Ránézésre roppant egyszerű, alkalmasint mégis furcsa dolog a film és a néző kapcsolata. Beülök a moziba, leoltják a villanyt, s azt mondom: na, mit akarsz tőlem, te film, és ekkor még finom voltam, nyitott és megengedő. Ha nem vagyok - a szokásostól eltérően persze; ne tévesszen meg senkit az egyes szám első személy, puszta metódus ez - éppen úri modoromnál, akkor csak az van, hogy előre fizettem, te céda, teljesítsd a szerződésben vállalt kötelességed, varázsolj el, kavarj fel, elégíts ki, a minimum az, hogy menj neki a lehetetlennek. Idáig tart az első ránézés. De mi van akkor, ha a film várja el tőlem a lehetetlent? Ilyesmi viszonylagos gyakorisággal a legnagyobbakkal és a legpocsékabbakkal fordul elő - csak megjegyeztem, most nem érdemes rá szót vesztegetni, a Max nyilvánvalóan nem tartozik egyik szélső kategóriába sem. Ha akarom, egy, a maga keretei (Hollywood, Hollywood) közt érvényesen működő, gördülékenyre készített, ötletes szakmunka. Ha akarom, egy ostobaság (Hollywood, Hollywood), de mint szemközt olvashatni, Spielbergnek például túl európai. Ezen borzongni illenék, de emlékezhetünk, volt, akinek (és ráadásul nem csak Amerikában) a Schindler listája is az volt. De mindegy, Max, ez a köztes eset annyiban bolondítja meg a dolgot, hogy tojik kivárni a villanyoltást, már a moziba menet elvárja nézőjétől a lehetetlent. Jelesül azt, hogy felejtsük ugyan el már, ki a hótkóros nyavalya is volt az a Hitler. Megy ez valakinek is? Aligha, tudja ezt valójában az alkotó is, és erre a tudásra megy rá az egész száma. A félelemre, hogy nem fog menni ez a "miből lesz a cserebogár" tempó, ami még akkor is elég karcsú, ha működik. Mert az ilyesmihez inkább a fikció szülte gazemberek passzolnak, Pándi atya gyerekéveivel se mennénk semmire, pedig, ha nem volna ordas eufemizmus, róla azt is mondhatnánk, kispályás fráter.
