A dolog - nekem - a nyár beköszöntével kezdődött, régebben. Akkoriban úgyszólván mindennapos vendég voltam a Béke étteremben. Jó kis hely volt, szavamra, a reakció Szőnyegesnek hívta, persze hibásan. Valamelyik országút szélén feküdt (innen jöhetett a Szőnyeges), nem messze, egészséges sétányira bárhonnan. Fő attrakciója a kerthelyiség volt, idős gesztenyék alatt fémvázas lécszékek, hét végén abrosz, a kerítésszaggató pálinka diszkrét nyomokat hagyott a dróthálón, a guggolós bor összetéveszthetetlen klórszagban végezte dolgát, ha melegszendvicset rendeltél, a pincér leakasztotta ütött-kopott leventepuskáját a kenyereslányról, és a közeli rekettyésben lőtt egy gombát. Volt rexasztal is, azon szolgálták fel a rántottát. Hic fuit Matthias Rex, mandavit ova sex, állt az egyik lábára erősített réztáblán, és már célhoz is értünk.
A bejárat előtt volt egy csinos fekete tábla, rajta, semmi különös, az ismert szöveg:
"Napi ajánlatunk", alatta krétával a lényeg. No, szóval megyek azon a nyárelői estén, és látom, hogy Anci, a csókos szájú felszolgálónő (később átigazolt a Négycsöcsűbe, mely műintézmény ettől identitászavarokat élt át, és a tanács is visszadobta névváltoztatási kérelmüket, miszerint ők azontúl inkább Tejcsárda lennének, de ez mellékes) épp áll a táblánál, és felel. Azt felelte, hogy köszönöm jól, és maga? Ami ennél is fontosabb, egy nagy felkiáltójelet rajzolt épp a táblára. Itt valami készül, hasított belém a felismerés, tepertős rétesnek örültem volna a legjobban.
Másnap mintha megismételte volna magát a történelem. A bukszaszájú tündért megint a táblánál találtam. Táblás ház lesz, kacsintott rám, s odapillantva föltűnt egy Ó! is. A harmadik napon már csalódott lettem volna, ha nem a megszokott kép fogad. Anci már csak a hátát mutatta, irigyelhetnek, de a táblán ez állt: IÓ! Ebből nem lesz vaníliás hurka, de sebaj, majd csak kisül valami, a szemem vagy egy nagyobb szabású oldalas.
A negyedik napon rájöttem mindenre. CIÓ! Még szép, én is jártam iskolába, sőt jobbára a szünidőt megelőző napokon.
Az ötödik napon, hogy ÁCIÓ! Jól berúgott mindenki, mert vacsorára kínai csirke és albán szamár volt. A hatodik napon mondá az Úr: Oh, yeah! De hogy Anci mit csinált, azt nem láthattam, bár voltak elképzeléseim, csakhogy a szamárból kifolyólag az orvos nekem pár napos fekvőkúrát javasolt, és én az ilyesmit betartom.
Mire visszamerészkedtem, már a végleges felirat fogadott. FELLÁCIÓ!
Úgyhogy ne jöjjenek nekem semmiféle filmesek az orális szexszel. Láttam, amit láttam.
A filmművészet amúgy is eléggé hadilábon áll a szexussal. Az oralitás még csak-csak meglenne, hisz´ az amerikai film például onnan ismerszik meg, hogy mindent négyszer mondanak benne. De általánosságban is jellemző, hogy celluloidszalag ide, mozgókép oda, a moziban elmesélt történeteket kapunk. Gutenberg meg találgathat a mennyországban, hogy mi a franc lehet a kölönbség a cellulóz és a celluloid között. Ilyenformán, ha a szájbarágást orál szexnek tekinthetjük, szopás az egész (film)világ.
De néhány példáért se menjünk a szomszédba (nekem amúgy is egy katolikus kisegítő iskola videokölcsönzője a szomszédom, ahol a Mély torkot firtató kérdésemre a Hegyi beszéd 2.-t ajánlották, Putifárnéról pedig állították, hogy már nem dolgozik ott), Amerika, ahol a cuccot most elnöki szintre hozták, úgyis messze van, és különben is, ott valami delejes produkciós kódex alapján dolgoznak, ami az orális szex egy olyan, visszafogottabb változatát, mint a csókolódzás is erősen szabályozza. Csak különneműek élhetnek e drasztikus gesztussal, egymástól némileg távol állva, legjobb, ha a hős egy másik szobában van, a hősnő meg vietnami várfogságban, de ekkor sem tarthat három másodpercnél tovább, vagy ha mégis, a végin hosszabbítani kell, ilyenek. A maguk részéről a túlfűtött erotika legadekvátabb megjelenítéséül a cvikipuszit ajánlják, ha már elkerülhetetlen a bujálkodás.
Nemrég persze láttam valamit egy igazi hollywoodi filmben is. Már a címe is sokat ígért: Sorvadj el! Persze nem a gerincemre gondoltak. Az történt, hogy egy autóban a jócskán középkorú asszonyka próbált a tárgyalt módon örömöt szerezni kábé kétszáz kilós férjének, mire az elgázolt egy cigányasszonyt, aki még magyar is volt. A cenzúrabizottság itt lement hídba (egy friscói csehó neve), és mire visszaértek, a pasi valami kiadós cigányátok következtében lefogyott, győztek a fitness-fasiszták, minden píszí lett, a mű sima O. K.-jelzést kapott.
De hogy elnök keveredett volna efféle históriába, olyat filmen még nem láttam. Noha nyolcszor néztem meg a Húsz órát (az ugye százhatvan), mert abban van egy Elnök Jóska nevű szereplő (Páger adja, ahogy szokta), de az csak szívott.
Autóban egyébként nagy volt a Kern-Eszenyi páros (Sztracsatella) is. Õk e kis gyöngyszemben esszenciálisan bírták megjeleníteni a filmművészet hozzáállását az egész szexualitáshoz. Nem tudom szebben mondani, szopásra utaló magatartást tanúsítottak. Kell-e ennél több? Aligha. Mi lenne, ha a guillotine tényleg lecsapta volna Depardieu-Danton fejit? Magas örökösödési illeték, mi más.
Dobálhatnánk címeket, Zabriskie Point, mit tudom is én, de a lényeg már megvan. A ráutaló magatartás. A dolgok élesben való megjelenítésére ott a tévéhíradó (halálesetek) és a pornó (szexuális természetű harmadik típusú találkozások). Tessék lemenni a HiperErosz videotékába, kikérni a Mély torkot, és élvezkedni, mi filmművészek mossuk kezeinket. Hát persze, nekünk sokkal éteribb dolgok megjelenítése a feladatunk, az élet nagy dolgairól kell szólanunk (szerelem, halál, Godzilla).
És itt bicsaklik ez a rohadt magasztos logika. Az orális szex (meg egy csomó egyéb másmilyen is) elsősorban, de leginkább egyedülvalóan a szerelem kérdéskörébe tartozik. Aki mást mond, hazudik. Vagy beteg. Vagy végzetesen alulinformált. Lehet nyomni mindenféle dumákat férfiúi meg másmilyen dominanciákról, megalázásról és megalázottságról, szexrabszolgaságról, csak minek, másról beszélés. Mindent fel lehet használni mindenre, így az orális örömöket is ürömszerzésre, vagyonszerzésre, hiánycikknek számító SZOT-beutaló megszerzésére stb. Ám ez a dolgokon mit sem változtat. Az emberi viszony az orál szexhez alapjáraton szerelemfüggő. Így nem csoda, hogy a filmkészítők és az amerikai elnökök vajmi keveset tudnak róla. Köztünk szólva csak ugatják - a szájukkal.
Párkányi Csilla
