Kiállítás: Gyönyörű teozófia (Frantisek Kupka és Otto Gutfreund művei)

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/2. (01. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az utóbbi évek legjelentősebb művészeti eseményeinek egyike Frantisek Kupka (1871-1957) és Otto Gutfreund (1889-1927) kiállítása Jan és Meda Mládek gyűjteményéből. Kupka munkái még egyáltalán nem, Gutfreund szobrai pedig utoljára húsz évvel ezelőtt jártak Magyarországon.

Az utóbbi évek legjelentősebb művészeti eseményeinek egyike Frantisek Kupka (1871-1957) és Otto Gutfreund (1889-1927) kiállítása Jan és Meda Mládek gyűjteményéből. Kupka munkái még egyáltalán nem, Gutfreund szobrai pedig utoljára húsz évvel ezelőtt jártak Magyarországon.Kupka hosszú és gazdag pályát járt be, Gutfreundnak viszont mostoha sors jutott. Önkéntelenül is ezt az arányt mutatja a tárlat, mit tehetünk, alkalmazkodunk a helyzethez, s bár a daumier-s gunyoros expresszivitástól a kubizmusig formáló-formálódó Gutfreund munkái - különösen egy annyira nem szobrászathoz szokott kultúrában, mint a mienk - példaszerűek, inkább ragadtassuk most el magunkat: Kupkától.

Frantisek Kupka ugyanis zseniális festő volt, aki most, a jó-múltból előlépve - s tökéletesen érdektelen, hogy aktuálisan vagy időszerűtlenül -, túl az időn érvényteleníti a hatvanas évek közepétől megindított vitát a festészet érvényességéről. (Ha nem rémlene valakinek: nagyjából 35 éve a koncept art új időszámítást indítványozott a művészetben, melyben az érzéki festészetnek már nemigen lett volna helye. A nyolcvanas évek elején erre reflektált a posztmodern felhabzó tébolyával-mindentudásával; mára viszont a művészetteória jobbára senkit sem érdekel. Így múlik el...) Kupka művei ugyanis épp ama harmónia örök-létét igazolják, melyben egyenrangú lehet az elemzés és az érzelem, a materializmus és a metafizika. Ha ezt a művészeti átalánybanalitást megtoldjuk egy szakmaspecifikus közhellyel, bátran állíthatjuk: a cseh festő a művészettörténet egyik legnagyobb koloristája volt, aki ráadásul értette - sőt hallotta - a színek összecsengésének rejtélyét, mi több, megfejtési javaslatai nemcsak máig érvényesek, de gyönyörűek is.

Újra és újra eszembe jutnak Pierre Reverdy százéves sorai, melyeket nagyjából akkor fogalmazott, amikor Kupka az első absztrakt festményeit készítette: "Némely művész lekopasztott műveket alkot; ezek kemény munka, szigorú szellemi eljárás, sok áldozat és megtartóztatás eredményei. Más szerzők ezeket a műveket kopasztják le, és az övékben már semmi nagyság sem marad." Nem akarnék épp most nagyságfosztott lenni, ezért inkább három olyan, a kiállítás és nyomában a rendkívül komoly katalógus által felvetett kérdést érintek, melyek - sajátos módon és Kupkától függetlenül is - máig érvényesek.

Az elsőség

A hetvenes években csendesült csak el a vita, ki festette vajon az első absztrakt képet. A dátum nem volt különösebben érdekes: nagyjából minden szakértő megegyezett, hogy 1910-ben esett meg a dolog, s a versenyben sokáig az akkor 46 éves Kandinszkij vezetett a nála öt évvel fiatalabb Kupka előtt. Ott volt még Picabia is, de ő hol látszott a célfotón, hol lecsúszott róla, viszont nemigen vettek tudomást arról a tényről, hogy egy századdal korábban Turner késői munkái már színtiszta absztrakt képek voltak még akkor is, ha ő nem gondolta őket annak. De tudjuk, eredetileg Kandinszkij is csak önmagát félreértve "találta fel" a nonfigurativitást, fejjel lefelé lógatva akvarelljét. A történet, a küzdelem mára már tényleg nem lenne érdekes, ha nem épp magáról a küzdésről lenne szó: az elsőség, az úttörés, az innováció elképesztően mély és erős szociológiai - de ne legyünk szemérmesek -, üzleti-muzeológiai értékéről. Meda Mládek - aki kimondva-kimondatlanul természetesen Kupka győzelmére voksol - joggal panaszolja katalógusbeli tanulmányában, hogy Kupka "érvényesülését" (tegyük hozzá más szempontból: műpiaci érvényesítését) rendesen nehezítették a XX. századi művészet-capitaly játékszabályai, melynek, mint mindenütt, egyik alapja a "győztes mindent visz!" effektus. Nem tartom valószínűtlennek, hogy az iméntinek rokon- vagy társkérdése, miszerint mennyire közép-európai festő Kupka, kísértetiesen hasonló okokból fogalmazódhatott meg. Nem a regionalitásból vagy a provincializmusból fakadó paranoia mondatja, de tényleg kínos, amire Meda Mládek céloz Kupka reputációja kapcsán, nevezetesen, hogy a művészt nyugat-európai minták és szellemi patentok követőjének, nem pedig előfutárnak tételezik, figyelmen kívül hagyva egyebek mellett azt az egyszerű tényt, hogy a Franciaországba felnőttként érkező festő alapvetően

a Monarchia szellemi közegében

edukálódott, s minden gesztusa ebben a kultúrában gyökerezett. Az már csak természetes a változó foncsorú szakmai tükörben, hogy a Kupka által iniciált orfizmus is a kortárs Robert Delaunay örökségét gazdagítja, viszont sanzsánosan elfelejtődik az a szokatlanul nagyvonalú mondat, mellyel Delaunay annak idején elismerte, mi mindent tanult Kupkától.

De hogy valóban milyen rétegekből ered Kupka művészete, nos, ez bonyolultabbnak tetszik számomra az időbeli és a földrajzi megfejtési javaslatoknál. Színelmélete Newtonból, az idővel és térrel kapcsolatos formálás módja zenei alapokból és a kronofotográfus Marey munkáiból táplálkozik, de eminens hatást - azt hiszem - a teozófia és a spiritizmus gyakorolt festészetére. A harmadik kérdés, melyet rendkívül fontosnak tartok, e hatás mélységének és minőségének mértéke révén fogalmazódhat meg. Egyrészt, mert közvetve utal a regionális problémákra, másrészt, mert a XIX-XX. század fordulójának képzőművészetét áthatották ezek a szellemi mozgalmak. Maga Mládek, a gyűjtő és katalógusíró, Kupka személyes elkötelezettje is szemérmesen éppen csak megemlíti, majd tovasiklik a tény fölött, miszerint a Helen P. Blavatsky által szerzett Titkos Tanítás, a teozófia alapműve - Mondrian egyik kedvenc olvasmánya a kettő közül - Kupkának is meghatározó élményt adott, s arról is csak pironkodva beszél, hogy a mester spiritiszta volt. A dolog általános merituma most természetesen érdektelen, az azonban roppant furcsa, hogy a XX. század művészetével foglalkozó szakirodalom a Kupka-specialistához hasonlóan alig fordít figyelmet a teozófia (és az antropozófia) amúgy a szó szoros értelmében elképesztő hatására.

Hajdu István

(Ludwig Múzeum, nyitva február 2-ig)

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/2. (01. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...