Könyv: Kutyanyelv (Gaál Péter: A csahos fenevad)

szerző
Párkányi Csilla
publikálva
1998/39. (09. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Van az úgy, hogy elhal egy távoli rokon, az ember bele se gondol, néhány kellemetlen, nejlonruhákba izzadt vasárnapi zöldbableves és madártej emlékét talán jobb föl se idézni, csak kis görcs a gyomorban meg egy váratlan összeg, örökség. Ahhoz kevés, hogy adósságaink rendezéséhez akár hozzá is lássunk belőle, ahhoz képest meg, mi naponta cincog a zsebben, sok. Ugye olyan összeg meg nincs is, amiből megváltoztathatnád életed, ám e probléma nem is ide tartozik. Ilyenkor fogja a lét a lét foglya, és bemegy egy utazási irodába, befizet egy távoli, úgymond egzotikus útra szóló csoportos izére, a lehetőségek korlátozott volta miatt persze egymagának, hiszen a felebarátok cserbenhagyásához még villamosra sem muszáj szállni, az ilyesmit meg úgy is megértik, ha észreveszik - hiányunkat és a távolságot. Pár nap csendes rettegés, hogy kik között kell majd három hétig szociábilisen viselkedni. Oszt, uccu.

Van az úgy, hogy elhal egy távoli rokon, az ember bele se gondol, néhány kellemetlen, nejlonruhákba izzadt vasárnapi zöldbableves és madártej emlékét talán jobb föl se idézni, csak kis görcs a gyomorban meg egy váratlan összeg, örökség. Ahhoz kevés, hogy adósságaink rendezéséhez akár hozzá is lássunk belőle, ahhoz képest meg, mi naponta cincog a zsebben, sok. Ugye olyan összeg meg nincs is, amiből megváltoztathatnád életed, ám e probléma nem is ide tartozik. Ilyenkor fogja a lét a lét foglya, és bemegy egy utazási irodába, befizet egy távoli, úgymond egzotikus útra szóló csoportos izére, a lehetőségek korlátozott volta miatt persze egymagának, hiszen a felebarátok cserbenhagyásához még villamosra sem muszáj szállni, az ilyesmit meg úgy is megértik, ha észreveszik - hiányunkat és a távolságot. Pár nap csendes rettegés, hogy kik között kell majd három hétig szociábilisen viselkedni. Oszt, uccu.

Nos, Gaál Péter itt tárgyalt könyve pontosan olyan, mintha egy ilyen utazáson a sors valami kedves fiatalember mellé sorolt (sorsolt?) volna, aki elűzendő az óhatatlan üresjáratokat, hosszas buszozások, kínos közös kosztolások stb..., arra kívánná fordítani, hogy nevelésünk, szórakoztatva tanításunk látszólag ártatlan, valójában roppant veszedelmes módszerével hódítson meg minket választott tárgyán keresztül, nyilván saját magának. Mert meglehet, az elején elkövettünk valamit (az olvasó majd tudni fogja, hibát-e), már a reptéri Duty-free-ben hosszan nézegettük a szájkosarakat, pórázokat, vagy egyszerűen puliszemekkel néztünk az útra kelő nyájra, ilyesmi, bármi, szándékkal, szándéktalan médiumbenyomást keltettünk.

A szituációt persze a magunk módján, úgyszólván kényünkre, kedvünkre modelleztük. Pénzhez (állítólag) más úton-módon is lehet jutni, és másra (mire is?) lehet költeni, összezártságokba máshogy is bírhatunk keveredni, embermeséket könyvvásárlás útján is magunkra szabadíthatunk. Ám az itt elővezetett szituációt a könyv hatása alatt delirálta a recenzens. (Sunyi félmondat ez persze, arról szól, olvasd csak el, neked is lesz minden bajod, értsd: veled is csuda klassz dolgok történnek alatta. Ugyanakkor e megjegyzés sem ártatlan appendix csupán, hanem arra kell, hogy összekuszáljuk a recenzió időrendi és logikai sorrendjét. Mer´ mi történik itt? Normális körülmények között nem nagyon megengedhető dolog: reagálunk önmagunkra. Ez a posztmodern egyik legsúlyosabb disznósága, lehetővé tette, kedvtelve használja mint kaján fordulatot [tudniillik az önreflexió oly felhőtlen gesztusát]. Nos, ezzel kell ám leginkább csínján bánni, ez muszájparancs, melyet mű és elemzője itt gátlástalanul - engedjük meg, az elítélendő általános gyakorlat hatása alatt - megkerül.)

A kényszerhelyzetek persze mindig feloldhatók, a tolakodó mesélőt el lehet hajtani, a könyvet, például mert nem tetszik, ahogy megszólított, le lehet tenni. Csak nem érdemes, hagyjuk történni a dolgokat, bejött az már az élet egyéb területein is.

Szóval van ez a csávó, bemutatkozik illedelmesen, és nyomja ezerrel a kutyákról, mit ellesett az életből, most is van neki hat, de volt már egy nagyobb falkányi (ha Kínába társasutaztok, ott összesen nincs annyi). Látszik, nem ma kezdte sem a kutyálkodást, sem a mesélést. Hogy a publikálással mi a helyzet, az más kérdés, a materializálódott textus inkább küszködik szerzőjével, mint viszont. E tény nem könnyíti a befogadó dolgát, teljes alávetettséget követel, ami minimum merészség, maradjunk is ennyiben, író emberek önbizalmáról tudunk úgy is többet, mint kellene. Magyarul: a csereviszonosság igénye felől a könyv percnyi kétséget sem hagy. Ne szépítsük, egy ígérettel nyit, hagyd magad olvasó, jól jársz (finoman szólva a könyvé, szigorúbban a szerzőé leszel szőröstül-bőröstül, persze az ilyesmibe belemenni kiszámított bátorságot igénylő kaland, hisz´ csekély utánjárással kideríthető, a 167. oldalnál véget érnek a csaták; jelzem, az, hogy a könyv külsőre és súlyra mégis könyvbenyomást kelt, az elsősorban a szép, vastag, nehéz és bizonnyal méregdrága papírjának köszönhető, s ezen adottságot akár igényességnek is betudhatjuk, ám egyéb megtakarítások -szerkesztő, korrektor, ügyesebb tördelő stb. - az arányok nagyvonalú kezelésére utalnak).

A jól járáshoz vezető út azonban kellemesebb dolgokat is tartogat. Elsőül, hogy a könyv választott szándékának igyekszik lelkiismeretesen megfelelni, azaz nem úgy tekinti laikusnak célközönségét, a laikus kutyásokat, mint tengerészek a szárazföldi patkányt, inkább mint Robinson szól a tengerészetről: hajóra szálltam (lett egy kutyám), aztán az lett belőle, ami. A maga - már többször utaltunk rá, brutálisan személyes - módján végigjárja az összes stációt. Vegyünk kutyát, tartsunk kutyát, temessünk kutyát, vegyünk egy következőt, az egyik kutya (nem) olyan, mint a másik, ha nincs nálunk kis kutyahatározó, e mesefolyam még kézikönyvnek is megteszi. Ez pedig a legfontosabb dolog. Egy hasonló igényű dolgozatnál persze a beugró kellene hogy legyen, ám praxisunk mást mutat, örülni kell minden ilyetén felhasználhatóságnak. A csahos fenevadat ki lehet próbálni e tekintetben bátran, működni fog, még ha kicsit vicces is lesz. Leemelem mondjuk, hogy megtudjam, mi a különbség a jezevcík és a vorícek között, megtudom (na, ezt pont nem, de sok minden elvárhatót és extrawurstot igen, sajna a könyv horizontja oly messzi távlatokig ér, hogy ezer kilométeren belüli hatótávolsága pusztán saját környezetére korlátozódik, így a pojd´ és a prines kutyára vonatkozó ugyancsak lényeges információk felől csak szerkesztőségünk telefonszámán érdemes továbbra is tájékozódni), és egy, bármely, tetszőlegesen kiválasztott mondatából előttem újra az egész könyv világa. Kutyavilág, gombnyomásra.

E felette üdvös kézikönyvhatás a tárgy ugyancsak dicséretes képapparátusa esetében is fennáll. Tehát fotók alapján is visszakereshetjük a későbbiekben a számunkra szükséges információkat. Ám ami e téren tapasztalható, az is jócskán cifrább, mint a fenti tényközlés, minket viszont visszavisz a kályhához, alaphasonlatunkhoz. A szerző felvételeivel állunk ugyanis szemben. Ettől azért lehetne dobni egy hátast. Szóval ül mellettünk a csávó a Mezőtúr-Szingapur közti távolsági buszon, és míg nyomja a szöveget a kutyákról, észrevétlenül előkapja kis mosolyalbumát, és szövege illusztrálásául mutogatja a levelezőlap nagyságú kodakkolorgold kedvenceit, drámai árnyékok, decens bemozdulások, mit tehetünk, ez az egész futam már csak ilyen.

Milyen? Akarva, akaratlan (bár ezen csodálkoznék) lehengerlő. Mint egy nagyszabású udvarlási hadművelet. Megvan a főcsapás iránya, a kutyaügy, és csak nyomatni, nyomatni rendületlenül. Tapasztalatból állíthatom, eredményes stratégia, be szokott jönni. Mondja, mondja komolyan, fordulatonként cinkosan kimosolyogva, úgy kelti annak érzetét, hogy komolyan vesz, ahogy a legegyszerűbb, valóban ügyelve néha ránk is, jelezve a felénk fordított jelentős energiák szembeszökően felmérhető mennyiségét. Ez tényleg akarhat valamit, ha ennyit feccöl a megnyerésünkbe. Valamiért fontosak vagyunk neki, miért is törnénk a fejünket távolabbi céljain.

Minek is tagadjam, engem befűzött. Bírtam. Különbejáratú kutyám aligha lesz belátható időn belül, de dacolva az írásbeliség követelményeinek morgolódásával, az utolsó oldalig kellemesnek éreztem a nekem szánt szerepet, fogadtam a kutyás gavallért, ajánlom mindenkinek. Ebül szerzett élmény.

Párkányi Csilla

Az Avilion Kft. kiadása, 167 oldal, 1980 Ft

szerző
Párkányi Csilla
publikálva
1998/39. (09. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...