Film: Cserebogár (Menno Meyjes: Max)

  • Csige Zoltán
  • 2003. október 2.

Zene

Ránézésre roppant egyszerű, alkalmasint mégis furcsa dolog a film és a néző kapcsolata. Beülök a moziba, leoltják a villanyt, s azt mondom: na, mit akarsz tőlem, te film, és ekkor még finom voltam, nyitott és megengedő. Ha nem vagyok - a szokásostól eltérően persze; ne tévesszen meg senkit az egyes szám első személy, puszta metódus ez - éppen úri modoromnál, akkor csak az van, hogy előre fizettem, te céda, teljesítsd a szerződésben vállalt kötelességed, varázsolj el, kavarj fel, elégíts ki, a minimum az, hogy menj neki a lehetetlennek. Idáig tart az első ránézés. De mi van akkor, ha a film várja el tőlem a lehetetlent? Ilyesmi viszonylagos gyakorisággal a legnagyobbakkal és a legpocsékabbakkal fordul elő - csak megjegyeztem, most nem érdemes rá szót vesztegetni, a Max nyilvánvalóan nem tartozik egyik szélső kategóriába sem. Ha akarom, egy, a maga keretei (Hollywood, Hollywood) közt érvényesen működő, gördülékenyre készített, ötletes szakmunka. Ha akarom, egy ostobaság (Hollywood, Hollywood), de mint szemközt olvashatni, Spielbergnek például túl európai. Ezen borzongni illenék, de emlékezhetünk, volt, akinek (és ráadásul nem csak Amerikában) a Schindler listája is az volt. De mindegy, Max, ez a köztes eset annyiban bolondítja meg a dolgot, hogy tojik kivárni a villanyoltást, már a moziba menet elvárja nézőjétől a lehetetlent. Jelesül azt, hogy felejtsük ugyan el már, ki a hótkóros nyavalya is volt az a Hitler. Megy ez valakinek is? Aligha, tudja ezt valójában az alkotó is, és erre a tudásra megy rá az egész száma. A félelemre, hogy nem fog menni ez a "miből lesz a cserebogár" tempó, ami még akkor is elég karcsú, ha működik. Mert az ilyesmihez inkább a fikció szülte gazemberek passzolnak, Pándi atya gyerekéveivel se mennénk semmire, pedig, ha nem volna ordas eufemizmus, róla azt is mondhatnánk, kispályás fráter.
Kritika
Ránézésre roppant egyszerű, alkalmasint mégis furcsa dolog a film és a néző kapcsolata. Beülök a moziba, leoltják a villanyt, s azt mondom: na, mit akarsz tőlem, te film, és ekkor még finom voltam, nyitott és megengedő. Ha nem vagyok - a szokásostól eltérően persze; ne tévesszen meg senkit az egyes szám első személy, puszta metódus ez - éppen úri modoromnál, akkor csak az van, hogy előre fizettem, te céda, teljesítsd a szerződésben vállalt kötelességed, varázsolj el, kavarj fel, elégíts ki, a minimum az, hogy menj neki a lehetetlennek. Idáig tart az első ránézés. De mi van akkor, ha a film várja el tőlem a lehetetlent? Ilyesmi viszonylagos gyakorisággal a legnagyobbakkal és a legpocsékabbakkal fordul elő - csak megjegyeztem, most nem érdemes rá szót vesztegetni, a Max nyilvánvalóan nem tartozik egyik szélső kategóriába sem. Ha akarom, egy, a maga keretei (Hollywood, Hollywood) közt érvényesen működő, gördülékenyre készített, ötletes szakmunka. Ha akarom, egy ostobaság (Hollywood, Hollywood), de mint szemközt olvashatni, Spielbergnek például túl európai. Ezen borzongni illenék, de emlékezhetünk, volt, akinek (és ráadásul nem csak Amerikában) a Schindler listája is az volt. De mindegy, Max, ez a köztes eset annyiban bolondítja meg a dolgot, hogy tojik kivárni a villanyoltást, már a moziba menet elvárja nézőjétől a lehetetlent. Jelesül azt, hogy felejtsük ugyan el már, ki a hótkóros nyavalya is volt az a Hitler. Megy ez valakinek is? Aligha, tudja ezt valójában az alkotó is, és erre a tudásra megy rá az egész száma. A félelemre, hogy nem fog menni ez a "miből lesz a cserebogár" tempó, ami még akkor is elég karcsú, ha működik. Mert az ilyesmihez inkább a fikció szülte gazemberek passzolnak, Pándi atya gyerekéveivel se mennénk semmire, pedig, ha nem volna ordas eufemizmus, róla azt is mondhatnánk, kispályás fráter.

Szóval egyfelől tökmindegy, kiből lett Hitler. Másfelől tökmindegy, mi lesz egy tehetségtelennek induló festőből; bizonyos nézőpontból akár az is érdekes lehet, hogy statisztikailag nem létező hányaduk válik tömeggyilkossá, s az adott esetben az is probléma, hogy Hitler idejében a televíziózás gyermekcipőben járt, mert a látottak szerint, ha ez nem így van, az emberiség megússza még egy hülye kibeszélőshow-val.

Amúgy össze van itt téve, aminek össze kell, Greenaway látványtervezője meg Koltai Lajos, holland-amerikai szcenarista, aki nyilván úgy volt vele, hogy ezt most aztán én csinálom végig meg, hisz ez azért mégse az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag. Pedig dehogynem.

- ts -

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Így néz ki most a Matolcsy-körhöz került, elhanyagolt, majd visszavett Marczibányi sportcentrum - FOTÓK

226 millió forintot követel a II. kerület attól a Matolcsy-körhöz került cégtől, ami egy vita következtében nem fejlesztette a kerület egykori ékességét, a Marczibányi téri sporttelepet. Itt régen pezsgő élet zajlott, mára leromlott, az önkormányzat most kezdi el a renoválást, miközben pert indított. Játszótér, kutyasétáltató, sétány, park és egy uszoda építése maradt el. 

A fejünkre nőttek

Két csodabogár elrabol egy cégvezért, mert meggyőződésük, hogy földönkívüli. Jórgosz Lánthimosz egy 2003-as koreai filmet remake-elt, az ő hősei azonban különc bolondok helyett tőrőlmetszett incelek, akiket azért megérteni is megpróbál.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.

Fejszék és haszonnövények

  • Molnár T. Eszter

A táncos székekből összetolt emelvényen lépked. A székek mozognak, csúsznak, dőlnek, billennek, a táncos óvatos, de hiába, végül így is legördül.