A német romantika óta tudjuk, hogy a művészet integrálta a lélek "anomáliáit", és fölfedezve az új meg új tudatszigeteket, azóta is minden pillanatban magába olvasztja őket. Pimaszabbul fogalmazva: a mentálhigiénés vagy pszichopatológiai kóresetek újításként szervesülnek termékenyítőleg a művészetbe, nemtől, ágtól és műfajtól függetlenül. Krafft-Ebing után pedig sejtelmünk lehet arról is, mennyire igaz: sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs borzasztóbb.Aszellem e téren lejátszott nagy meccsének egyik utolsó, végeredményében meglepő mozzanata a híres francia művészettörténésznek, a meghatározó szerepet betöltő Art Press alapító főszerkesztőjének, Catherine Millet-nek másfél éve megjelent önéletrajzi könyve, melyben - ahogy mondani szokás - kendőzetlen őszinteséggel, sajátos új-tárgyilagossággal tárja fel orális és altesti kalandjait (C. M. szexuális élete címen), elképesztően magas eladott példányszámot produkálva. C. M. ezzel mintegy részt hasított magának a gyónva-dicsekvés ligetében, egyúttal és következésképpen művésszé is vált.
Így van ez rendjén, terjeszkedjék a művészet, amíg csak a szem ellát, a fül elhall, rezegjenek az érzékek a csillagos égig, gáz (a szó szoros értelmében) csak akkor keletkezik, ha megindul a bomlás, vagyis az ideológia lesz a katalizátor.
´szintén szólva nem bírom a fölmutatott, díszként elvakart sebeket. (Hogy a valódi sérüléssel hogyan kell bánni, arról váratlanul Andy Warhol gyerekkori története jut eszembe: a nagy kaméleon valahol elmeséli, hogy nyolc-kilenc éves korában az utcán találkozott egy színtelen lánnyal, vagy ahogy A. W. mondja, olyannal, akinek csak két tónusa volt. Összefutottak, majd a kisfiú elvesztette a pigmentjeit; átalakult, kifehéredett egy életre, s azon túl.)
A Műcsarnok halljában a látogatót egy hatalmas belga csillárt imitáló mű fogadja. Tamponok képezik meg az üveggyöngyöket, hogy
a havibajt hozzák a férfi nézőre,
és földobják a transzvesztitákat (merthogy ők megússzák a ciklust, még ha női lelküket teszik is föl egy férfiért), megágyazva az alaphangulatnak. Aztán egymásra rétegződnek, összecsúsznak, egybebújnak genderproblémák, transzszexualizmus, transzvesztitizmus, békeharc és küzdelem a nemi alávetettség ellen, összeesküszik nedvedző álom és fetisizmus, animal-sex és csipkefinom elvágyódás. Persze, mint az életben. S mindezzel az égvilágon semmi baj nem lenne, legyen lelkiismeret-furdalás a tiszta identitástudat okán, vagy határozzuk el, hogy itt az idő a coming outra, mindenre van esély, ok és lehetőség, csak az a gáz - ismétlem -, az a gáz a Műcsarnokban, hogy minden másodlagos, minden ismert, minden látott és semmi sem erős, amúgy pedig túlpárállik az ideológia.
Valószínűleg az ingerküszöbbel, s azzal van baj, hogy már mindent tudunk, mindent láttunk. S bár nagy nehezen kiolvasható a tipográfiailag mesterséges diszlexiát előidéző prospektusból (nem katalógus!), hogy a kiállítás egyik rendezője, a spanyol Rosa Martínez 1999-ben "a világ legjobb kurátora" volt (hol adják?, hogy az Istenben lehetne egy ilyen címre szert tenni?!), úgy tetszik, ő a valaha volt Lúdas Matyi mottójának megszemélyesítője, mert mint minden újszülöttnek, neki is - segítségével pedig már nekünk is, legalább kénytelenségből - minden vicc új.
Az egyenes, a kanyargós vagy a zegzugos identitás tömeges vagy társas vizsgálatának nagy korszaka, antologikus vizsgálata - legalábbis Európában - azt hiszem, a kilencvenes évek közepére jó eredménnyel lezajlott. Az 1995-ös Velencei Biennále Jean Clair által iniciált Identitá et alteritá című kiállítása, majd ugyanez év végén a párizsi Feminimasculin józan expanzióval foglalta össze a tudni- és látnivalókat, azóta inkább "szakkiállítások" tágítják tudatunkat és mélyesztik körmüket érzékeny húsunkba-lelkünkbe. Mindez azt jelenti, hogy a tematika és a "beszédmód" kidolgozott, számtalan mű klasszicizálódott és klasszifikálódott, valóban csak a személyesség, a kézjegy (a sors talán?) menti a helyzetet. Ám épp ez hiányzik a műcsarnoki kiállítás műveinek többségéről: patenteket ismételgetnek, másodosztályon. A majd harminc kiállító - ha jól látom - nem tartozik a sztárművészek közé, hárman szerepelnek több-kevesebb rendszerességgel jelentős helyszíneken (az orosz Oleg Kulik, az amerikai Janine Antoni és a brit Leigh Bowery), de természetesen nem ez a baj, hanem hogy a beszerkesztett művészek többsége műveivel nem különösebben jelentékeny, s még akkor sem nagyon érdekes, amit csinálnak, ha bekalkuláljuk a személyes vállalás heroizmusát, az önfeltárulás hitelét (?), bár ilyenkor megint beesik a sebtépés iránti ellenszenv mint nivelláló tényező.
A másik alapvető probléma (írjuk le bátran az unt kifejezést, mert itt tényleg erről van szó):
a kiállítás elmagyarosodása,
aktuál-kínossága. A bevezető oly tébolyító, mintha csak az Országimázs Központ íratta volna, félreértve a kivételes lehetőséget: a kiállítás alcíme ugyanis Egy klasszikus a harmadik évezredből, s innen már nincs menekvés. Érteni semmit sem lehet, hacsak nem a vakmerőséget, mellyel mintegy persziflálódik, s hagymázzá válik minden álom, melyről az elmúlt évben értesültünk, különösen akkor, ha figyelembe veszik az anonim szerző további szavait: "Az alcím egy újraértelmezett esztétikai és ideológiai alapokra helyezett kánonra tett fanyar utalás." S arról már ne is beszéljünk, hogy mindez "transznemzeti" alapon működik.
Hihetetlen.
Hajdu István
(Műcsarnok, megtekinthető február 28-ig)
