Kortárs középítészetünk számítógépízű monotóniáját kétségtelenül megtöri Rajk László komoly vitákat kavaró Lehel téri épülete. Szakmai körökben sokan ki nem állhatják (lásd a www.epiteszforum.hu korábbi szavazását például), ám akad, aki - épp ellenkezőleg - egyenesen szépnek véli (Martinkó József, Miért szép?, Octogon, 2002/1). A vox populi meg szokás szerint vegyes, mint a savanyúság vagy a pálinka. "Csiricsáré, de legalább kulturált" - fogalmaz az egyik eladó.Az épület megítélése nyilván nagyban függ attól, vajon kritikus vagy építész véleménye, netán a kofaperspektíva, avagy épp a szatyorszemszög érvényesül-e. A kritikus gyakran spekulatív, az építész általában meg gyakorlatiasabb, az eladókat, vásárlókat viszont többnyire még mindig inkább az érdekli elsősorban, alacsonyak maradtak-e az árak. Lehet-e kapni mindent, mint régen? Visszajöttek-e a régi standosok és vevők? Hogy Rajk dekonstruál-e, az az építészek és a kritikusok fennkölt belügyének tűnik, és vajmi kevéssé érdekli az építészeti fogyasztók többségét. Ám mégis ez az egyik legégetőbb kérdés, hiszen az épület feltehetőleg a tervezés és kivitelezés során érvényesülő, vélt dekonstruktív módszer miatt olyan, amilyen. Továbbá, nem csupán az újtól mindig visszariadni kész kispolgári ízlést botránkoztatta meg Rajk épülete, nemcsak az "unalom militánsai", a régi és "új korrektek" bosszankodnak rajta, de állásfoglalásra készteti a dekonstruktív építészet elkötelezett híveit is. Pontosan azért, mert a piac legfeljebb
csak mímeli a dekonstrukciót
Hívei mintha úgy vélnék, a piac vegyes, olykor egyenesen értetlen kritikai fogadtatása a pesti ember szokatlantól való félelméből, a gondolkodtató designt elutasító álláspontjából fakad. Tévedés. Rajk piacával alig-alig dekonstruál, az épület felületeinek szándékosan és radikálisan stíluskeverő, cirkuszi dekorációi, eklektikus díszletei szpoilerként fednek el egy egyébként cseppet sem izgalmas, és végképp nem dekonstruált architektúrát. Ez a módszer a Collegium Hungaricum (Bécs) átalakításakor még remekül bevált, ott ugyanis adott volt a korábbi, jellegtelen kockaház, melynek homlokzatát Rajk - néhány világos trükkel - valóban dekonstruálni tudta. Most azonban szabadon kísérletezhetett volna komolyabb szerkezeti megoldásokkal is, "kimozdítva" az épületet saját centrumából, hogy látványos alaprajzi és térbeli elforgatásokkal dekonstruáljon. Mégsem tette! Hol vannak a szétrobbantott és újra összerakott struktúrák, hol az enteriőr és a külső kettősének látványos feloldása, hol vannak a merőlegessel és a párhuzamossal feleselő statikai játékok? Helyettük megtestesült a stílustalanság csiricsáré kockázata, a vulgárposztmodern felé úszó hajómetafora vélt vagy valós "narrativitása" egy meglehetősen hétköznapi tömegű épületben. De legalább feldobta igencsak szürke környezetét, mondhatnánk.
Ami az exteriőrt illeti, Mies van der Rohe mondása jut eszembe: a kevesebb több! A forma- és anyagkavalkádból két, egymással feleselő vezérmotívum emelkedik ki, a legfrissebb középületeink körében oly divatos hajómetafora (lásd a Nemzetit!) és a századfordulós csarnoképítészet parafrázisa. Meglehet, higgadtabb játékosságra vallott volna, ha Rajk csupán a csarnokszerkezet dekonstrukcióját kísérli meg; a hagyományos elemekből újmódin "összecsavarozott" struktúra, avagy a csarnoksátor vertikális és horizontális forgatásokkal "újraírt" épülete mindenképp letisztultabb arculattal szolgálna, mint a jelenlegi, két témát keverő csarnokhajó-hajócsarnok tolakodó terjengőssége. Az épület tömegének akad azért jó nézete is, a messzi rakpartról keresztutcákon át valóban úgy fest, mintha egy tohonya tengerjáró vesztegelne a nem létező belvárosi kikötőben. Közelebbről azonban egyre inkább illúzióromboló az irigysárga, klaszszicizáló bútorokat és képkereteket parodizáló betonpárkány uralta Váci úti homlokzat. Hiába a sok konstruktivista geg - zászlórudak, zászlók, korlátok és üveges külső lépcsőházak -, hamar kiderül, ez a hajó nem vesztegel, hanem szimplán megfeneklett az évtizedekkel korábbi, posztmodern ornamentika közhelyeiben! De mi a fenét keres a templom mögött, és mi köze a piacnak a hajóhoz? Talán a néhai Vizafogó-kikötő a ludas, melynek emlékét a kerület címere is őrzi? Vagy csak egy mondvacsinált példa az építészet narrativitását illusztrálandó? Vagy ne kérdezzünk ilyen oktondiságokat?
Akárhol is lépünk a piac fedett tereibe, mindenütt világos, többnyire bézs padlóburkolat fogad bennünket, eredendően koszszínű fugával. Ez a funkciónak cseppet sem megfelelő kombináció más színekkel ellentétben rendkívüli mértékben túlhangsúlyozza a piacokon mindennapos piszkot; már most sem nyújt különösebben üdítő látványt. Mindehhez hozzájönnek a trabantkék linóleumszakaszok és a jó öreg házgyári atmoszféráért szavatoló törmelékes burkolatszigetek. A megnyerő padlóról vizsla tekintetünk a bauhauzos, mondriános színekben pompázó korlátokra, rácsozatokra téved, az ismerős képet azonban hirtelen prolizöld utcabútorok - ülőalkalmatosságok, hulladéktárolók és kandeláberek - bolondítják meg. A parádés színpalettához jól mennek a különféle színű, nagyméretű műanyag kukák, illetve az egyre nagyobb számban és változatosabb tipográfiával jelentkező boltfeliratok is (kedvencem a Tojásos Mari!). A klasszikus modern idézetek vidáman megférnek a századfordulós paródiákkal, az utcaszinti kiszolgálóépületek egyikével-másikával, az ódivatú kandeláberekkel és persze az eiffeles, pálmaházas csarnokkal is. Ebben a békebeli káoszban egyáltalán nem meglepő, hogy már-már makoveczes formák is belopóznak a galéria hófehér pilléreivel, és különösen a falikutak téglagótikájával. Másutt
jódlis erdei kalandra hívnak
a terméskő kutak, s az itt-ott feltűnő fagolyócskák a korlátokon. A fehér falak színes üvegtégla betétei a melós fusi sörösüvegtalpas dekorjára emlékeztetnek, a szükségtelennek tűnő "pillérvédő" korlátocskák pedig olajfoltos üzemi hangulatot lopnak a nem mindennapi csarnokba. Az enteriőrt minden melós-reminiszcencia ellenére mégsem jellemzi különösebben a "bevállalt gépészet", egy-két bátortalan kísérletet leszámítva, a csövek és vezetékek rejtve maradnak; mellesleg Rajk ezzel is lemondott egy dekonstrukciós lehetőségről. Nem így a hullám- és buborékmotívumok esetében. Ezek a különböző fedélzeti szinteken, korlátok, padló- és falburkolatok vonalában és a különféle alaprajzi játékokról is egyaránt rendre viszszaköszönnek. Ha főként dekoratív értelemben is, de itt a fent és a lent képzetei alkotta poláris kettős dekonstrukciójával van dolgunk: a Gagyititanik
a felszínen maradva süllyed el,
különben hogyan is kerülhetne hullám és buborék - azaz a víz - a fedélzetre?
Rajk egy helyütt (Radikális esztétika, Pécs, 2000) arról ír, a stíluskövetés csupán kitartás és türelem kérdése, egy elvont folyamat végigvitele. "Itt a tervezői gondolat nem lehet eredeti, csak a rendszer (a stílus) az." Valódi eredetiség a tervező részéről, úgy véli, csak abban a bizonyos radikális eklektikában teremthető meg, amely az ő művészetének is sajátja. Olyan ez, mintha azt állítanánk, csak a szabadvers enged teret a költői kreativitásnak, kötött formában nem lehet a szerző eredeti, mert csak a hexameter vagy a spondeus, azaz a formaemlékezet lehet az. Eszembe jut Kosztolányi Dezső egy cikke, ahol a munkához nekikészülő író üres papír keltette rémületéről ír; és persze Igor Stravinsky, aki az Oedipus Rex komponálásakor éppen a szophoklészi tragédia és a Cocteau-féle librettó nyújtotta megkötéseket találta legfontosabb ihletforrásának. Egy stílus rendszere csak akkor korlátozza az alkotót, ha a szabályokat mereven, dogmatikus módon kell alkalmaznia, ellenkező esetben viszont lazán kijelölt mozgásterével ösztönzően összpontosíthatja a kreatív energiákat. Az építészeti dekonstrukció feltűnően kézzelfoghatóbb, mint filozófiai vagy irodalomelméleti megfelelője. Charles Jenksnek feltehetőleg igaza van: az építészeti dekonstrukció ma már szótárral és nyelvtannal rendelkező stílus is, nem csupán módszer. Ez az a szótár és nyelvtan, melynek lehetőségeivel csak igen kevéssé él Rajk László Lehel téri épülete, melyet persze mint a vidám középületi barkácsolás remek példáját talán mégis jobban kedvelünk majd, mint oly sok más, arctalan, high-tech kortársát.
Szentpéteri Márton
