DVD: Mérföldköves gyűrű (Richard Wagner: A nibelung gyűrűje)

szerző
Wilheim András
publikálva
2002/1. (01. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Patrice Chéreau 1979-ben írt tanulmányában (amelyben a Wagner-tetralógia általa rendezett bayreuthi előadásainak koncepciójáról s történetéről számolt be) említi, hogy a színházi előadás kérészéletű és tovairamló. Ami persze igaz, hiszen valóban: az estéről estére létrejövő csoda nem rögzíthető, nincs olyan médium, amely képes lenne megörökíteni a maga egészében és valójában azt, ami akkor ott megtörtént. Mégis, az előadás sajátos módon dokumentálható: vannak olyan eszközök, amelyek közvetíthetik, újraalkothatják vagy legalábbis felidézhetik az eseményt, részint azzal, hogy emlékeztetnek a valódi előadás mozzanataira, részint pedig oly módon, hogy egy új médium közegében létrehoznak valami újat, intenzitásában, érdekességében és értékében ahhoz hasonlatosat, amilyen az eredeti produkció volt.

Patrice Chéreau 1979-ben írt tanulmányában (amelyben a Wagner-tetralógia általa rendezett bayreuthi előadásainak koncepciójáról s történetéről számolt be) említi, hogy a színházi előadás kérészéletű és tovairamló. Ami persze igaz, hiszen valóban: az estéről estére létrejövő csoda nem rögzíthető, nincs olyan médium, amely képes lenne megörökíteni a maga egészében és valójában azt, ami akkor ott megtörtént. Mégis, az előadás sajátos módon dokumentálható: vannak olyan eszközök, amelyek közvetíthetik, újraalkothatják vagy legalábbis felidézhetik az eseményt, részint azzal, hogy emlékeztetnek a valódi előadás mozzanataira, részint pedig oly módon, hogy egy új médium közegében létrehoznak valami újat, intenzitásában, érdekességében és értékében ahhoz hasonlatosat, amilyen az eredeti produkció volt.

A Ring 1976-os inszcenálása rendkívüli eseménynek számított: a centenáriumi előadás már csak az évforduló miatt is különös figyelmet keltett, de az érdeklődést még tovább fokozta, hogy Wolfgang Wagner a mű dirigálására azt a Pierre Boulezt kérte fel, akinek pár évvel korábbi Parsifal-előadása, nyugodtan mondhatjuk, új fejezetet nyitott a Wagner-interpretáció történetében. Boulez a rendezésre előbb Ingmar Bergmant szerette volna megnyerni, aki kategorikusan nemet mondott; majd Peter Brookkal folytak hosszas tárgyalások, szintén sikertelenül, s végül Peter Stein sem tudott megegyezni Bayreuthtal. Így Boulez javaslatára végül Patrice Chéreau-t kérték fel (aki magával hozta akkor már állandó munkatársait, a díszlettervező Richard Peduzzit és a jelmeztervező Jacques Schmidtet). Ironikus fintora a történelemnek, hogy e nagyon német mű százéves jubileumát (a Bayreuthban megszokott nemzetközi énekesgárda mellett) francia karmesterrel s francia rendezéssel ünnepelték. Az első, az 1976-os szezon ma már érthetetlen botránya után még négy évadon át ismételték meg - ezúttal hatalmas sikerrel - a produkciót: mára ez az előadás valóban a színháztörténelem része, mérföldkő, s aligha csupán az ízlés, sokkal inkább az azóta eltelt két évtized keserves tapasztalata mondatja ki a verdiktet, hogy jó ideig, sőt

talán soha

meg nem ismételhető,

megközelíthetetlen értékű interpretációja Wagner remekének.

Igen, a színházi, a zenei előadás illékony és tovatűnő, ám a technológia, a mára művészi eszközként használatos különböző hang- és képrögzítési technikák segítségével sok minden megőrizhető s újraalkotható belőle. Éppen az előadás lecsengése óta forradalmasodott annyira a technológia, hogy a Boulez/Chéreau-féle produkció mára négy formában is eljuthatott az érdeklődőkhöz. A Philips már 1981-ben megjelentette a sorozatot, akkor még természetesen bakelitlemezen is (16 hanglemezen, Philips 6769070-74), de már ezzel egyidejűleg jött a ma is forgalomban lévő CD-változat (Philips 434 421-434 424, 12 CD-n); a színpadi előadást videón rögzítették (több tévécsatorna is átvette a produkciót), amely a házi videózás rohamos térhódításának köszönhetően kisvártatva sztereó műsoros kazettaként is a piacra került (Philips VHS 070 407-3). Valamennyi médium erényeit összesíti a legújabb, a DVD-változat, amely a technika ma ismeretes legmagasabb színvonalán teszi elérhetővé a régi előadás felvételét, tökéletes hangminőséggel és kiváló képpel (igaz, a DVD kísérőfüzete figyelmeztet a két évtizeddel ezelőtti technika korlátai miatt helyenként nem makulátlan képre), évtizedekre garantáltan romolhatatlanul. Nem nehéz megjósolni, hogy ez a kiadás lehet az alapja a jövőben e legendás előadás elemző vizsgálatának.

Az új változat

természetesen kérdéseket is felvet

- egyelőre még nem is az előadás művészi kérdéseivel, hanem magával a hordozóval kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy a videorögzítés már maga is interpretációja az előadásnak, hiszen a vágások, a különböző képkivágások használata, mindaz, ami a kép nézőpontjának változásaival kapcsolatos, új, sajátos ritmust is ad a néző számára, s ez egy olyan réteg, amelyet Chéreau - nyilván maga is közreműködve a munkában - elfogadott ugyan a videováltozat készítőjétől (Brian Large), ám az eredeti elgondolást és befogadását mégis jelentős mértékben módosítja. Igaz, az effajta változáshoz a tévéközvetítéseken felnőtt nézők többsége már hozzászokott és alkalmazkodott. (Ebben az értelemben Syberberg Parsifal-filmje egységes koncepciójú alkotás, a most tárgyalandó felvétel viszont "reprodukciója" egy mára megsemmisült eredetinek.) Sokkal fontosabb - bizonyos tekintetben megrázóbb - változás az, ami a hanggal történt. Az eredeti felvétel újrakeverése vagy inkább feldolgozása a surround technika számára egy olyan formát hozott létre, amely korábban nem létezett, hiszen erről a lehetőségről két évtizeddel ezelőtt a hangfelvétel készítői nem is álmodhattak. Illúzió tehát ez a hang; szokatlan s meglepő mindazok számára, akik zenei felvételek esetében a sztereó hangzás fiktív teréhez szoktak: meg kell barátkozniuk egy legalább annyira illuzionisztikus - mert mesterségesen létrehozott, utólag teremtett - hangzással. Meglehet, a jövőben ez a hangfelvételi technika elterjed majd - ám ilyetén alkalmazása nem kevésbé problematikus, mint a korábbi monó felvételek sztereósítása volt pár évtizeddel ezelőtt. Sajnálatos, hogy a kiadvány nem figyelmeztet ezekre a változásokra; amiként az is nehezen elfogadható, hogy semmiféle eligazítást nem kapunk arra nézvést, mikor és hogyan készült a felvétel. Tudjuk, hogy 1976 és 1980 között tartották műsoron ezt a betanulást, a szereposztások összehasonlításából az derül ki, hogy az 1979-es és az 1980-as évad során játszották a lemezen is hallható-látható szereplők e szerepeket; így valószínű, hogy e két évad több előadásának felvételeiből állították össze utólag ezt a változatot - olyan formában kapjuk tehát kézhez a Ring felvételét, amilyennek azt élő előadásokon a közönség pontosan így soha nem hallhatta.

Mégis: ez a felvétel így, ebben a változatban is hű tükre, dokumentuma annak a Ring-koncepciónak, amelyet Boulez és Chéreau kidolgozott. Tanulságos olvasmány - s ezzel a felvétellel felvértezve különösen az - egy 1980-ban megjelent tanulmánygyűjtemény (Histoire d´un Ring Bayreuth 1976-1980; Paris, Robert Laffont, 1980), amely e produkció létrehozóinak terjedelmes dolgozatait tartalmazza: elveket, analíziseket, emlékeket, elvetett ötleteket gyűjtve össze, mintegy bizonyítékokat adva magán a produkción kívül is ahhoz, hogy ez az ötéves munka

valóban

páratlanul átgondolt,

kiérlelt intellektuális teljesítmény is volt. Mint minden remekmű, Wagner tetralógiája is magával cipeli mindazt, amit évszázados előadói gyakorlata, a zenei, szcenikai és filozófiai értelmezések tömege rakott rá, s mindezekből kialakult egy olyan tradíció, amelynek valamennyi alkotóelemétől eltérni valóban csak nagy művészi bátorsággal és biztonsággal lehet. Megtisztítani e művet a tradíció ballasztjától, rácsodálkozni minden fordulatára, megkísérelni újra elmesélni az egész történetet, zenében s színpadon egyaránt: Boulez és Chéreau erre s nem kevesebbre vállalkozott.

Boulez már a Parsifal előadásakor megmutatta, hogy számára milyen Wagner zenéje (interpretációját szépen elemezte Lendvai Ernő egy mára tán feledésbe merült tanulmányában: Boulez Parsifaljáról, Muzsika, XIII/10., 1970. október, 22-25.). Mindenekelőtt a zenei formából, a zenei forma összefüggéseiből indult ki, ragaszkodott ahhoz, hogy a hangzás egyensúlya mindig megmaradjon mind a zenekarban, mind a szólisták és a zenekari hangzás arányát tekintve; arra törekedett, hogy a tempó - hajlékonysága ellenére is - egységes maradjon, s tarthatatlannak vélte a vezérmotívumokra orientálódó interpretációt, pontosabban nem a vezérmotívumok mindenáron való azonos intonálására vetett súlyt, hanem megpróbálta azokat a legkülönbözőbb tempókba illesztve, a legkülönbözőbb karaktereken át nem leválasztani, hanem valóban beleszőni a zenei folyamatba. Bizonyára nem volt könnyű dolga, hiszen megcsontosodott szokásokat kellett megszüntetnie, igen kevés próbával (szinte hihetetlen, s persze

művészi tekintetben

megalázó

is, hogy mennyire kevés próbát tarthatott - hű tükre annak, hogy még a Wagner-szentélyben is működik és uralkodik a gazdasági megfontolások pragmatizmusa), ráadásul állandóan cserélődő - jóllehet a darabot legalább technikai szinten birtokló -, 80-90 százalékban koncepciójával ellenséges zenészekkel.

Chéreau bevallja, hogy voltaképpen ez volt első találkozása Wagner zenéjével - a szó mélyebb értelmében nem ismerte a Ringet, mielőtt foglalkozni kezdett vele. Sőt a zenés színházzal is alig volt találkozása: színházi rendezőként másfajta munkához, módszerekhez s nem utolsósorban: másfajta mentalitású és technikájú művészekhez szokott. Ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - hihetetlen frissességgel és találékonysággal közelítette meg tárgyát. Wagner művét nem csupán zenei, hanem színházi produkciónak is tekintette, megpróbálta elkerülni az opera számára oly zavaró adottságát, mármint azt, hogy - az ő szavával élve - valamiféle pleonazmus jöjjön létre zene és színpadi cselekmény között. Minden operarendező nagy kelepcéje, hogy mindaz, ami egy színházi előadásban a próbamunka során alakul ki az előadás tempóját, a szereplők reakcióit illetően, az itt már meg van írva, attól eltérni nem lehet. Úgy kell felépíteni az előadást, hogy mindaz, ami történik, végül azt eredményezze, amit a partitúra rögzít: a cselekmény, a történések, lelki folyamatok végül összetalálkozzanak a zene megkomponált idejével. Chéreau alapelve az volt, hogy se a zene, se a színpadi történés ne illusztrálja a másikat. ´ valódi kapcsolatok létrehozására törekedett a szereplők között; megpróbálta megérteni a szituációk logikáját, visszahelyezve jogaiba a más interpretációkban szükséges rossznak tartott jeleneteket, amelyek nem is egyszer kulcsfontosságúnak bizonyultak interpretációja számára (mint amilyen pl. Wotan és Fricka első jelenete A walkürben), vagy értelmezve és megértve azt, amit mások egyszerűen adottságként vesznek (így számára evidens, hogy Brünnhilde első megjelenésekor Wotanhoz való viszonyában gyermek - másként ugyanis a jelenetnek egészen egyszerűen nincs értelme). Az előadással ismerkedve a néző meglepetten veszi tudomásul, hogy Chéreau színpadán átgondolt színészvezetés folyik, minden mozdulatnak értelme, helye, jelentősége van - olyan operai színjátszást teremtett, amely jószerivel előzmény és - sajnos - folytatás nélküli.

Mindehhez képest az, ami az első évben megütközést keltett, szinte csak mellékes járulék, noha valósággal forradalmi tett volt a Wagner-előadások történetében. Chéreau megváltoztatta az instrukciók wagneri hagyományát, a helyszíneket, a rekvizitumokat - de más divatos rendezőkkel szemben egyetlen mozzanatában sem "aktualizálta" Wagnert. Belehelyezte saját korába, vagyis a mű keletkezésének korába - s hozzátette mindazt, amit a mű szűrőjén keresztül erről a korszakról gondol vagy tud. Csupa olyan eszközzel élt, amellyel az immár negyedszázaddal korábbi színházi kultúra legjobbjainak napi gyakorlata - csak az operajátszás maradt tőle addig érintetlen. Chéreau és Peduzzi együttműködése koherens színházi nyelvet és látványt teremtett, amelyben minden anakronisztikus elemnek helye volt; sikerült létrehozniuk azt a közeget, amelyben ismét a maga rafinált naivitásával volt lehetséges elmesélni ezt a történetet, ahol a mitikus világ átadja helyét egy istenek és direktívák nélküli világnak, ahol az istenek világa elsüllyedtével

valóban csak az ember marad,

mozdulatlanul, tanácstalanul, állva, s nézve valami felé, amiről még nem sejthető, mi is az, mi lesz belőle.

A remekművekkel minden kornak újra számot kell vetnie, meg kell próbálnia megérteni őket, kialakítania hozzájuk való viszonyát. A Ring e korszakos művek sorába tartozik, természetesen. Szerencsések vagyunk, hogy emez alkotás egy interpretációja szintén a remekmű rangjára emelkedett, s hozzáférhető, megközelíthető maradt, vagy újfent azzá lett negyed- századnyi idő után is. A Boulez/Chéreau-féle előadás még sokáig megkerülhetetlen marad, nyugtalanító opusként, amellyel kinek-kinek ismét szembe kell majd néznie, megkérdőjelezni állításait és válaszait. Ám ha csupán Wagner művével akar ismerkedni, aligha talál jobb kalauzra, hiszen ez az előadás is ugyanarra törekszik, amire mindenki, aki A nibelung gyűrűje világába lép: nem csupán megszokni és elfogadni mindazt, amivel ott találkozik, hanem belelátni a mechanizmusába és felfogni a törvényeit.

Wilheim András

Richard Wagner: Der Ring des Nibelungen; The Centenary Production Staged and Directed by Patrice Chéreau. Conducted by Pierre Boulez; Philips DVD 070 407-9

szerző
Wilheim András
publikálva
2002/1. (01. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...