K. B.

Nem igazán érthető, mitől nemzeti egy nemzeti lókiállítás, és mi tagadás, ebben a kérdésben a kiállításról távozóban sem lettünk okosabbak.

könyv - TALLÉR EDINA A HÚSEVÕ című bemutatkozó kisregényének tagolása "rendhagyó": minden bekezdése másról szól. Persze egy részük végül kiad egy nem túl eredeti élettörténetet - inkább csak a vázlatát.

A kérdésre, hogy melyik együttes a power metallal és thrashsel kevert progresszív zenék legfontosabb képviselője, mindmáig bárki rávágja, hogy a Never-more. Igaz, ennek alighanem az az egyik magyarázata, hogy a seattle-i úriemberek (és a turnék alkalmával hazánk egyik fia, Vörös Attila) komolyabb konkurencia nélkül teszik a dolgukat.

Harmincötezer néző egy magyar rockzenekar koncertjén - nem tudom, hogy ez utoljára az Illésnek vagy az Omegának sikerült-e, a Tankcsapda 20. születésnapi szuperkoncertjén mindenesetre többen voltak, mint egy éve ugyanitt Iron Maidenen. Ha valaki utoljára a tízéves jubileumon látta a Tankcsapdát, annak halvány fogalma sem lehetett, hogy mi a franc történik a színpadon - mit keres ott a tizennyolc kamerás stáb, a háromszáz lámpa, a nyolcméteres tűzoszlopok, a mozgatható LED-fal, több kivetítő, az állami ünnepeket idéző tűzijáték (még a közönség feje fölé is kilőnek néha két-két rakétát).

Két PeCsa-, egy szigetes és egy mezőtúri Wan2 fesztiválos koncert után ötödször köszönthettük Magyarországon Max Cavalera fő zenekarát, a Soulflyt. Ha hozzávesszük ehhez Cavalera egykori zenekara, a Sepultura szintén nem kevés honi fellépését, máris állítható, hogy ha a "törzsi thrash" itthoni prezentálásáról van szó, kétségkívül el vagyunk kényeztetve. A Soulfly, ahogy rendesen, most is a legirgalmatlanabb számaival kezd: a nyitó Blood Fire War Hate után olyan kellemes slágerek mozgatják meg, emelik ki a helyükről, majd törik porrá még a köveket is, mint a Prophecy, a Primitive, a Seek 'N' Strike vagy a Downstroy - negyed óra alatt a hangzás is helyreáll, s egyetlen szusszanásnyi szünet sincs egészen a koncert közepéig, a Mars akusztikus szólójáig.