gomb nélkül hagyott
panofixbunda;
valami köztes közeg, hordozó, média, más szempontból burok és álca, a munka sem nem katalógus, ahhoz túl nagy, súlyos és kemény, sem nem monográfia, mert ahhoz meg túl sovány, könnyű és üres.
Vagy legyünk türelmesebbek. Olybá tűnik, mintha egy kétrészes mű egybecsúszott volna, s csak az úgynevezett kép-kötet volt képes megjelenni.
Ami igazán elkeserítő, az annyi, hogy most éppen nem a pénzen múlott a dolog. Nem szegénység és szegényesség, s azt hiszem, nem is ármány és fondorlat vetett gáncsot, hanem valami megmagyarázhatatlannak tetsző türelmetlenség vagy igénytelenség ülepedett a kiadóra, hogy hagyta a szövegeket szerkesztetlenül, az oldalakat tervezetlenül.
Három írás hivatott Konok Tamást szituálni és értékelni. Tudjuk, amit tudunk, a nem narratív, kevés eszközt használó, geometrikus absztrakció verbalizálása igen nehéz, majdnem megoldhatatlan feladat, tudjuk, hogy egy kép szebben beszél, mint százezernyi szerelmes levél. De persze tudjuk azt is, hogy mindig akadnak valamiképpen példák arra, hogy a penzum így-úgy leküzdhető. Ez a három szöveg azonban nem ezt igazolja. Az ember persze rossz, és mindig arra gondol, hogy az a szakmai képtelenség, miszerint lehetetlen megfogalmazni egy festői életművet, ez az impotencia vagy inkompetencia csak Magyarországon fordulhat elő. Nos, e feltevés a könyv kapcsán globalizálódik: három nemzet fiai bizonyítják most óceánon innen és túl a képtelenség jelenvalóságát: a három szöveg a kínossági versenyben nemigen tágít egymástól.
A kötet élén egy kényelmesen, lassan induló, hosszú kalandokat és kitérőket ígérő, majd váratlanul felgyorsuló és
pattogósan tárgyszerűvé váló,
végül nagyon sebesen lezáruló interjú olvasható, melyet Beke László vett fel a művésszel. Beke udvarias, mély csöndekkel hallgatja jó darab ideig Konok Tamást, aztán egyre szaporábban teszi fel kérdéseit, már majdnem élővé is válhatna a beszélgetés, ha az olvasónak nem lenne az a furcsa érzése, hogy a kérdező figyelme nem pontosan az elbeszélőre, hanem mellé fókuszált. Ezt a különös benyomást erősíti, hogy úgy tetszik, mintha a gyakran kenetesen tiszteletteljes kérdések egy monológba utólag lennének beillesztve izgalomkeltés vagy a ritmus fokozása céljából. Majd rövid appendix következik Megjegyzések egy interjúhoz címen, melyben Beke összefoglalja Konok Tamás életművének "stilisztikai rétegeit", szárazon és tárgyszerűen, híven követve a művész által a beszélgetés végén megadott szempontokat.
Ugyanezek képezik az amerikai Steven A. Mansbach tanulmányának (Abszolút fejlődés. Konok Tamás művészete) gerincét is, aki bővebb kifejtést adva tárgyának, Konokot bizonyára joggal Henri Bergson festő-örökösének tételezi. Az írás azonban helyenként olvashatatlanná teszi önmagát (de vajon milyen hitele van egy olvashatatlan szövegnek?), s alászáll valahova nagyon mélyre. "A színes plaszticitással folytatott alkotó manipuláció még nyilvánvalóbb módon jelentkezik a többnyire kisméretű, bensőséges léptékben kivitelezett absztrakt kollázsokon." (50. o.) A párhuzamosan közölt francia fordításból visszaírva az iménti mondat nagyjából így hangzik: "Az intim léptékű kis absztrakt kollázsokon a színes, gazdag formákban megnyilatkozó alkotó munka még tisztábban tűnik elő." Habár azt, hogy ez mennyire csak a magyar változat sajátossága, az eredeti híján nem lehet megítélni, valami azonban derenghet az olvasónak, például az, hogy a fordító, a kiváló művészettörténész, Széphelyi F. György is elfárad olykor. Mulatságos filológiai (vagy inkább zenei) félreértés is felüti a fejét Mansbach tolla nyomán (hogy némi stiláris póztól senkit se kíméljünk): az amerikai szerző Konok zongoratanulmányainak tulajdonítja a művek zenei szerkesztésmódját (48. o.), pedig mi már az interjúból bőven tudjuk: a művész hegedülni tanult évekig.
A stilárisan nagyon német (fordító: Schulz Katalin), bonyodalmas záró dolgozat Peter Baum linzi múzeumigazgatótól való. A művész személyiségéről és a műről címen Baum megismétli mindazt, amit már eddig megtudhatott az érdeklődését el nem vesztett olvasó; a harmadik koncentrikus kör talán csak annyiban tágítja képünket, hogy valamicskével nagyobb hangsúlyt kap a közép-európai származás fakasztotta öröm és bánat Konok Tamás életművének interpretációjában. Elképzelhető persze - s a gyanú leginkább eme szöveget olvasva tápászkodik fel -, hogy a szerzőknek figyelemmel kellett lenniük a lehetséges külföldi olvasókra, ám ha ez igaz, akkor még nagyobb szükség lett volna szerkesztőre, olyan lektorra, aki képes lett volna a kettős igényt kiszolgálni.
A kötetnek azonban semmilyen szerkesztője, ahogy tipográfusa sem volt, s ez teljességgel érthetetlen, sőt abszurd. Valamelyest ismerve a magyarországi művészeti könyvkiadás, egyáltalán a művészetről való magyar beszéd elmúlt huszonöt évének történetét meg jelenét, mondhatom, gyakran nagyobb szükség van egy jó szerkesztőre, mint magára a szerzőre, még ha ez blaszfémiaként hangzik is.
Az albumot a váci Nalors nyomta, az ott évek óta megszokott színvonalon.
Hajdu István
(Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 267 oldal )
