Hebron zsúfolt, poros,
szürke nagyváros. Sok a félbehagyott, omladozó épület. Amúgy épp ünnepre készülnek: mindenki vásárol, a férfiak sorba állnak a fodrász előtt. A szokásos, keleties hangulat. "A háztetőn vannak" - mutatja kísérőnk. Az utca fölött, a lapos tetőn, homokzsákok közül géppuskacső néz le ránk. "Nem valami jó érzés, de meg lehet szokni" - mondják.
Beülünk egy kávéházba. Többen táblás játékot, sesh-besht játszanak. Bemutatnak minket egy öregnek. Még a mandátum, a britek idején tanult meg angolul. Van vagy nyolcvanéves. Orra mint a penge, tradicionális hímzett palesztin kendőt, halszálkás régi zakót visel. "A családom mindig Jaffón élt, jómódú kereskedők voltunk -meséli. - Megfértünk együtt, arabok, zsidók. De egyre több zsidó jött Európából, és a városuk, Tel-Aviv, lassan körbenőtte a miénket. Aztán a zsidók, hogy kiűzzék az angolokat, mindennap robbantottak, a megszállók nem voltak biztonságban se a kávéházban, se az utakon, sehol. Egy hadsereggel, akárcsak mi most, máshogy nem szállhattak szembe. ´ket ma szabadságharcosoknak hívják, minket terroristának. Az ENSZ 1948-ban kettéosztotta Palesztinát, és az összes művelhető földet, a tengerpartot mind a zsidók kapták. Kitört a háború. Két bátyám halt meg. Minket elzavartak a házunkból. Jaffóból, a régi arab városból mára elegáns művésznegyedet csináltak. A földjeinket is akkor vesztettük el, azon most a Ben Gurion reptér van. Kikiáltották Izraelt, de a másik állam, Palesztina azóta sem jöhetett létre. A családom Jeruzsálemben telepedett le. ´67-ben újra háború volt, és az addig kettéosztott Jeruzsálem keleti felét is elfoglalták. Menekülnünk kellett. A családom szétesett. Az öcsém Jordániába menekült. Sose térhetett haza. A gyerekei ott és Németországban élnek. Nincs joguk, hogy hazatérjenek, nem láttam őket azóta se. Mi itt, Hebronban telepedtünk le, de elvesztettük mindenünket. Nekem még voltak zsidó barátaim, de ők már - mutat körbe - csak a katonákat ismerik."
A piac végén a főútvonalat nem lehet használni, sőt keresztezni sem. A zsidó telepesek használatára van fenntartva. Betontömbök mögül
rohamsisakos
katonák figyelnek
Ahogy a fényképezőgépet feléjük fordítom, takarásba húzódnak. A város másik felébe tartunk, nagyon nagyot kell kerülnünk. Kísérőnk egy sikátor átjárójánál befordul. Egy ismerős, Atta Jaber családjához megyünk. Szikár, vékony ember, öregnek, megtörtnek látszik, pedig még negyvenéves sincs. Ablaktalan szobák közt megyünk fölfelé - mostani lakásukat a polgármester utalta ki. A földre ülünk, az asszony sűrű teát tölt, a gyerekek az ölükben. A kávéházi öreg történetéhez ijesztően hasonló az övék.
"A családomé volt az a föld a Ba´ka-völgyben több mint 400 éve - kezd bele. - Az apám és a nagyapám is a völgyben lakott. Gazdálkodtunk. Olajfáink, szőlőnk, gyümölcsfáink voltak. A völgyet két oldalról két terjeszkedő zsidó település, Kiriyat Arba és Harsina vette lassan körbe. 1997-ben az arab falvakat kikerülő, úgynevezett by-pass úttal kötötték egymáshoz és Jeruzsálemhez a zsidó telepeket." Atta Jaber földjeinek nagy részét kisajátították. A hatóságok 66 dollár kárpótlást ajánlottak. Az új út 150 méternél "közelebb került" a házhoz, ezért a katonaság - biztonsági okokból - az épület lerombolását rendelte el. 1998-ban katonai buldózerek jelentek meg, és Atta házát a szemük láttára döntötték romba.
Atta Jaber egy a sok tízezer tradicionális gazdálkodó közül, aki elvesztette földjét és megélhetését, és az izraeli szándéknak megfelelően maradék földjét feladva a városba költözött. Egyike lett a 120-150 ezer palesztin munkásnak, akik naponta sorban állnak az ellenőrző pontokon, hogy Izraelben adják el munkaerejüket. Az izraeli bérek felét, harmadát kereső, kiszolgáltatott emberek a prosperáló izraeli építőiparban dolgoznak - lakótelepeket építenek a megszállt területeken.
"Furcsa: ha valaki elkeseredésében eljut odáig, hogy magával együtt fölrobbant másokat, felháborodik a világ" - mondja Atta - De hogy addig mi történt, azt mintha nem akarná látni senki."
Atta felesége, Rodina még sötétedés előtt össze akarja szedni a lapos tetőn száradó ruhákat. Ez a hétköznapi művelet itt nem veszélytelen: pár hónapja agyonlőttek egy férfit, aki éjjel ment fel egy föntfelejtett ingért.
A tetőről körbenézünk. Látszik az egész város és a környező köves dombok. Két háztetővel odább izraeli lőállás. Tucatnyi tetővel odébb még egy, aztán észreveszem a többit is, az egész várost uralják. Homokzsákok közt, az álcázóháló alatt géppuskák, fém őrtornyok mindenütt. A teleobjektíven át az ásító katonát is jól látni. ´ is észrevesz engem, lassan, szinte unottan megcéloz. "Hagyja el a tetőt!" - recseg héberül egy megafonból. Nem kell kétszer mondani - sietünk lefelé.
"Azokat a házakat lefoglalták, a családok most rokonoknál laknak - magyarázza Rodina. - Bár ez B övezetnek számít, a katonák úgy járkálnak a tetőkön, mintha otthon lennének. Múltkor egy járőr éjjel eltévedt, és a mi lakásunkon át trappolt le, azt mondta az őrmester, joguk van hozzá."
Sötétedés után érvénybe lép
a kijárási tilalom,
a családnál ragadunk. Hajnalban megszólal egy müezzin, a másik, a harmadik, visszhangozzák a házak, a dombok a torokhangú imádságot. A tetőn virrasztó katona jut eszembe. Reggel sétára indulunk. Atta házától nem messze van a bibliai Ábrahám, a közös ős sírja, ott lőtt agyon huszonkilenc imádkozó arabot Baruch Goldstein. Most belépéskor a palesztinokat motozzák.
"Nagyon sunyik ezek" - mondja a golyóálló mellényes, kövér határrendőr. - Most békések, de hétköznap dél körül mindig kezdődik a kődobálás." A fémdetektoros kapu előtt az öregek türelmesen állnak sorba, míg a gépet kezelő katona a barátnőjével mobiltelefonál. Odébb néhány sorkatona napozik, géppisztolyuk az ölükben pihen. Egy se "szabre" (Izraelben született), három szőke orosz, két etióp, egy argentin tizedes lány képviseli a megszálló hadsereget. Keverednek az akcentusok. "Én csak látogatóba jöttem Argentínából, de a nyelvtanfolyam után egyből besoroztak" - mondja pörgő r-ekkel az argentin lány - még 28 napom van hátra." Az oroszok röhögnek, techno-napszemüvegük van, és rambó módra hordják a dögcédulájukat. Az etiópoknak mindegy, ők úgyis tovább szolgálnak majd, nekik a hadsereg az egyetlen biztos megélhetés.
Ima után kis csoportokban beszélgetnek, sétálnak hazafelé a palesztin férfiak. Békés, verőfényes délelőtt van. Csak a mindenütt szerteheverő kövek mutatják, hogy a hétköznapok mások. De ma szünetel az intifáda.
A főtéren a zsidó telepesek által elfoglalt házak, mellettük a katonai bázis - 400 embert véd itt egy egész zászlóalj. Oldalukon a cicesz zsinórt veri a rövid csövű Uzi, olyan természetességgel hordják, mint az angolok az esernyőt. A tetőkön táblák hirdetik: "Ezt a földet az arabok rabolták el a zsidóktól!" De az ablakokban - biztos, ami biztos -homokzsák van. A városban szinte csak a telepesek autóit látni. Nagy sebességgel hajtanak.
Egy őrjárat csörömpöl arra állig fegyverben. "Maga fotózott tegnap a tetőn? Adja ide a filmet!" - állít meg a hadnagy. Ahogy héberre fordítom a szót, megenyhül. Lassan beszélgetni kezdünk. "Az erősségünk a mi gyengeségünk, emiatt vet meg minket a világ" - filozofál, és a rohamsisak alatt verejtékező homlokát törölgeti. Golyóálló mellény, gránátvetős M-16-os, nyolc tár, adóvevő - vagy harminc kiló van rajta. "Megölnék ezeket, ha mi nem lennénk - int a telepesek felé -, muszáj itt lenni..." "De mégis meddig lehet ezt csinálni?" - kérdezem. "A végtelenségig" - válaszolja.
A buszmegállóba megérkezik a menetrend szerinti autóbusz. Hosszú szoknyás, iskolatáskás zsidó kislányok ugrálnak le, szaladnak a házuk felé.
A buszon elöl védőrács
a kövek ellen, az oldalsó ablakok 8-10 centis golyóálló üvegből. De a buszon már "nyugati" az élet, újságot olvasnak, mobiltelefonálnak, egy tanárnő dolgozatokat javít. A kövér határrendőr is ezen a buszon tart hazafelé, Tel-Avivba. Mintha csak gyári munkás lenne. Letelt a szolgálat. A busz drótakadályok, betontömbök közt kanyarodik be a dombtetőn álló Kiryat Arbába. Komplett város már ez, a házak közt zöldellő parkok, itt van víz locsolni is. Testes, szakállas ember száll fel, fején kipa, az ő oldalán is fegyver lóg. Mellém ül, a cső az oldalamba nyomódik. Elnézést kér. "Á, nem számít, meg lehet szokni -mondom -, de nem rossz így, állandóan fegyverekkel élni?"
"Mi új honfoglalók vagyunk - magyarázza. - Visszafoglaljuk, ami egykor a miénk volt! Itt éltek ősapáink, itt van Avraham sírja. Gyönyörű ország ez! Kétezer évig éltünk száműzetésben, de a világ ezt a kis földet is irigyli tőlünk! De mi harcolunk érte, ha kell. Majd eltakarodnak ezek - int a völgyben lévő arab falu felé. - Hátba lőnek minket, pedig mi adunk munkát nekik."
"Mi lesz, ha mégis vissza kell adni a területeket?" - firtatom. "Isten nem akarhatja ezt!" Ujjai kifehérednek, ahogy a puskacsövet szorítja.
A vadonatúj, kétsávos úton harminc perc alatt Jeruzsálemben vagyunk. A buszpályaudvaron bankautomata, odébb elegáns hotelek, sétálóutcák. A McDonald´sban csevegő fiatalok, az elegáns butikokban a legújabb divat. Hebron és a megszállt övezet mintha nem is létezne.
Várnai László
A megszállt területek
Izrael Ciszjordániát, a Gázai övezetet, a Golán-fennsíkot és Kelet-Jeruzsálemet az 1967-es háború során foglalta el. Ma ezeken a területeken a Palesztin Nemzeti Hatóság és Izrael gyakorolja a hatalmat, zónánként változó felállásban. Az oslói szerződés szerint a kivonulás három lépcsőben történik. Az A övezet palesztin igazgatás alatt áll, ez ma a teljes terület csupán 17,7 százaléka. Ide az izraeli hadseregnek nincs joga belépni, mégis gyakori, hogy kommandói embereket rabolnak el innen, és kivégzik őket. Az elmúlt hetekben az izraeli hadsereg többször bevonult, harckocsikkal, helikopterekről lőtte az itt lévő házakat. A B övezetben a palesztin közigazgatás mellé izraeli katonai jelenlét társul, ez az összes terület 21,3 százalékán van így. A C övezet teljes izraeli fennhatóságot jelent, ez van érvényben egész Ciszjordánia és a Gázai övezet 61 százalékán.
Izrael a városokat a PNH ellenőrzésére hagyta, ezért a lakosság 90 százaléka valóban palesztin fennhatóság alatt él. A nagyvárosok azonban (Betlehem, Ramallah, Hebron és Gáza) mind egymástól, mind a környező mezőgazdasági földektől elzárt övezetek. A különböző övezetek közti átjárhatóság, a megszálló hadsereg szándékai szerint, akár óránként változik. Az emberek nem vagy csak bizonytalanul érnek be munkahelyükre, lehetetlen kereskedni, árut szállítani, az iskolások nem mindig jutnak el az iskolába vagy onnan haza.
Az izraeli hadsereg több mint 700 házat rombolt le eddig. Egy részüket büntetésből - ha a családból valaki feltételezésük szerint részt vesz az ellenállásban -, a többit biztonsági okokra hivatkozva. A megszállt területekre eddig 187 várost, telepet építettek. A folyamatos és szisztematikus telepítés eredményeként most Ciszjordániában több mint 200 ezer, Jeruzsálemben 90 ezer, a Gázai övezetben 6000 telepes él. Nagy részük szélsőséges cionista, de sokan költöznek a megszállt területre anyagi okok miatt, a tel-avivi felébe kerülő lakásárak és az adókedvezmények nagy vonzerőt jelentenek.
Az ENSZ 1979. évi 446 sz. határozata, valamint az 1979. évi 465. sz. határozata törvénytelennek mondja ki az izraeliek telepítését a megszállt övezetben. Az ENSZ semmit nem tett annak érdekében, hogy határozatainak érvényt szerezzen.
