Könyv: Egy fantomfilm (Luis Bu–uel: Odalenn)

szerző
Wilheim András
publikálva
2002/5. (02. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Esorok íróját senki nem vádolhatja azzal, hogy ellenére volna könyvkülönlegességek megjelentetése; minden valódi műveltség alapja ugyanis éppen a feleslegesnek tudása és birtoklása: annak a feleslegesnek, amely azonban árnyalja, színezi, nem egy esetben akár módosítja is mindazt, ami csak a legfontosabbakat ismerve oly bizonyosnak látszik.

Esorok íróját senki nem vádolhatja azzal, hogy ellenére volna könyvkülönlegességek megjelentetése; minden valódi műveltség alapja ugyanis éppen a feleslegesnek tudása és birtoklása: annak a feleslegesnek, amely azonban árnyalja, színezi, nem egy esetben akár módosítja is mindazt, ami csak a legfontosabbakat ismerve oly bizonyosnak látszik.

Mégis: kézben tartva most egy meg nem valósult Bu–uel-film forgatókönyvének magyar fordítását, az embernek csak rezignáltan sóhajtani van kedve. Éppen erre a kötetre aligha várt kiéhezve a magyar olvasó. Filmforgatókönyvek olvasása ugyanis mindenképpen célközönséget feltételez: olyan olvasókat, akik látták a filmeket, akik számára az írott szöveg felidézi a vizuális élményt. De hát ezt a filmet, mivel nem készült el, senki sem láthatta. Ám e műfaj, ha autonóm műnemnek tekintenők, ugyanakkor olyan rendezőket-forgatókönyvírókat követelne meg, akiknek munkája nemcsak a vásznon, hanem nyomtatott szövegként is érdekes. Mert azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy az irodalmi forgatókönyv maga a mű, hogy annak olvastán bárki is el tudhatja képzelni, milyen a film - illetve milyen lett volna, ha megvalósul. A film elsősorban vizuális és időbeli alkotás, az írott szó

legföljebb segédeszköz

lehet e mű megalkotásához. A nyomtatott forgatókönyv pedig - tetszik, nem tetszik - irodalmi alkotás, noha sajátos műfajú; megítéléséhez az irodalomkritika eszközeire van szükség.

Bu–uel azonban nem készítette el a La-bas című, Joris-Karl Huysmans regénye nyomán írt forgatókönyvből az éveken át tervezett filmet. Filmtörténészek, Bu–uel-specialisták hálás terepe valószínűleg annak elemzése, hogy miért nem. Mindaz, amit erről az előszóban olvashatunk, édeskevés. Az azonban nagyon is valószínű, hogy e kötet feltételezhető olvasóinak többségét csak kevéssé izgatja e probléma - akkor pedig fel kell tenni a kérdést, hogy voltaképpen kinek is készült ez a kiadvány. Szakembereknek, filmtörténészeknek? Nyilván nem vizsgálta statisztikusok népes serege, hogy a filológiai érdeklődésű magyar Bu–uel-rajongók közül hányan nem tudnak franciául. Amiként azt sem, hogy a hazai Bu–uel-szakértők közül viszont hányan igen.

A legnagyobb baj az, hogy ebből a könyvből nem tudunk meg semmit. Sem azt, természetesen, hogy milyen lett volna a Bu–uel-film, ha elkészül, sem azt, hogy ez a furcsa szöveg Bu–uel kezén valóban alkalmas nyersanyag lett volna-é - s így nem derülhet ki az sem, hogy nem azért nem csinálta-e meg végül, mert netán nem sikerült igazán megformálnia. (Mintha erre utalna a rendező értő magyar monográfusa, Bikácsy Gergely is páratlanul izgalmas Bu–uel-naplójában.) Francia olvasók számára nyilván érdekesebb az adaptáció: az ő számukra könnyen hozzáférhető az eredeti Huysmans-mű (bár olvasóinak száma az előző századforduló divatjának csitultával valószínűleg nem túl nagy); de mit tehet a magyar olvasó, ha ez a szöveg magyarul csak Kállay Miklós 1918-ban megjelent fordításában található meg, Ott lenn címen, ritkaságként, olyik nagyobb könyvtárban? A kiadói szándék akkor már irányulhatott volna inkább az eredeti mű újbóli közzétételére, talán még ízlésformáló és művelődést orientáló célzattal is - Huysmans nálunk ma elfeledett szerző, bizonyára megérdemelné az újrafelfedezést. A Bu–uel-adaptáció közzététele azonban a La-bas megjelenésének esélyeit rontotta le, bizonnyal évtizedekre. S talán az sem jut majd könyvkiadók eszébe (esetleg véleményében megerősítve e kötet bizonnyal nem túlságosan kedvező fogadtatásától), hogy más nagy filmrendezők gyűjteményes köteteihez hasonlóan, összegyűjtve kiadja Bu–uel valóban elkészült filmjeinek irodalmi dokumentumait (s ha netán mégis, akkor ott, esetleg, helye lehetne ennek a félresikerült, erősen közepes dolgozatnak is)...

Nem öröm

a gondatlan szerkesztés

sem. Hibás névírások (Pierre Luys szerepel LouØs helyett, Carrere Carrére helyett, Mirabeau Mirbeau helyett...), rosszul megadott filmcímek (A vágy sötét tárgya a magyar használatban immár meggyökerezve: titokzatos; mi A szabadság fantomjaként ismerjük, ami itt "Szabadság szelleme"-ként kísért; az Egy szobalány naplója nem 1936-ban, hanem 1963-ban készült; Bu–uel önéletrajza nem "Utolsó sóhajom", hanem Utolsó leheletem címmel jelent meg magyarul) sorjáznak. S bizony megbocsáthatatlan, ha mind az előszóban, mind a szövegben, ahol pedig kulcsfontosságú e hivatkozás, rendre "Grünewaldi Krisztus"-ról olvashatunk, minden megjegyzés nélkül hagyva, hogy ez az utalás bizony Mathias Grünewald festményére vonatkozik. A fordítás Balázs Katalin és Szántai Zsolt munkája.

Összefoglalva: ebből a változatból az átdolgozás mechanizmusa szükségképpen kilúgozta mindazt, amitől olvasható művé vált volna; azáltal pedig, hogy nem kapta meg végleges formáját egy másik művészeti ág közegében - amely formára akár távoli reminiszcenciaként emlékeztethetne - ez a szöveg bizony torzó, egy elvetélt alkotás sápadt lehetősége, amely csak más Bu–uel-művek visszfényétől csillan meg valamicskét. Rossz kiadói döntés folyományaként: könyvként csalódás, még Bu–uel rajongói számára is mellőzhető ballaszt, Huysmansról félrevezető információ, egyáltalán: bosszantó fiaskó.

Wilheim András

(Szukits Könyvkiadó, 2001, 134 oldal, 1490 Ft)

szerző
Wilheim András
publikálva
2002/5. (02. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...