Wilheim András

Esorok íróját senki nem vádolhatja azzal, hogy ellenére volna könyvkülönlegességek megjelentetése; minden valódi műveltség alapja ugyanis éppen a feleslegesnek tudása és birtoklása: annak a feleslegesnek, amely azonban árnyalja, színezi, nem egy esetben akár módosítja is mindazt, ami csak a legfontosabbakat ismerve oly bizonyosnak látszik.

Az effajta műsor-összeállítás Budapesten még mindig szokatlan: Kocsis Zoltán csupa múlt századi kompozíciót vezényelt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertjén az Olasz Intézet dísztermében január 11-én. A négy műből három a XX. század klasszikusa, legifjabbja is éppen ötvenesztendős, a legfrissebb, az újdonság is (Thomas Adés gyorsan feledhető, felejtendő darabja, amelynek kiválasztását ki tudja, miféle megfontolások indokolták) tíz éve íródott. Keserves szenzáció: a négy műsorszámból három magyarországi bemutató volt - de csak cinikusan mondhatni, hogy e program felfedezés, hiszen Ives, Varése, Cage életműve megkerülhetetlen minden zenész, zenekar, hangverseny- és zenekultúra számára. Szegény Adés pedig dehogy felfedezés, korántsem az.

Patrice Chéreau 1979-ben írt tanulmányában (amelyben a Wagner-tetralógia általa rendezett bayreuthi előadásainak koncepciójáról s történetéről számolt be) említi, hogy a színházi előadás kérészéletű és tovairamló. Ami persze igaz, hiszen valóban: az estéről estére létrejövő csoda nem rögzíthető, nincs olyan médium, amely képes lenne megörökíteni a maga egészében és valójában azt, ami akkor ott megtörtént. Mégis, az előadás sajátos módon dokumentálható: vannak olyan eszközök, amelyek közvetíthetik, újraalkothatják vagy legalábbis felidézhetik az eseményt, részint azzal, hogy emlékeztetnek a valódi előadás mozzanataira, részint pedig oly módon, hogy egy új médium közegében létrehoznak valami újat, intenzitásában, érdekességében és értékében ahhoz hasonlatosat, amilyen az eredeti produkció volt.

Alegnagyobb életműveknek is vannak árnyékosabb zugai, ahová alig esik fény; olyan alkotások, amelyek kevesebb olvasóra számíthatnak, s talán nem csupán azért, mert manapság már nemigen dívik az a fajta enciklopédikus igényű olvasás, amelynek nem célja, hanem elsőrendű igénye egy adott szerző valamennyi művét megismerni, megemészteni, a részeket is az egész felől megközelíteni. Pedig mintha a könyvkiadásban, elsősorban, persze, nem mifelénk, hanem kultúrájukra többet adó országokban s nyelvekben éppen az összes művek kiadása lenne ismét a divat - csak sóhajthat egyet a magyar könyvek olvasója, eszébe jutván a hatvanas évekbeli aranykor: ki mindenkinek minden (vagy legalább bőven válogatott) munkája volt akkor föllelhető a könyvesboltokban.

Varése művei néhány kamaramű kivételével nem tudtak igazán megkapaszkodni a koncertrepertoáron. Elsősorban persze a különleges hangszer-összeállítások miatt; ám e művek azért is kevéssé vonzóak, mert csak nagy ritkán van annyi elhivatottság, próbaidő, annyi odafigyelés, hogy az előadás kiérlelt, összeszokott, természetes legyen, hogy valóban: szóljon. Ritka az igazán jó Varése-produkció, még ritkább az olyan, amelyik újat is mond a művekről, s hozzátesz valamit előadói gyakorlatukhoz, mert megérti és közvetíti mindazt, ami szinte rejtjelezve van jelen a partitúrákban. Varése-nál a hangok önmagukban mit sem mondanak, mert mindig egy nagy összefüggés, az egész mű lényegét adó hangzási folyamat alkotóelemei csupán, szinte kétségbeesett kísérletek valami megfoghatatlannak a rögzítésére. Pusztán korrekt eljátszásuk alig ad vissza valamit az eredeti elképzelés merészségéből, nagyvonalúságából, érzékiségéből, ezért is oly bántóan szárazak, olykor csupán "karakterisztikusak" a Varése-interpretációk. Ha valaki nem keresi meg azt a fluidumot, ami a művek minden elemében jelen van, megreked azon a szinten, ahol e korszakos műalkotásoknak másodlagos vonásai tűnnek csak elénk, csupa olyasmi, amit már másoknál is (persze a legnagyobb kortársaknál: Sztravinszkijnél, Debussynél, Bartóknál, Schoenbergnél) hallhattunk.