Nem igazán érthető, mitől nemzeti egy nemzeti lókiállítás, és mi tagadás, ebben a kérdésben a kiállításról távozóban sem lettünk okosabbak. A hadakozásban, a mezőgazdaságban, a közlekedésben másutt is ugyanaz volt a lovak dolga, mint nálunk, a magyarnak tekintett lófajtákat pedig külföldről behozott állatokból tenyésztették ki az elmúlt kétszáz évben. Igaz, ott van a Hősök terén minden évben a Nemzeti Vágta, akkor hát a szomszédban a lókiállítás miért ne lehetne nemzeti?
Kétségek és bizakodás között vergődve közelítjük meg tehát az új, "nem mindennapi" kiállítást, ahol az előzetes ígéretek szerint megtudhatjuk például, hogyan működött a lóvasút, a fiáker és az omnibusz, továbbá hogy miként volt és van napjainkban is segítségünkre "ez az okos állat". Még a folyosón megszemlélhetjük egy könynyű magyar négyesfogat kisméretű szobrát, 1912-ben készítette ifj. Vastagh György köztéri és állatszobrász a múzeum felkérésére. Az ábrázolt hajtó (az alsóleperdi Dőry-birtok kocsisa) neve nem, de a lovaké (Rigó, Kártyás, Tréfás és Tüzér) fennmaradt. Itt áll az Üllői és Soroksári út közötti első pesti lóversenypálya makettje is, előrevetítve a kiállítási tematika egy további sarokpontját.
A kiállítótermet fölmérve rögtön látszik, hogy szikár, tárgytakarékos, a részletekkel nem sokat pepecselő, szövegközpontú ismeretterjesztésre kell számítanunk, melynek központi látványeleme egy szántó ló életnagyságú és tapintásra is viszonylag élethű makettje - a barázdák már kevésbé meggyőzőek. A sztyeppei népek, köztük hátrafelé nyilazó őseink, aztán a török könnyűlovasság példáját követő huszárok lóhasználatát vázlatosan taglaló, digitális fénymásolatokkal illusztrált első tablósort gyorsan magunk mögött tudjuk, aztán "A ló a közlekedésben és a szállításban" felirat alatt közölt képek láttán lassan erőt vesz rajtunk a kellemetlen érzés: már megint valami nagy lendületű elképzelést tört derékba a kellő pénzeszközök - plusz netán a fantázia - hiánya. Itt egy lószerszám, egy abrakos tarisznya, ott egy tejeskocsimodell, de a lóvasút vagy a fiáker működésének titkait sehol sem látjuk - nem mintha valami döbbenetes leleplezésre számítottunk volna, túl azon, hogy a fiákert kettő, a konflist egy ló húzta. Habár be kell vallanunk, nem gondoltuk volna, hogy már az 1870-es években műszakiztatták a közhasznú lovas fogatokat, évente kétszer ellenőrizve a kocsi, a szerszámzat és a lovak állapotát. Mindezt színesítendő egy képernyőn vendéglátó-ipari cigányzenével aláfestett archív felvételek futnak egy kocsigyártó kisiparosról szóló dokumentumfilmmel váltakozva, de még így sem érezzük kellően csillapítottnak türelmetlen tudásszomjunkat.
A lótenyésztéssel, pontosabban az irányításával foglalkozó képfal az állami ménesbirtokok létrejöttéről ad nagyvonalú áttekintést. Mindenekelőtt Kozma Ferenc emléke előtt tisztelgünk, aki a szöveg szerint "a magyar lótenyésztés történetének legnagyobb egyénisége" volt. Annak kiderítését viszont, hogy e megtisztelő titulust mivel érdemelte ki, a kiállítás rendezői mintegy házi feladatként bízzák a látogatóra, aki némi felszínes internetes tájékozódás után persze máris megtudhatja, hogy az 1860-as évek végétől Kozma szervezte újjá az immár magyar méneskari intézményeket, sőt magát az egész lótenyésztést, "sokrétű, nemes" törekvésektől indíttatva, ám túlzásokba sohasem esve.
Maguknak a ménesbirtokoknak a kialakítása már a XVIII. század végén elkezdődött, mégpedig Csekonics József irányításával, akit II. József bízott meg a Mezőhegyesen kialakítandó királyi méntelep - és általában a magyarországi és erdélyi "remondaügy" (vagyis a hadsereg leendő katonalovainak tenyésztése) irányításával, továbbá a hadsereg és Bécs vágómarha-ellátásának megszervezésével. Nyilván az utóbbi tette igazán lehetővé azt a bizonyos nagy lábon élő, költekező életmódot, amely összefonódott a Csekonics névvel. Felbukkan továbbá (a bábolnai ménes összefüggésében, amelynek helyszíne egyébként a Bécsbe tartó ökörcsordák összegyűjtésére is szolgált) Fadlallah el Hadad Mihály neve, aki a bécsi hadvezetés egyik közel-keleti lóvásárló expedíciója során lovászként érkezett a birodalom területére, majd katonának taníttatták, később pedig a bábolnai ménes parancsnoka lett.
A kiállítás legjobban sikerült része a részben leválasztott belső tér, ahol a gyereklátogatók szerezhetnek lószaki alapismereteket, rajzolhatnak, összepasszíthatnak, sőt fel is ülhetnek a kisebbek egy leegyszerűsített, a nagyobbak egy életszerűbb műlóra, lelkesedésükkel a szülők számára is végső soron igazolva a kiállításlátogatás hasznosságát. Az érdeklődőbbek pedig a hangulatos testrészelnevezésekben - úgymint farokrépa, csánk, szarugesztenye és pütty - tobzódhatnak, és megtudhatják végre, mitől kesely a kesely és pej a pej.
Távol áll tőlünk, hogy alábecsüljük ezen ismeretek jelentőségét, de tovább haladunk, mert hátravan még annak a vizsgálata, miként van ma is segítségünkre ez a... stb. A választ a jelek szerint a lósport környékén kell keresnünk, az említetteknél szórakoztatóbb archív filmek, serlegek és plakettek között, hiszen a lovak mezőgazdasági jelentőségét bemutató rész a mára nézve nem tartalmaz közlést, habár egy fénykép erejéig rámutat a kancafejés ősi szokásának ébrenlétére. És ahol kancatej van, ott erjesztik is - sugallja kortalanul és reményt keltően a származási hely és kor megjelölése nélkül oda helyezett kumiszostömlő.
Függelékként a nemzeti lókiállításhoz csatlakozik a híres magyar versenylovakra emlékező szomszédos terem (erről ideiglenes kiállítás korában már beszámoltunk: Avar lófejek, MaNcs, 2010. április 22.), mégis úgy érezzük, hogy maradt még szabad gondolati tér egy majdani, anyagában és ötleteiben is gazdagabb lókiállítás összeállítói számára.
Magyar Mezőgazdasági Múzeum
