Építészet: Restaurált díszletek (A felújított Sándor-palota)

szerző
Szentpéteri Márton
publikálva
2002/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Idén kora nyárra végleg elkészült a világörökség részeként számon tartott, a Buda vári panoráma szívében évtizedek óta a II. világháború szomorú mementójaként megbúvó, romos Sándor-palota teljes felújítása. A Vár víz felé eső épületeinek

Idén kora nyárra végleg elkészült a világörökség részeként számon tartott, a Buda vári panoráma szívében évtizedek óta a II. világháború szomorú mementójaként megbúvó, romos Sándor-palota teljes felújítása. A Vár víz felé eső épületeinek

a Sándor-palotáéval kiegészült homlokzatsorozata ismét hamisítatlan közép-európai, kaszárnyás fellegvár benyomását kelti, akárcsak a prágai Hradzsin a Károly híd felett.Apalota Pollack Mihály tervezte klasszicista épülete eredetileg a Szlavniczai és Bajnai Sándor grófok rezidenciája volt, amelyet először az 1867-es kiegyezés idején alakítottak át miniszterelnökségi használatra. Orbán Viktor kormánya egy 1999-es határozata szerint ismét ebben a funkciójában kívánta helyreállítani a jól ismert világháborús romot. A rekonstrukció megindítása érdekében kiírt közbeszerzési pályázatot 2000 októberében a Középületépítő Rt. nyerte, amely a Fővárosi Építő Rt.-t bízta meg a kivitelezési munkálatok lebonyolításával. A felújítást Potzner Ferenc és Braun Karolina vezető építészek koordinálták. A két és fél milliárdos beruházás mintegy tizenhat százalékát, azaz négyszázmillió forintot (!) belsőépítészeti munkákra fordítottak; a tervezők Magyari Éva és Pazár Béla voltak. A minél pontosabb korhűségért Dávid Ferenc művészettörténész felelt.

Az azóta már távozott Orbán-kormány május 23-i, utolsó ülését immár a csaknem kész palotában tartotta, s az azt követő szombattól az épületet megnyitotta a nyilvánosság előtt mindaddig, amíg az új kormány nem dönt a hasznosításról. A tízezer példányban nyomtatott tájékoztató füzetecske június elejére már elfogyott. Ebből is jól látszik, hogy a magát polgárinak nevező kormány ezen

utolsó szimbolikus beruházása

iránt meglehetősen nagy volt az érdeklődés. Sőt, a látogatás tulajdonképpen már csaknem afféle Forza Ungheriá-s akciónak minősült, mint a demokráciát alapjaiban fenyegető szavazatszámlálósdi vagy a Margit-szigeti szabadtéri show a la Berlusconi.

A palota újjáépítése a konzervatív műemlékvédelem filozófiájának tulajdonképp remekül megfelel, esze ágában sincs formabontó kísérletekbe bonyolódni. Már-már hallani véljük Hentzi ágyúinak zaját, oly hitelesnek tűnik a reformkoros-forradalmi kulissza újjávarázsolása a Várban. A kőnyomatokról jól ismert, biedermeier légkör, keverve némi schönbrunnos-fertődös mázzal, no és persze a kiegyezés körüli idők enteriőrjeinek világával, illetve Ybl Miklós neobarokkjával és Hikisch Rezső neoempire-jével. Mintha csak a - szintén nem régen felújított - Nemzeti Múzeum vagy a Sándor-palota tőszomszédságában álló Történeti Múzeum korhű kiállítótermeiben járnánk-kelnénk! Mária Terézia, Lotharingiai Ferenc társuralkodó és József nádor korabeli egész alakos ábrázolásai, Barabás Miklós Széchenyi Istvánról és Eötvös Józsefről készített képei, a híres Franz Eybl-portré Deák Ferencről, Than Mór Batthyány Lajost ábrázoló festménye az utóbbi kormányának metszetével egyetemben, Kossuth Lajos kormányzó és Andrássy Gyula miniszterelnök portréi követik egymást a termekben. Továbbá karcsú cserépkályhák, egyedi gyártású tapéták, kézi csomózású szőnyegek, bordó és kék bútorkárpitok, aranykeretes, nagy felületű tükrök, súlyos csillárok díszítik az épületbelsőt, és mindezt a történeti gyűjteményeket is felülmúló

bútorparádé

egészíti ki. Meglehetősen muzeális hangulat ez egy fiatal köztársaság fiatal miniszterelnökéhez... A mamuszban (!) csoszogó látogatóban hamar felmerül a kérdés, lehet-e itt egyáltalán kényelmesen, a mai világ elvárásai szerint dolgozni? Vagy minden a protokoll logikájára járt volna? A közvetlen beosztottak, titkárnők és takarítónők hada is oly kimért lépésekkel mozgott volna a miniszterelnök körül, mint a külhoni államférfiak és az őket kísérő diplomatasereg?

Ma még talán nem köztudomású, hogy az épített környezet legalább annyira befolyásolja a bentlakókat, amiképp a megrendelők, tervezők és kivitelezők az épített környezetet. A Sándor-palota esetében a túlnyomórészt 19. századi enteriőrmontázs nyilván cseppet sem véletlen választás, s egyáltalán nem csupán a szigorú műemlékvédelmi szempontok miatt! Ez a restaurált térélmény sokkal inkább hasonlít az igen nagy költségvetésű, ám közepes kultuszfilm, A Hídember díszleteire, forgatási helyszíneire - beleértve Metternich vagy Ferenc József irodáit, fogadótermeit is -, mint egy

a megkezdődött jövőben tevékenykedő

modern miniszterelnök munkahelyére. Ez a jelképes világ ugyan egy többé-kevésbé körvonalazható, nemes hagyomány újjászületését ígéri, ám épp az hiányzik belőle, ami egykor Széchenyiék, Kossuthék és Deákék nemzedékét igazán naggyá tette: a bátor innováció. A felújított Sándor-palota kínálta esztétikai élménynél mindenképpen meggyőzőbb volna egy olyan konzervatív értékrendet közvetítő arculat, amelyhez szervesen kapcsolódhat a hagyományok építő újraértelmezése, hiszen egy valóban gyümölcsöző konzervatív eszmerendszer nevének sugallata ellenére éppen hogy nem konzerválni törekszik a múltat, de jóval inkább működésbe hozni a jelenben a jövő számára. Aki járt már a berlini Reichstagban felújítás előtt, majd pedig Norman Foster bravúros - az enteriőrt teljesen átértékelő - rekonstrukcióját is megismerte, bizony joggal gondolkodhat el azon, hogy a Sándor-palota - és így persze Budapest - ha kisebb léptékben is, de vajon nem érdemelt volna-e valami bátrabb, urambocsá´ nemzetközi színvonalú építészetet, restauráció helyett ízig-vérig konstruktív felújítást? Olyat, ami ráadásul mind elvi, mind pedig gyakorlati értelemben jobban megfelelt volna egy, a történeti hagyományait mélyen tisztelő, ámde lendületesen fejlődő és büszkén a jövőbe tekintő ország miniszterelnökségének. A kívül korábban felújított Sándor-palota a közelmúltban alkalmanként megnyitotta már kapuit a látogatók előtt, így például az emlékezetes Giccskiállítás idején. Akkoriban teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy a csupasz, téglafalas épület majdan nem friss, modern formában éled újjá, hanem korhű,

filmgyári díszletezésben,

amelynek kétségtelenül árulkodó vonása a spaknival varázsolt műmárvány becsapós, némileg bizony kisstílű talmisága, amelyben mellesleg tobzódik az épület.

A fenti megítélésen nem változtat az a tény sem, hogy a Glatz Ferenc, Katona Tamás és Ráday Mihály alkotta újrahasznosítási bizottság május 31-én a Sándor-palota államfői hivatalként történő hasznosítását javasolta Medgyessy Péter új miniszterelnöknek. "A restaurált épület méltón jeleníti meg a magyar történelmi államiságot" - így a szakértők. Az újrahasznosító bizottság helyesnek tartja, hogy a törvényhozás, a végrehajtó hatalom és az államfő külön épületekben foglalják el helyüket, ekképp térben is szimbolizálva a jogállamiság alkotmányos alapelveit. Ez a kritikátlan hozzáállás - afféle bárgyú ízlésbéli "jogfolytonosság" - nagyban emlékeztet a Medgyessy-Orbán televíziós vita azon

szellemi mélyrepülésére,

amikor kivételes módon mind a két fél gond nélkül egyetértett az új Nemzeti Színház állítólagos szépségének kérdésében. A döntés meghozatala előtt Glatz, Katona és Ráday természetesen számba vették az újrahasznosítás más lehetőségeit is. Sem kormányzati hivatalnak, sem közművelődési vagy közgyűjteményi célokra nem találták igazán megfelelőnek, bár a köztársasági elnökhöz köthető közművelődési rendezvények és közgyűjtemények időről időre helyet kapnának az épületben, amelynek egy része egyébként, a nemzetközi gyakorlatot követve, időnként - mindezektől függetlenül is - ismét megnyílna a nagyközönség előtt.

Hogy a köztársaság elnökének protokollja megkívánja a rangjához méltó, illetve az alkotmányos igényeknek is megfelelő elnöki palotát, nem kérdéses. Viszont az már jóval vitathatóbb, hogy a jövő Magyarországát egy restaurált épület szimbolizálhatja-e kellőképpen. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az Országház már maga is ilyen jellegű műemlék. Egy másik szempontból is aggályos a bizottság javaslata. A Vár ma - hasonlóan a párizsi Louvre, a bécsi Burg vagy épp a nápolyi Palazzo Reale esetéhez - a kultúráé, és nem a hatalomé. Amiképpen a Szent Koronának sem az Országházban volna a helye, akármit gondol is a polgári holdudvar.

Szentpéteri Márton

szerző
Szentpéteri Márton
publikálva
2002/28. (07. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...