Szentpéteri Márton

Van egy busafejű, nagy természetű építészünk, aki Ady Endré-s vehemenciájával, bajszos ábrázatjával és ösztönös tehetségével történetesen a világ ma élő legismertebb magyar építésze, ha tetszik, ha nem. Persze Makovecz Imre építészete ettől még nem éppen mindenki kedvence. Továbbá nem feltétlenül osztható a mester híveinek hol burkoltan, hol nyíltan kimondott azon véleménye sem, miszerint a kétségbevonhatatlan külhoni ismertségből és elismertségből szükségszerűen következik, hogy Makovecz a legnagyobb magyar építész korunkban. Két okból sem szerencsés ugyanis e megítélés. Egyrészt, mert nincs csupán egy legnagyobb kortárs magyar építész, legfeljebb több, ha egyáltalán. Másrészt, mert a gyakran igen kétes külhoni elismerések nemritkán csupán a szenzációnak, a botránynak vagy épp a vélt vagy valós helyi egzotikumnak szólnak (értsd: műdal, csikósromantika, Gulasch, virágzó pornóipar és társaik), és nem feltétlenül a valóban világraszóló kulturális értékeknek. Amikor mégsem pusztán az ungarische Wirtschaftról van szó, mint emigráns íróink, Molnár Ferenc vagy Márai Sándor esetében, akkor meg - e szerzők kvalitásait messzemenően elismerve - felmerülhet bennünk a kérdés: az imént említettek valóban jobbak, mint mondjuk József Attila vagy Petőfi? Csupán mert külföldön nagyobb becsben tartják őket? Esterházy minden további nélkül jobb, mint a Sinistra körzet írója? Csak mert németországi ismertsége nagyobb? Makovecz művészetében mellékesen külföldön is csak egy rajongó kisebbség fedezi fel a mester vélekedésével összhangban a Kárpát-medencebéli népek művészetének motívumkincsét, a régió építészettörténete kínálta formavilágot is kiaknázó, módszeresen megvalósított szerves építészet honi változatát. A többség számára másutt is "csupán" a - nyugati világban kevéssé ismert - kelet-közép-európai hagyományokkal meglehetősen szabadon játszó posztmodern historizálás a kíváncsiság forrása. Megítélésem szerint az új Nemzeti Színház kálváriájához sokban hasonló sevillai világkiállítás-balhé főszereplőjében, a tervezésének és megépülésének körülményei miatt morálisan és politikailag is joggal támadott, ámde

Idén kora nyárra végleg elkészült a világörökség részeként számon tartott, a Buda vári panoráma szívében évtizedek óta a II. világháború szomorú mementójaként megbúvó, romos Sándor-palota teljes felújítása. A Vár víz felé eső épületeinek

Asajátos, semmi mással össze nem keverhető könyvtári légkörért általában három tényező szavatol. Először is a könyvtár mikrokozmosz: mindenkori alapítóinak szándéka szerint a nagyvilág tükre. Csodakamráiban, labirintusainak roskadozó polcain, aprólékos katalóguscéduláiban és számítógépeinek merevlemezén a különféle idősíkok egymásba csúsznak, a történelem egy helyütt, egy időben pihen. A könyvtár ezért a hétköznapi világtól elkülönülő, szakrális tér. Lépjen az olvasó akár a nápolyi Biblioteca nazionale, akár a wölfenbütteli Herzog August Bibliothek, avagy a marosvásárhelyi Teleki Téka fedett tereibe, mindig ugyanaz a misztérium fogadja, a néma mesterek, az azokat fürkésző csöndes olvasók, és persze a megfontolt könyvtárosok világa.

Kortárs középítészetünk számítógépízű monotóniáját kétségtelenül megtöri Rajk László komoly vitákat kavaró Lehel téri épülete. Szakmai körökben sokan ki nem állhatják (lásd a www.epiteszforum.hu korábbi szavazását például), ám akad, aki - épp ellenkezőleg - egyenesen szépnek véli (Martinkó József, Miért szép?, Octogon, 2002/1). A vox populi meg szokás szerint vegyes, mint a savanyúság vagy a pálinka. "Csiricsáré, de legalább kulturált" - fogalmaz az egyik eladó.

Nagy a pörgés a hazai építőiparban. Ha csupán a mennyiség számítana, akkor akár még elégedettek is lehetnénk az ezredforduló újjászülető Budapestjével. Ám ha jobban szemügyre vesszük, mi is történik a fővárosban, lelkesedésünk nyomban alábbhagy.