgait, ahogy minden filmjük immár a laza apokalipszisről szól, ahogy a poklokat egy ügyes csavarral a saját maguk mennyei dicsőítésébe fordítják, azt a pofátlanságot, ahogy kiteregetik a politikai és médiaszennyest. Erre rajtuk kívül talán csak a Kaliforniában tíz éve halálos ítéletre várók képesek.
G. I. Jane, azaz O´Neil merő hivatástudatból járja végig a földi, vízi, légi kiképzések kálváriáját, ami lehet, hogy valóban így zajlik, ahogy a filmen, de félő, hogy sokkal roszabb. Innentől kezdve nem számít, hogy nő, mert egy férfinál sem lehet tudni, hogy kivan-e a négy kereke, ha erre vágyik önszántából, ha nő az illető, akkor meg tuti, hogy nem stimmel vele valami. Mielőtt Fekete Gyula kedvében járnék, leszögezem, hogy szerintem ez egy olyan nem, amely szexualitástól független, és a legkevésbé lelkesíti az utódnemzés, inkább az eltalált célpontok statisztikája. Önsegélyező Tajgetosz szakszervezet. Demi Moore elhitette velem, hogy annak a nőnek a prototípusa, akinek a hüvelyében is annyi izom van, hogy egyedül imitálja a hímvessző mozgását, tehát senkinek a segítségére nincs szüksége. Egyedül azért veszteség a hadseregnek, mert amíg nem sorvad el teljesen a méhe, addig külön nőgyógyászt kell tartani miatta. Ezt csak azért említem ilyen durván, mert az sem volt kevésbé durva, ahogy a szemem láttára rugdosta azon a bizonyos helyen a szakaszvezetője, és amikor tuti volt már a bevérzés, akkor sem kongatta ki magát a szakaszból. Akár a traktoroslányok az ötvenes években. Persze az a szál megvan, hogy állandóan keresztbe tesznek neki, mert megalázza őket a teljesítményével, meg szexuálisakat szólogatnak be, de ez nem zavaró. Csak külön csemege, mert így találnak egymásra a másik öntudatossal, a feketével, meg jókat tud riposztozni rá. De aztán kitalálják róla, hogy leszbikus, és ez a dráma. Mintha ez merészebb tett volna, mint G. I. Jane-nek lenni. A női szenátor a ludas, akinek segítségével elérte, hogy felvegyék a tréningre. Persze csak piszkos politikai húzásból segített az öreg szadista lotyó. Mégsem akarhatja senki, hogy bevetési állományba vegyék, nem jó az sem a hadseregnek, sem a feministáknak, sem a szenátusnak. Moore erre azzal fenyegetőzik, hogy mindent beárul a médiának, de én már nem árulom el, hogy milyen elismeréseket vív ki később libanoni bevetésével, csak annyit előzetesben, hogy nem lesz belőle egyhamar tisztességes családanya. És ezt tudjuk be akár a girlpower dicsőségének, akár az amerikai filmgyártás rafinériájának vagy az apokalipszisnek, azt szögezzük le, hogy a férfiak a továbbiakban nem vállalhatnak felelősséget. Egyetlen esélyük az, hogy anyák lesznek. Mindenképpen nézze meg a filmet, aki elhűlni vágyik azon, milyen visszataszító is tud lenni ez a szép nő, és mi fér még rá Hollywood lelkiismeretére. Az csak a film külön erénye, hogy antioszkárt kapott.
- sissovics -
G. I. Jane, színes, feliratos, amerikai, 1997, 128 perc; rendezte: Ridley Scott; szereplők: Demi Moore, Viggo Mortensen, Anne Bancroft; az InterCom filmje
