Várnai László

"Egész nap azon gondolkoztam, mivel fogunk játszani" - ereszkedik le a pincehelyiségébe Miklós, aki ráadásul gyűjtő, több mint 100 társasjátéka van otthon. De ez sem elég, mindig mással, "valami újjal" szeretne játszani.

A hirdető cégek és kiszolgálóik, az ügynökségek évről évre összedugják a fejüket, hogy új üzeneteket, új csatornákat találjanak agyunkhoz, szívünkhöz, legfőképp a zsebünkhöz. Nem kispályások, tavaly 176 milliárdot költöttek erre a célra. Mégis, vagy tán épp ezért, a magyar lakosság kimagaslóan nagy része, 46 százaléka utasítja el a hirdetéseket. Egyre több postaládán ott a felirat: "Nem kérünk reklámot!"

Az ötvenes, kopaszodó férfi már négy órája ül mozdulatlan. Csak ujja hegyével érinti másodpercenként a start gombot. Megbabonázottan lesi a forgó hengereket. Az országban található 31 ezer pénznyerő gép egyikén játszik.

Akátyús úton, a völgyben ócska autók öszvérfogatokat előzgetnek, körülöttünk pici kertek, olajfaligetek, legelő nyájak. A hegyoldalban mindenütt építkeznek. Daruk mozognak, teherautók rakodnak, buldózerek tolják a földet. A terjeszkedő zsidó lakótelepek végighúzódnak a domboldalakon, hegygerinceken. A fehér mészkőből, betonból épült elegáns, mégis erődszerű lépcsős sorházak, a "telepek" mára behálózzák egész Ciszjordániát. Betlehem után megint útakadály. Itt épp karfiolt rakodnak le az egyik teherautóról -átmásznak a ládákkal a földhányásokon -, rakodnak föl a másik oldalon. Jó két óra, míg megtesszük a harminc kilométert. Így közlekednek, kereskednek két "autonóm" palesztin terület között.