Kiállítás: Mondializáció 1. Két férÞ (Robert Capa és Henri Cartier-Bresson Budapesten)

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Anapokban egy francia művészeti folyóiratban interjút olvastam a most divatos fiatal "nagybefektetővel", aki - persze - műgyűjtésre adta a fejét, s a kérdésre, mit vesz, mit szeret, némi rezignációval azt válaszolta, hogy nem- csak francia művészeket akar tezaurálni, hanem - a mondializációtól sújtva - a világ maradék részéről is vásárolni fog.

Anapokban egy francia művészeti folyóiratban interjút olvastam a most divatos fiatal "nagybefektetővel", aki - persze - műgyűjtésre adta a fejét, s a kérdésre, mit vesz, mit szeret, némi rezignációval azt válaszolta, hogy nem- csak francia művészeket akar tezaurálni, hanem - a mondializációtól sújtva - a világ maradék részéről is vásárolni fog.

Mondializáció, fantasztikus szó, s most, hogy elloptam, mindennél jobban, s egyre inkább tetszik. Mert - gondolom - olyasmi, mint a globalizáció, csak frissebbnek tetszik, s méltóságtelibb is. Majd erről egyszer még többet kell beszélni, most csak azért érdekes, mert az első mondializált figura, aki hirtelen eszemben eszembe jut, s nevének felötlése több mint aktuális, az Robert Capa, aki valóságosan jelenítheti meg a fogalmat.

Capa ugyanis 17-18 éves korától világpolgárként száguldozott országok, majd földrészek között, önmagát és tekintetét mindig oda vetve, ahol a világtörténelem levese fortyogott, s képei ennek a nagy, egyetemesülést tálaló összefőzésnek, összefőzöttségnek a dokumentumai. Úgy rémlik, szocializálódni és világhírűvé válni is egy olyan korszakban és helyszínen sikerült neki, mely - valószínűleg - világtörténelmi premiernek adott kereteket: a spanyol polgárháború az első, mely totális zavarodottságával és zavarával végig mediális és medializált színtér volt. Arthur Koestlertől Ilja Ehrenburgig és George Orwelltől Ernest Hemingwayig mindenki összegyűlt, mindenki írt, ivott, halni készült; André Malraux repülő dandárt szervezett regénye két fejezete között, s amíg lehetett, szolidaritási kiállításokat iniciált Párizsban a népfront mellett. Capa meg persze fényképezett, ha éppen nem Ehrenburggal vagy Hemingwayjel kvaterkázott. S fényképei - mint mondani szokás - bejárták a világot, világhírt szülve 24 éves korában.

Amennyire el tudom képzelni, a haditudósítónak - meg persze minden katonának, csak ők talán rutinosabbak ez ügyben - két dologra kell ügyelnie: egyrészt ne keresztezze óvatlanul a közeledő lövedék útját, másrészt mindig nézzen a lába elé. Ormótlan cinizmussal mondom, tudom, Capa egyszer csak, később, már Indokínában nem tudott kétfelé figyelni. Vannak, aki azt állítják, már nem is akart, már korábban, Spanyolországban fatalistává lett - elvesztve barátnőjét szinte azonnal, hogy odaérkeztek -, de meg azért sem, mert képeinek legfontosabb alkotóeleme a koncentrált pillanat (melyből mindig csak egyetlen van), vagy fordítva: a pillanatba koncentrált időfolyam. Hírek szerint - bár ezt sokan, s biztosan joggal cáfolják - legismertebb, már-már heraldikailag értékelhető képét, A milicista halálát beállította: megkért egy katonát, dőljön hanyatt, hogy a tiszta, halálos másodperc kaphasson plaszticitást. Akár igaz a történet, akár nem, a történelem nyilatkozik meg Capa fényképein, pusztán csak azért, mert folyton érződik az ott- és bennelét.

A Robert Capánál öt évvel idősebb, most 94 éves Henri Cartier-Bressonban ugyanúgy megvolt a történés-történelem iránti érdeklődés és érzékenység, mint barátjában és munkatársában, Capában, csakhogy őt a drámánál jobban érdekelte egy - rezignált empátiával átitatott - szociálisan elkötelezett irány. Szó sincs tudományos vagy rendszerező igényről; Cartier-Bresson képei ugyanúgy a pillanat, nem pedig a folyamat megragadását célozzák, mint Capáéi, csakhogy zsánerképei sohasem robbannak vagy véreznek, hanem mindig is az apró kis jelenetekre, mozdulatokra, hangocskákra, félmosolyokra és a zugban ülő könnycseppekre fókuszálnak. És mégis pontosan rögzítik meg a történelmet: számomra a legfantasztikusabbak az ötvenes években a Szovjetunióban készült fotói, melyek éppen előítélet-mentességükkel, "akaratnélküliségükkel" tárnak fel egy mérhetetlenül szomorú korszakot.

Capa és Cartier-Bresson stílusa, eltéréseikkel együtt, nagyban hasonlít, s ez elsősorban az érzelmek, az együttérzés jelenvalóságában mutatkozik meg. Naggyá válásuk kora, a harmincas évek második fele egy nagyon érdekes és a fényképezésben, de nyugodtan mondhatjuk, általában a képfelfogásban máig ható stiláris alterációt eredményezett: velük egy időben kezdett módszeres munkába az Egyesült Államokban egy erősen szociográfiai érdeklődésű, sőt konkrét megbízatással munkába küldött fotográfuscsoport, amely nem a pillanat, hanem egy elnyújtott, szinte a végtelenbe vesző, és így emblematikussá váló folyamat, a metafizikaivá váló szegénység idejét és elképesztő kulisszáit dolgozta fel. Walker Evans vagy Russell Lee fényképei Capáéival vagy Cartier-Bressonéival összevetve a tér, a téresség hatásának erejét bizonyítják többek között: a mesélő bensőségességgel szemben a perspektivikus, távlatba vesző drámai ürességet.

Capa 1954-ben meghalt, Cartier-Bresson a hetvenes évek legelején abbahagyta a fényképezést. Nem állíthatjuk, hogy velük véget ért volna az európai fényképezés, azt azonban biztosan mondhatjuk, hogy a riport, az életkép már nem a mi kontinensünkön formálódott tovább; velük valami mindenképpen befejeződött. A fotográfia mondializációja azonban bizonyosan velük indult meg.

Hajdu István

Robert Capa munkái a Magyar Nemzeti Galériában, Henri Cartier-Bressonéi a Ludwig Múzeumban láthatók május 26-ig

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...