Hajdu István

Anapokban egy francia művészeti folyóiratban interjút olvastam a most divatos fiatal "nagybefektetővel", aki - persze - műgyűjtésre adta a fejét, s a kérdésre, mit vesz, mit szeret, némi rezignációval azt válaszolta, hogy nem- csak francia művészeket akar tezaurálni, hanem - a mondializációtól sújtva - a világ maradék részéről is vásárolni fog.

Bajkó Anikó: Szabad vásznak, zárt ajtók; Baglyas Erika: Élmény nekem

A figyelmes médiabarát Andres Serranóról lassan már mindent tud; bár teljesebb lehetne - gondolom - a képünk, ha valaki felidéztetné emlékeit a kedves B. nénivel, a nyugdíjas főiskolai modellel is, akinek révén az amerikai mester pillanatok alatt belopta magát a magyar zsigerekbe. Mindegy, most már lassan késő, ne is törődjünk többet személyes ügyekkel, nézzünk inkább szembe a művekkel, gyanítom ugyanis, hogy a művész és a kiállítás szervezői inkább ezt akarták, mint a felhajtást. (Mely, persze, nem jött rosszul!?)

A német romantika óta tudjuk, hogy a művészet integrálta a lélek "anomáliáit", és fölfedezve az új meg új tudatszigeteket, azóta is minden pillanatban magába olvasztja őket. Pimaszabbul fogalmazva: a mentálhigiénés vagy pszichopatológiai kóresetek újításként szervesülnek termékenyítőleg a művészetbe, nemtől, ágtól és műfajtól függetlenül. Krafft-Ebing után pedig sejtelmünk lehet arról is, mennyire igaz: sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs borzasztóbb.

"A mítosz visszaváltozik fogalmakká: íme a hanyatlás" - panaszolja Cioran, de a kézikönyvet végigolvasva végül fogalmunk sincs, s talán nem is lehet, hogy jól vagy rosszul van-e ez így. Kinek így, kinek úgy, mondhatnánk, mindenesetre az azért elég különösnek tetszhet, ha ma valaki például Rózsakereszt Keresztély hívéül szegődve egy mákonyos hajnalon az Ízisz szentélyben a kémiai nász menetrendjét erőltetné magára.

Az utóbbi évek legjelentősebb művészeti eseményeinek egyike Frantisek Kupka (1871-1957) és Otto Gutfreund (1889-1927) kiállítása Jan és Meda Mládek gyűjteményéből. Kupka munkái még egyáltalán nem, Gutfreund szobrai pedig utoljára húsz évvel ezelőtt jártak Magyarországon.

Elolvasva a Konok-albumban foglalt írásokat, nem maradt más nekem, mint a sajnálat: bár a mester művészetébe vetett hitem nem változott, könyve tárgyaként (hőseként?) őt már csak részvéttől párás szemmel láthatom.