A május 18-i találkozó kiegyensúlyozott és udvarias volt, látszólag "működött a kémia" a két politikus között. A vártnál hosszabb, közel kétórás négyszemközti megbeszélést Obama "rendkívül eredményesnek", Netanjahu pedig baráti hangulatúnak minősítette, és mindketten kiemelték a két ország kapcsolatának különlegességét. Az udvariaskodó szavakon túl azonban pontosan érzékelhető volt, hogy hol húzódnak ellentétek. Nos, négy nagyobb kérdés körül: a közel-keleti térségben lévő biztonsági kihívások - elsősorban az iráni fenyegetés - kezelésének módja, a palesztin-izraeli békefolyamat menete, a végcélként elérendő kétállamos megoldás megítélése, és végül a zsidó telepek ügye. Netanjahu leginkább az első kérdésről akart tárgyalni, mivel az iráni nukleáris program megfékezését és Teherán atombombájának a megakadályozását létfontosságúnak tartja a zsidó állam biztonsága szempontjából, ehhez képest a palesztinokkal folytatandó megbeszélések másodlagosak neki. Obama szerint azonban a térség stabilizálásában a palesztin-izraeli konfliktus is kulcskérdés, aminek a rendezése az USA Iránnal szembeni támogatottságát is növelhetné. Netanjahunak félsiker, hogy Obama a két kérdés összekötését nem tartotta szükségszerűnek, noha mindketten hangsúlyozták, hogy Irán, illetve a palesztinok ügyében egyidejű és párhuzamos cselekvésre van szükség.
Nyitni kék
Irán nukleáris ambícióinak letörése nemcsak a fenyegetés súlya miatt szerepel a korábban "erős biztonság, erős gazdaság" szlogennel kampányoló Netanjahu prioritásai között, hanem az idő sürgetése miatt is: a zsidó állam hírszerzése szerint Teherán legkésőbb 2009 őszére képes lesz elegendő dúsított uránium előállítására, és félő, hogy azt követően hamarosan atombombát, majd nukleáris töltetet hordozó rakétát fog kifejleszteni. Noha egyelőre Netanjahu erőteljesebb diplomáciai fellépést és kemény nemzetközi szankciók bevezetését sietteti, többször kifejezte, hogy a zsidó állam végső soron kész légi csapást mérni az iráni atomlétesítményekre, még mielőtt a nukleáris program elérné a kritikus pontot. Kérdés persze, hogy egyáltalán képes lenne-e az izraeli légierő véghezvinni nagy távolságban egy ilyen bonyolult küldetést, bár a közelmúlt légicsapásai Szíriában és Szudánban, valamint az izraeli harci repülők gyakorlatozása a Földközi-tenger felett komoly erődemonstrációt jelentettek. Az iráni fenyegetést az USA is rendkívül súlyos, globális biztonságot veszélyeztető tényezőnek tartja, ugyanakkor máshogyan ítéli meg a nukleáris program előrehaladottságát, és tágabbnak véli a diplomáciai mozgásteret is, ugyanis egy 2007-es amerikai hírszerzési becslés szerint Teherán 2003-ban felhagyott katonai célú nukleáris programjával. A jelentés ugyanakkor erősen valószínűsítette, hogy a perzsa állam nem tett le végleg az atomfegyver megszerzéséről. Az amerikai és izraeli álláspont közötti egyik fő különbség, hogy mit tekintenek kritikus pontnak: Izrael szerint a döntő momentum az, amikor Teherán képessé válik elegendő dúsított urán előállítására, az Egyesült Államok szerint viszont az, amikor megszerzi a nukleáris töltet célba juttatásához szükséges technológiát. Minthogy utóbbit az amerikaiak 2015 körül prognosztizálják, a Fehér Ház egyelőre a szankciók helyett diplomáciai nyitást és párbeszédet szorgalmaz.
Netanjahu a stratégiai becslésekben meglévő eltérések ellenére határozott állásfoglalást várt az amerikai elnöktől, hogy az Egyesült Államok milyen időkeretet szab az izraeliek többsége által kudarcra ítélt tárgyalásos rendezésnek, illetve végső soron elfogadja-e a katonai fellépés lehetőségét. Obama a találkozót követő rövid sajtótájékoztatón hangsúlyozta az iráni fenyegetés súlyosságát, kifejtette, hogy az Egyesült Államok nem fog vég nélkül tárgyalni Teheránnal, és nem hagyja, hogy a perzsa állam a diplomáciai folyamat elhúzódását nukleáris fegyver építésére használja ki. Obama meg akarja várni, mi lesz a júniusi iráni elnökválasztás eredménye, s bár nem kedveli a "mesterséges határidők" felállítását, szerinte az év végén tisztábban lehet már látni, hogy milyen lépések szükségesek. Eközben a katonai fellépés lehetőségét is nyitva hagyta, amit Netanjahu külön meg is köszönt. Ám mégsem lehet teljesen elégedett; egyrészt az elnök hosszabb időt szán a dologra, mint az izraeli szakértők által optimálisnak tartott három hónap, másrészt az Egyesült Államok határozottan kifejezésre juttatta, hogy a zsidó államnak semmiképpen sem szabad önálló légicsapást indítania. Egy ilyen támadás nemcsak az izraeli légierő várható veszteségei, illetve egy esetleges iráni válaszcsapás miatt lehetne végzetes, de beláthatatlan következményekkel járhatna a térség stabilitására és az Egyesült Államok érdekeire is. Az arab világ felé történő nyitási kísérlet kudarca vagy az olajszállítmányok veszélybe kerülése mellett elképzelhető ugyanis, hogy Teherán hallgatólagos vagy kifejezett amerikai támogatást vélelmezve az akció mögött a síita fegyvereseket a térségben lévő amerikai érdekeltségek megtámadására utasíthatná, és ez csak még egy púp az Afganisztánban és Irakban amúgy is nehézségekkel küszködő Egyesült Államok hátán. Minthogy Izrael és az USA között régóta egyetértés van abban, hogy a zsidó állam még kritikus helyzetben sem hajt végre olyan akciót, ami súlyosan sértené szövetségese érdekeit, valószerűtlen, hogy Netanjahu figyelmen kívül hagyná ezt a figyelmeztetést.
Az iráni fenyegetésnek további két vetülete is felmerült a megbeszélésen. Egyrészt az Egyesült Államok és Izrael a továbbiakban is igyekszik minél szorosabban együttműködni a Teherán által pénzelt és fegyverekkel ellátott Hezbollah és Hamasz gyengítésében, illetve a térségben folyó fegyvercsempészet felszámolásában. Másrészt történelmi lehetőséget látnak az Irán hatalmi ambícióit gyanakvással figyelő és az iszlám forradalom exportjától tartó államok megnyerésére, így az arab-izraeli enyhülés előmozdítására is. A közeledés és a párbeszéd különösen fontos Obamának, aki az Egyesült Államok nemzetközi renoméjának helyreállítását, azon belül a muszlim, illetve az arab világhoz fűződő kapcsolatok javítását tartja egyik fő külpolitikai célkitűzésének. Obama eredetileg júniusi kairói beszédében vázolta volna fel az Arab Liga 2002-es békejavaslatát és a Kvartett által 2003-ban előterjesztett "Útitervet" ötvöző elképzelését az átfogó regionális rendezésről, ám a legújabb hírek szerint erre nem kerül sor, mivel az elnök a felszólalását a muszlim országok felé tett nyitásnak szenteli.
Visszavont előőrsök
Noha a közel-keleti térség problémáinak stratégiai kezelésében Obama és Netanjahu többé-kevésbé egyetértett, a palesztin-izraeli békefolyamatot illetően már nagy nézetkülönbségek mutatkoztak. A nézeteltérések részben abból erednek, hogy Obama a korábbinál kiegyensúlyozottabb és mindkét oldal érdekeit figyelembe vevő amerikai közreműködést helyezett kilátásba, amelyet többek között George J. Mitchell különleges megbízottá történő kinevezése is kifejezésre juttatott. Egy másik jelentős vitaforrás a békefolyamat végcéljának meghatározása, konkrétabban pedig a kétállamos rendezés megítélése. A palesztin állam említését az izraeli miniszterelnök mindeddig tudatosan elkerülte, és Washingtonban sem használta a bűvös szavakat, ehelyett arról beszélt, hogy Izrael nem akar uralkodni a palesztinokon, és azt szeretné, ha a palesztinok saját maguk igazgatnák ügyeiket. Autonómiánál többet azonban Netanjahu nemigen adna, s ez abból a félelemből táplálkozik, hogy a szuverenitás valamennyi jellemzőjével (például hadsereggel) rendelkező palesztin állam iráni befolyás alatt életveszélyes szomszéddá, "Hamasztánná" válhat. Még ha Netanjahu el is fogadná egy palesztin entitás létrejöttét, szerinte ennek egy alulról felfelé építkező tárgyalási folyamat végeredményeként kellene megtörténnie, és előbb a biztonságpolitika, majd a gazdaság terén kellene haladást elérni. A kormányfő a békefolyamat optimális ütemezését és alapelveit is az elődeitől eltérően ítéli meg, s a fokozatosságot és a reciprocitást tartja kulcsfontosságúnak, amelyek értelmében minden izraeli engedményt egy hasonló jelentőségű palesztin kötelezettség teljesítésének kell kísérnie. Netanjahu elhibázottnak véli az Obama által is felkarolt annapolisi folyamatot, mivel az szakított a 2003-as Útiterv szakaszos megközelítésével: egyrészt a korábbi vállalások teljesítésével egyidejűleg előirányozta a végső kérdések (határok, menekültek, Jeruzsálem stb.) tárgyalását, másrészt rá alapozva a palesztinok kész tényként kezelhették a békefolyamat végén az önálló állam létrejöttét. Obama a palesztin-izraeli párbeszéd folytatását sürgette, Netanjahu pedig kilátásba helyezte a tárgyalások azonnali felvételét, bár továbbra is kérdéses, hogy a mérsékelt palesztin erőkkel és a júniusban szintén Washingtonba látogató Mahmud Abbasszal lehet-e egyáltalán tartós megállapodást kötni.
Noha a sajtótájékoztatón csak érintőlegesen esett szó róla, a megszállt területeken lévő zsidó telepek kérdése a két ország viszonyának egyik legneuralgikusabb pontjává válhat. Az amerikai elnök elmondta, hogy mivel a telepek akadályozzák a békefolyamat előrehaladását, le kell állítani őket. Kijelentését másnap Hillary Clinton pontosította, miszerint az Egyesült Államok kivétel nélkül valamennyi teleppel kapcsolatos tevékenység beszüntetését akarja elérni. Netanjahu tőle szokatlanul nem kommentálta Obama kijelentését, de korábbi nyilatkozatai alapján nyilvánvaló, hogy elfogadhatatlannak tartja a tárgyalási folyamat alatt az építkezések befagyasztását, s a végső rendezésben a legtöbb telepet annektálni szeretné. Valószínű, hogy Netanjahu a természetes népszaporulat miatt indokolttá váló építkezések mellett megpróbálja elfogadtatni Obamával azt az informális megállapodást, amelyet még elődei, Ariel Saron és Ehud Olmert kötöttek a korábbi amerikai elnökkel. Eszerint az USA hallgatólagosan elfogadja, hogy a már meglévő telepeken több-kevesebb korlátozással folytatódhatnak az építkezések, Izraelnek pedig csak a kifejezetten új telepek létesítését kell leállítania. A kormányfő mindenesetre hazautazása után Obama iránti gesztusként kilátásba helyezte az illegálisan létesített településmagok (előőrsök) felszámolását, amik bár az izraeli jog alapján is jogszerűtlenek, de eddig sikerrel vészelték át a megszüntetésükre irányuló, igaz, nem túl erőteljes kormányzati törekvéseket.
*
Végül is a találkozó több kérdést hagyott maga után, mint amennyit megválaszolt. A közeljövő nagy kérdései például, hogy az Obama-adminisztráció kitart-e majd következetesen a nagyobb nyomásgyakorlás politikája mellett, vagy hogy az izraeli kormányfő időnként szembe tud-e és akar-e menni saját táborával a konfliktus rendezése érdekében.
