Kiállítás: Larva-ikonok (Baksai József kiállítása)

  • Hajdu István
  • 2002. január 24.

Zene

"A mítosz visszaváltozik fogalmakká: íme a hanyatlás" - panaszolja Cioran, de a kézikönyvet végigolvasva végül fogalmunk sincs, s talán nem is lehet, hogy jól vagy rosszul van-e ez így. Kinek így, kinek úgy, mondhatnánk, mindenesetre az azért elég különösnek tetszhet, ha ma valaki például Rózsakereszt Keresztély hívéül szegődve egy mákonyos hajnalon az Ízisz szentélyben a kémiai nász menetrendjét erőltetné magára.

"A mítosz visszaváltozik fogalmakká: íme a hanyatlás" - panaszolja Cioran, de a kézikönyvet végigolvasva végül fogalmunk sincs, s talán nem is lehet, hogy jól vagy rosszul van-e ez így. Kinek így, kinek úgy, mondhatnánk, mindenesetre az azért elég különösnek tetszhet, ha ma valaki például Rózsakereszt Keresztély hívéül szegődve egy mákonyos hajnalon az Ízisz szentélyben a kémiai nász menetrendjét erőltetné magára.Tényleg nem tudom, miképpen élhető a világ mítoszokkal és azok nélkül, pusztán csak annyit látok, vannak, akik kutatnak utánuk, mások csak keresgélnek tétován, s akadnak olyanok is, akik nem találnak bennük semmi mást, mint üres héjat, dagály sodorta lakatlan csigaházat. (Nem tudom, jól látom-e, de az a benyomásom amúgy, hogy romlásnak indult a "mesék teje".)

Ám az is lehet, hogy a mítosz maga is larva, halotti szellem vagy élőhalott, s csak intésre vár, hogy imágóvá lényegüljön...

Baksai József tíz-tizenöt éve megfogalmazott programja értelmében a szó szoros értelmében imágónak látja a larvát. Metafizikai ősgalériát szerkeszt: az Európából viszonylag könnyen belátható kultúrkörök misztikus protagonistáit, a "lent és a fent" selymes fényű vagy súlyosan sötét figuráit testesíti meg és gyűjti egybe lassúdadan, de lankadatlanul.

Szinkretikus inventáriumának új darabjai a hellenista, az egyiptomi és a zsidó-keresztény misztika és mágia toposzait fogalmazzák újra (nem tudom, dúdolgatta-e magában Baksai festés közben, révületbe hajtó varázsigeként: "Közel-Kelet, de közel vagy..."); festményei poli- és monoteista mítoszok, titkos tanítások, rejtett bölcselmek fogalomkészletét vizualizálják.

Szentek, démonok, larvák,

hamis és valódi próféták, mágikus jelek és terriculamentumok rögzülnek a képeken, mintha Fraser, Eliade, esetleg Fónagy Iván, de legfőképpen Agrippa von Nettesheim fogta volna kettő, négy, hat, nyolc kézzel az övét, az adeptusét, hogy leáshasson szorgosan az okkult mélyvalóságba.

Ízlés és nézőpont kérdése: Baksai programja - ikonként kezelni a démont és démonizálni a szentet - egyszerre lehet felháborító és vonzó, blaszfémikus és áhítatot gerjesztő, okkult demagógia és érzelemmel teli panszófia. Számomra fontosabb, hogy - bár a festő egyre távolabb kerül a trendtől, napjaink mókásan felszínes klipfestészetének dendizmusától, s nem hiszem, hogy ez ne fájna néki némiképp, még ha férfiasan el is rejti érzelmeit - technikája és stílusa jórészt és többnyire megmenti a vizuális demagógiától.

Baksai festői modora ugyanis éppen jó arra, hogy alkalomadtán, vagyis amikor szükséges, eltávolítsa a képet tárgyától, leküldje a verbalizálhatóságot, a jelenetezést az amúgy mindig is színpadszerű képi térről, pontosabban a festmények egyre hangsúlyosabban háromdimenziós teréről, s maradjon a tiszta festőiség, az enigmatikusság helyett maga az enigma. Vastagon festett, már-már a mélydomborművekre emlékeztető munkái maguk is olyanok, mintha alkimistaműhelyben készültek volna: a sűrű, tömény pigmentrétegek a néző mozgásától függően újabb és újabb síkokat tárnak fel, s a meg-megnyíló minimálfelületek

érzékien rejtélyes tereket

sejtetnek. A súlyos-terhes anyaghasználat, a kézjegy értékű technika szerencsére már önmagában a narrativitás ellen dolgozik, a sugallt jelentés jó esetben nem irodalmias, ám nem is expresszív, a látszat ellenére. De úgy rémlik, maga Baksai sem vágyik az expresszivitásra, inkább csak felhasználja az indulatok beazonosítható dekorativitását. Másképpen fogalmazva: tudatosan, józanul kalkulál azzal a hatással, melyet a tarjagosan hullámzó felületek kelthetnek, vagyis felkínálja a nézőnek az esélyt, hogy drámát találjon a nagyvonalúan előkészített színes térben, asszociációkat leljen a humuszként termékeny pászmákban.

Baksai ugyanakkor a tűzzel játszik, mert a korábbi festményeihez képest egyre monokrómabbá váló képtérbe mind gyakrabban behelyezett, festékből formált ideálportrék és a kegyszobrocskákra emlékeztető figurák megcsináltságukkal gyakran kihűtik, rossz esetben tézisképekké szikkasztják az amúgy is túlságosan gazdagon motivált művet. A Megtestesülés címűn például megássa magának az összes

lehetséges és kínos csapdát,

hogy aztán tévedhetetlenül bele is hulljék mindegyikbe. Kiderül, hogy a szobrászi formálás még nem elég perfekt, a didaktikusan összeválogatott elemek - éppen a didakszis miatt - csak nagyon merev, hieratikus kompozícióba képesek szerkesztődni, minek következtében szertefoszlik a formálásból fakadó érzékiség.

Baksai József igyekezete - hogy a mítoszt visszaváltoztassa képpé - némileg olyképpen hat, mint a skiomantia, vagyis a halott fölélesztésének ama módja, melynek alkalmazásakor a szakember megelégszik a tetem árnyának föltámasztásával, testre és vérre nincs szükség. Ikonok árnyképei születnek így, melyek sokkal inkább szólnak magáról a festészetről, mint a mítoszról, szerencsére.

Hajdu István

(Studio 1900 Galéria, február 10-ig)

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.