A beszámolók szerint több légitámadás is történt 2009 elején: januárban harci gépek teherautó-konvojokat semmisítettek meg az egyiptomi-szudáni határ közelében, más források pedig tudni vélik, hogy februárban egy hajót is leromboltak a Vörös-tengeren. Az áldozatok számáról ellentmondó értesülések vannak, az amerikai CBS, illetve ABC televízió szerint 39 ember vesztette életét, a szudáni közlekedési miniszter azonban a halálos áldozatok számát több százra tette. Bizonytalan egyelőre, hogy mit szállítottak a megtámadott járművek: az afrikai ország illetékesei szerint embereket csempésztek a teherautókban, mások úgy nyilatkoztak, hogy a rakomány a Hamásznak szánt, Iránból származó fegyvereket tartalmazott - ez utóbbit a terrorszervezet mindenesetre tagadta.
Az akcióban F15-ös és F16-os harci repülők, valamint távirányítású felderítőgépek vettek részt, hovatartozásukat a szemtanúk nem tudták megállapítani. A művelet végrehajtásához szükséges haditechnikai háttér, illetve a térség fegyvercsempészetének felszámolására irányuló törekvések miatt először
az Egyesült Államokat
sejtették mögötte. Az USA Afrika-parancsnoksága, amely 2008. október 1-jén kezdte meg működését, és amely az amerikai haderő katonai műveleteiért felel a térségben, tagadta, hogy bármilyen légi csapást, harcműveletet vagy rakétatámadást hajtott volna végre Szudánban vagy annak körzetében.
A gyanú hamar Izraelre terelődött, és a New York Timesnak nyilatkozó washingtoni források, illetve a Time magazin által idézett magas rangú izraeli biztonsági körök később megerősítették a feltételezést. Noha az izraeli fegyveres erők (IDF) illetékesei továbbra is vonakodtak kommentálni az értesüléseket, Ehud Olmert távozó miniszterelnök egyik minapi nyilatkozatában sejteni engedte Izrael érintettségét. A volt kormányfő kijelentette: a zsidó állam mindenhol lesújt a terrorista-infrastruktúrára, és "nincs olyan hely, ahol Izrael ne tudna (katonai) műveletet végrehajtani".
Izrael szerepe a légitámadásban több ok miatt is valószínűsíthető volt. Az Egyesült Államok mellett a zsidó állam rendelkezik az ilyen akció megkívánta hírszerzési és technikai háttérrel, és az izraeli légierőnek komoly tapasztalatai is vannak abban, hogy hajtson végre feladatokat az ország határaitól távol. (Speciális alakulatai 1976-ban az ugandai Entebbe repülőterén szabadítottak ki palesztin és német géprablók fogságába esett túszokat, harci gépei 1981-ben az osziraki atomreaktort, 1985-ben a PFSZ tunéziai főhadiszállását bombázták le.) Izrael érintettségét igazolhatja a különböző terrorszervezetek térségbeli aktivitása, illetve az, hogy a Szudán és Irán közötti szoros együttműködés miatt a zsidó állam egyre nagyobb figyelmet szentel a kelet-afrikai országnak. Hiszen Szudán - a világ egyik legszegényebb állama, amelyet régóta véres polgárháborúk és etnikai konfliktusok sújtanak - a terrorizmus egyik melegágya. Az ország 1993 óta szerepel az USA terrorizmust támogató államokról vezetett listáján, az elmúlt időszakban pedig a terroristák kiképzésének egyik legfontosabb központja lett; területén számos tábor működik, korábban pedig évekig itt volt Uszáma bin Ládin fő támaszpontja is. Ezen túlmenően a Szudán élén álló Omar al-Basir jó kapcsolatokat tart fenn a Hamásszal, az Iszlám Dzsiháddal és a Hezbollahhal. Amikor például 2009. március 4-én a Nemzetközi Büntetőbíróság letartóztatási parancsot bocsátott ki háborús, illetve emberiesség elleni bűnök miatt Basir ellen, az említett terrorszervezetek magas rangú képviselőket küldtek Kartúmba, hogy iráni és szír delegációkkal együtt szolidaritásukat fejezzék ki a politikussal. Basir iszlamista rendszerének legfontosabb ideológiai és katonai szövetségeseként Irán fegyverekkel, olajjal és tanácsadókkal is segíti Szudánt; így például a hadsereg újjászervezésében és kiképzésében az iráni Forradalmi Gárda tagjai is közreműködtek.
A zsidó állam számára a térség annál fontosabb, mivel Szudán kulcsszereplő a Gázai övezetbe irányuló fegyvercsempészetben. Az Iránból származó fegyverek egyik útvonala a Perzsa-öblön keresztül Jemen - esetleg Szomália vagy Eritrea - érintésével Szudánba vezet, ahonnan átcsempészik azokat Egyiptomba, végül pedig az alagutakon keresztül Gázába. Izraelnek létfontosságú, hogy felszámolja, vagy legalábbis számottevően meggyengítse ezt a hálózatot, mivel az IDF attól tart, hogy a Hamász előbb-utóbb olyan harci eszközökhöz juthat, amelyek jelentősen befolyásolhatják a palesztin-izraeli erőviszonyokat. A biztonsági szakértők szerint ugyanis komoly esélye van annak, hogy Irán hamarosan páncéltörő lövedékeket, illetve hetven kilométer hatótávolságú Fadzsr-rakétákat juttat az övezetbe, és utóbbiak birtokában a Hamász képes lenne
Tel-Avivot is lőni
Ennek megelőzése érdekében a zsidó állam és az USA 2009. január 16-án memorandumot írt alá, amely többek között a katonai és hírszerzési együttműködés kereteit teremtette meg. A fegyvercsempészést felszámoló fokozott törekvések egyik első eredménye egy Szíriába tartó és iráni fegyvereket szállító hajó rakományának az elkobzása volt Ciprus mellett, és valószínű, hogy a szudáni akció is e keretek közé illeszthető. Izraelnek ugyanis egyelőre nem sikerült megtalálnia az alagutakon keresztül zajló gázai fegyvercsempészet ellenszerét, ezért valószínű, hogy a szállítási láncolat másik pontján, például Kelet-Afrikában törekszik megakadályozni a fegyverek eljuttatását az alagutakhoz.
Nem csoda ezek után, hogy az izraeli titkosszolgálat jelentős erőkkel van jelen a térségben: a Moszad kelet-afrikai bázisa a Szudánnal szomszédos Etiópiában van, a nyolcvanas években pedig a hírszerző szervezetek rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek az ún. Mózes-hadművelet során, melyben több ezer etióp zsidót szállítottak légihídon Izraelbe. A zsidó államnak a régió iránti fokozott érdeklődését jelzi továbbá, hogy 2009 februárjában a védelmi minisztérium illetékesei fogadták a szudáni ellenzék Izraelbe látogató egyik vezetőjét; ezenkívül Izrael menedéket adott több száz darfúri menekültnek is.
Izrael a szudáni akcióval tehát eltökéltségét és felkészültségét demonstrálhatta a fegyvercsempészet és a terrorista-infrastruktúra felszámolására. Ezen túlmenően az Izraeltől távoli, mozgó célpontokra mért légi csapás növelheti az izraeli fegyveres erők elrettentő erejét, amely a 2006-os libanoni háborúban némileg megtépázódott. Az IDF azóta törekszik e tekintély helyreállítására, a szudáni támadás ezért beilleszthető az utóbbi idők ezt célzó katonai és titkosszolgálati műveleteinek sorába, melyek közül az egyik legfontosabb egy állítólagos szíriai nukleáris létesítmény lebombázása volt 2007 szeptemberében. Katonai elemzők szerint a mostani légi csapás kevésbé volt kockázatos, mint a szíriai, mivel Kartúm nem rendelkezik a válaszcsapáshoz szükséges katonai kapacitással, és erőinek nagy részét lekötik az országon belüli fegyveres konfliktusok.
A támadás azonban az izraeli-iráni szembenállás kontextusában értelmezhető a legjobban. Izraeli stratégiai elemzők szerint ugyanis a zsidó állam biztonságára a legnagyobb fenyegetés Irán, amely az utóbbi időben regionális hatalmi pozíciójának megerősítése mellett egyre aktívabb az Izraellel szemben álló terrorszervezetek és félkatonai alakulatok politikai és anyagi támogatásában, illetve felfegyverzésében. Izrael különös aggodalommal figyeli az iráni atomprogramot, és a hatékony diplomáciai eszközök számának fogyatkozásával sokan egyre valószínűbbnek tartják, hogy Izrael titkosszolgálati vagy katonai eszközöket is bevet Irán atomfegyverhez jutásának megakadályozására. Sokakban felmerült, hogy a zsidó állam az osziraki atomerőmű bombázásához hasonló légi csapást tervez iráni nukleáris létesítmények ellen, és a mostani szudáni támadás ennek megfelelően erődemonstráció volt. Ám az Iránnal szembeni katonai akciót egyelőre késleltetheti, hogy a nemzetközi politikai környezet nem kedvező erre: az Obama-adminisztráció pillanatnyilag a diplomáciai eszközöket részesíti előnyben. A zsidó államban viszont egyre inkább úgy érzik, hogy fogytán az idő, mivel Teherán vészesen közel jutott ahhoz, hogy átlépje a nukleáris küszöböt. Izraelt valószínűleg nem nyugtatják meg az Irán pragmatizmusát és tárgyalókészségét hangoztató érvek.
A szudáni légi csapás a politikai, stratégiai, biztonságpolitikai vonatkozások mellett jogi kérdéseket is felvet: vajon Izrael az önvédelemhez való jog keretében jogszerűen alkalmazhatott-e fegyveres erőt egy másik ország területén? Izrael korábbi hasonló akcióinál a támadás jogszerűségét ezzel indokolta, mondván, hogy az ENSZ Aalapokmánya vonatkozó 51. cikkében rögzített önvédelmi jog alapján megengedett a megelőző csapásmérés is. Ez utóbbi felfogás azonban meglehetősen vitatott; a nemzetközi jogászok egyik csoportja szerint ugyanis az alapokmány csak tényleges támadás esetén engedi meg a fegyveres erő alkalmazását, és csak addig, amíg a Biztonsági Tanács "a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében" a szükséges intézkedéseket meg nem teszi. Mások úgy vélik, hogy a haditechnika fejlődése miatt ma már sokszor irreális lenne arra kötelezni az államokat, hogy várjanak a fegyveres támadás tényleges bekövetkeztéig (gondoljunk egy nukleáris csapás lehetőségére), és véleményük szerint az önvédelemhez való jog gyakorlása akkor jogszerű, ha (1) küszöbönálló támadás esetén (2) szükséges és (3) arányos válaszlépéseket foganatosítanak. Azt, hogy mi tekinthető "küszöbönálló támadásnak", továbbra is kérdés; mindenesetre ezt Izrael a múltban igencsak kiterjesztően értelmezte. A szudáni légi csapás
jogszerűsége
e keretrendszerben tehát problematikus, mivel a második, valamivel "megengedőbb" álláspont szerint sem állt fenn a "küszöbönálló támadás" feltétele; ezenkívül az sem bizonyított, hogy a fegyverek tényleg az Izraelt valóban fenyegető Hamász birtokába kerültek volna.
Sokak szerint az önvédelemhez való jog csak államok közötti konfliktusokra alkalmazható - ám 2001. szeptember 11. után egyre erősebb az a felfogás is, miszerint az államilag támogatott terrorszervezetek támadásakor vagy fenyegetésekor is megengedhető a fegyveres erő alkalmazása. A szudáni akciónál egyelőre bizonytalan, hogy a légitámadásban megsemmisített fegyvereket a kartúmi kormányzat tudtával akarták-e eljuttatni Gázába, vagy független fegyvercsempészek, terrorszervezetek akciójáról volt-e szó. Egyes értesülések szerint az incidens előtt az Egyesült Államok felhívta Kartúm figyelmét a területén folyó fegyvercsempészésre, és kérte, hogy tegyen ellenlépéseket. Amennyiben a szudáni vezetés valóban közvetlenül támogatta a Hamász háborús erőfeszítéseit, akkor Izrael ezt valószínűleg elegendő alapnak tekintette az afrikai ország területi szuverenitását megsértő légi csapás megindítására. Egyes szudáni illetékesek és az arab sajtó ugyanakkor agressziónak minősítette a történteket, Szudán pedig lépéseket fontolgat annak érdekében, hogy az ENSZ indítson vizsgálatot.
Bár Ehud Olmert már említett beszédében azzal büszkélkedett, hogy az IDF-nek még sohasem volt nagyobb elrettentő ereje, izraeli stratégák közel húsz éve kimutatták: amennyiben nem sikerül rendezni a palesztin-izraeli konfliktust, egy Iránnal való esetleges konfrontáció esetén a zsidó állam rendkívüli nehézségekkel nézhet szembe. Izraelnek ezért továbbra is komolyan kell venni a palesztin-izraeli erőviszony változását és a közel-keleti stratégiai átrendeződést, amely mögött elsősorban Teherán áll. Kartúm kétségkívül mind aktívabb részvétele az Irán támogatta terrorszervezetek infrastruktúrájának biztosításában és a Hamász, illetve a Hezbollah fegyverhez juttatásában is azt mutatja, hogy a perzsa állam egyre inkább bevonja szövetségeseit az Izrael meggyengítésére irányuló törekvéseibe. A szudáni légi csapás azt jelezheti, hogy Izrael kész bárhol fellépni a fenyegetések ellen. A közeljövő egyik legfontosabb kérdése, hogy az új miniszterelnök, Benjamin Netanjahu miként kezeli e biztonsági kihívásokat.
