"A mítosz visszaváltozik fogalmakká: íme a hanyatlás" - panaszolja Cioran, de a kézikönyvet végigolvasva végül fogalmunk sincs, s talán nem is lehet, hogy jól vagy rosszul van-e ez így. Kinek így, kinek úgy, mondhatnánk, mindenesetre az azért elég különösnek tetszhet, ha ma valaki például Rózsakereszt Keresztély hívéül szegődve egy mákonyos hajnalon az Ízisz szentélyben a kémiai nász menetrendjét erőltetné magára.Tényleg nem tudom, miképpen élhető a világ mítoszokkal és azok nélkül, pusztán csak annyit látok, vannak, akik kutatnak utánuk, mások csak keresgélnek tétován, s akadnak olyanok is, akik nem találnak bennük semmi mást, mint üres héjat, dagály sodorta lakatlan csigaházat. (Nem tudom, jól látom-e, de az a benyomásom amúgy, hogy romlásnak indult a "mesék teje".)
Ám az is lehet, hogy a mítosz maga is larva, halotti szellem vagy élőhalott, s csak intésre vár, hogy imágóvá lényegüljön...
Baksai József tíz-tizenöt éve megfogalmazott programja értelmében a szó szoros értelmében imágónak látja a larvát. Metafizikai ősgalériát szerkeszt: az Európából viszonylag könnyen belátható kultúrkörök misztikus protagonistáit, a "lent és a fent" selymes fényű vagy súlyosan sötét figuráit testesíti meg és gyűjti egybe lassúdadan, de lankadatlanul.
Szinkretikus inventáriumának új darabjai a hellenista, az egyiptomi és a zsidó-keresztény misztika és mágia toposzait fogalmazzák újra (nem tudom, dúdolgatta-e magában Baksai festés közben, révületbe hajtó varázsigeként: "Közel-Kelet, de közel vagy..."); festményei poli- és monoteista mítoszok, titkos tanítások, rejtett bölcselmek fogalomkészletét vizualizálják.
Szentek, démonok, larvák,
hamis és valódi próféták, mágikus jelek és terriculamentumok rögzülnek a képeken, mintha Fraser, Eliade, esetleg Fónagy Iván, de legfőképpen Agrippa von Nettesheim fogta volna kettő, négy, hat, nyolc kézzel az övét, az adeptusét, hogy leáshasson szorgosan az okkult mélyvalóságba.
Ízlés és nézőpont kérdése: Baksai programja - ikonként kezelni a démont és démonizálni a szentet - egyszerre lehet felháborító és vonzó, blaszfémikus és áhítatot gerjesztő, okkult demagógia és érzelemmel teli panszófia. Számomra fontosabb, hogy - bár a festő egyre távolabb kerül a trendtől, napjaink mókásan felszínes klipfestészetének dendizmusától, s nem hiszem, hogy ez ne fájna néki némiképp, még ha férfiasan el is rejti érzelmeit - technikája és stílusa jórészt és többnyire megmenti a vizuális demagógiától.
Baksai festői modora ugyanis éppen jó arra, hogy alkalomadtán, vagyis amikor szükséges, eltávolítsa a képet tárgyától, leküldje a verbalizálhatóságot, a jelenetezést az amúgy mindig is színpadszerű képi térről, pontosabban a festmények egyre hangsúlyosabban háromdimenziós teréről, s maradjon a tiszta festőiség, az enigmatikusság helyett maga az enigma. Vastagon festett, már-már a mélydomborművekre emlékeztető munkái maguk is olyanok, mintha alkimistaműhelyben készültek volna: a sűrű, tömény pigmentrétegek a néző mozgásától függően újabb és újabb síkokat tárnak fel, s a meg-megnyíló minimálfelületek
érzékien rejtélyes tereket
sejtetnek. A súlyos-terhes anyaghasználat, a kézjegy értékű technika szerencsére már önmagában a narrativitás ellen dolgozik, a sugallt jelentés jó esetben nem irodalmias, ám nem is expresszív, a látszat ellenére. De úgy rémlik, maga Baksai sem vágyik az expresszivitásra, inkább csak felhasználja az indulatok beazonosítható dekorativitását. Másképpen fogalmazva: tudatosan, józanul kalkulál azzal a hatással, melyet a tarjagosan hullámzó felületek kelthetnek, vagyis felkínálja a nézőnek az esélyt, hogy drámát találjon a nagyvonalúan előkészített színes térben, asszociációkat leljen a humuszként termékeny pászmákban.
Baksai ugyanakkor a tűzzel játszik, mert a korábbi festményeihez képest egyre monokrómabbá váló képtérbe mind gyakrabban behelyezett, festékből formált ideálportrék és a kegyszobrocskákra emlékeztető figurák megcsináltságukkal gyakran kihűtik, rossz esetben tézisképekké szikkasztják az amúgy is túlságosan gazdagon motivált művet. A Megtestesülés címűn például megássa magának az összes
lehetséges és kínos csapdát,
hogy aztán tévedhetetlenül bele is hulljék mindegyikbe. Kiderül, hogy a szobrászi formálás még nem elég perfekt, a didaktikusan összeválogatott elemek - éppen a didakszis miatt - csak nagyon merev, hieratikus kompozícióba képesek szerkesztődni, minek következtében szertefoszlik a formálásból fakadó érzékiség.
Baksai József igyekezete - hogy a mítoszt visszaváltoztassa képpé - némileg olyképpen hat, mint a skiomantia, vagyis a halott fölélesztésének ama módja, melynek alkalmazásakor a szakember megelégszik a tetem árnyának föltámasztásával, testre és vérre nincs szükség. Ikonok árnyképei születnek így, melyek sokkal inkább szólnak magáról a festészetről, mint a mítoszról, szerencsére.
Hajdu István
(Studio 1900 Galéria, február 10-ig)
