Párkányi Csilla

Van az úgy, hogy elhal egy távoli rokon, az ember bele se gondol, néhány kellemetlen, nejlonruhákba izzadt vasárnapi zöldbableves és madártej emlékét talán jobb föl se idézni, csak kis görcs a gyomorban meg egy váratlan összeg, örökség. Ahhoz kevés, hogy adósságaink rendezéséhez akár hozzá is lássunk belőle, ahhoz képest meg, mi naponta cincog a zsebben, sok. Ugye olyan összeg meg nincs is, amiből megváltoztathatnád életed, ám e probléma nem is ide tartozik. Ilyenkor fogja a lét a lét foglya, és bemegy egy utazási irodába, befizet egy távoli, úgymond egzotikus útra szóló csoportos izére, a lehetőségek korlátozott volta miatt persze egymagának, hiszen a felebarátok cserbenhagyásához még villamosra sem muszáj szállni, az ilyesmit meg úgy is megértik, ha észreveszik - hiányunkat és a távolságot. Pár nap csendes rettegés, hogy kik között kell majd három hétig szociábilisen viselkedni. Oszt, uccu.

A dolog - nekem - a nyár beköszöntével kezdődött, régebben. Akkoriban úgyszólván mindennapos vendég voltam a Béke étteremben. Jó kis hely volt, szavamra, a reakció Szőnyegesnek hívta, persze hibásan. Valamelyik országút szélén feküdt (innen jöhetett a Szőnyeges), nem messze, egészséges sétányira bárhonnan. Fő attrakciója a kerthelyiség volt, idős gesztenyék alatt fémvázas lécszékek, hét végén abrosz, a kerítésszaggató pálinka diszkrét nyomokat hagyott a dróthálón, a guggolós bor összetéveszthetetlen klórszagban végezte dolgát, ha melegszendvicset rendeltél, a pincér leakasztotta ütött-kopott leventepuskáját a kenyereslányról, és a közeli rekettyésben lőtt egy gombát. Volt rexasztal is, azon szolgálták fel a rántottát. Hic fuit Matthias Rex, mandavit ova sex, állt az egyik lábára erősített réztáblán, és már célhoz is értünk.

Milyen ma egy film, ha a "szigetországból" érkezett? Van benne egy vastag local colour, a la Stephen Frears, Méregzsák és utózmányai. Kell még a felháborodásig élesedő szociális érzékenység, mi Kenneth Loach teljes életművéből meríthető. Egy csipet, egy frászt, bazi nagy csík fehér por, kiló barna cukor egyenest a Trainspottingból. Két csapatra való Spice Girls versus ezeréves dalárda-mozgalom (Spice World, Fújhatjuk). Quentin Tarantino, aki ugyan messze nem angol, de manapság megkerülhetetlen, pláne ha autómárkák össznépi összehasonlítása a tárgy. Egy rakás Tim Rothra és Ewan McGregorra hasonlító fő- és mellékszereplő. Tíz deka angolszalonna, két angol- és három pottyantós vécé. Ezenkívül szavak, szavak, négybetűs szavak. Peter Greenaway és Derek Jarman a tegnapok hősei.

Egy szerelmi történet a ´20-as évekből. Hogyan élt együtt Dora Carrington festőnő és Lytton Strachey, a jeles író. Nehezen, lévén ők is mások. Lytton például homoszexuális. Dora tűri ezt férfiasan, vagy mégis inkább nőiesen, hiszen a megpróbáltatások elviseléséhez jó sok szexre van szüksége, kefél is fűvel-fával. A történet előrehaladtával ebből nem lebecsülendő felállások keverednek ki. A szép az egészben, hogy közben komolyan veszik magukat, ami viszont a nézőnek nem sikerül mindig.