Nem hiszek abban, hogy ismeretlen műveket akár első alkalommal is szabad kimunkálatlanul közönség elé vinni, hiszen ha nem perfekt a megvalósítás, az előadás felelőtlensége a komponista fejére hull vissza. Szerencsésebbek talán a klasszikusok, hiszen van összehasonlítási alap, hangfelvételek, netán koncertemlékek, amelyekkel összemérhető a produkció. A közönség nagyobbik része persze ilyenkor is tájékozatlan és kiszolgáltatott - de mindenki naivitására azért már mégse számíthatnak a művészek...
Nos, ezt a koncertet nem volt öröm végighallgatni. A helyszín már eleve nem volt megfelelő e műveknek. Ives és Varése számára kicsinek, a Cage-koncerthez pedig túlságosan nagynak bizonyult az Olasz Intézet amúgy kiválóan hasznosítható akusztikájú terme. Most kétes kompromisszum született: nem a fül, hanem a kényelmet szem előtt tartó színpadmesteri szemlélet volt a nyertes. Ives előteret és hátteret zeneileg pontosan definiáló, azok arányát és arányváltozását szinte patikamérlegen kimérő kompozíciója (Central Park in the Dark) a zongorák szerencsétlen elhelyezése miatt
akusztikus nonszensszé vált,
ahogy a hallgató figyelme mintegy "rázoomol" a sötétből kibontakozó zenére, most - a hangzásarányok elvétése vagy átgondolatlansága miatt - perspektíváját vesztett hangoskodásként hatott, amelynek egyre összetettebbé váló anyaga már megjelenése pillanatában szinte kiradírozta a vonós ostinatót (különösen a zongorák tolakodón megszólaló, a fúvósokkal kölcsönhatásba egy pillanatra sem lépő motívumaival). Ebből az előadásból szellemileg két dolog hiányzott: egyrészt annak az amerikai transzcendentalista hagyománynak a figyelembevétele, ami Ives számára oly meghatározóan fontos volt, másrészt pedig a költészet. Ami meg nekünk, hallgatóknak lett volna oly fontos.
Varése Amériques című zenekari műve második, némileg redukált együttesre átdolgozott, kissé rövidített változatában hangzott fel. Vannak olyan kompozíciók, amelyeket időnként valóban muszáj élőben is meghallgatni, mert semmilyen hangfelvétel nem képes visszaadni a hangzás tömegét, dimenzióit. A nagy apparátus ugyanis nem öncél, hanem eszköz; Varése mindezt megtoldja még a hangzás síkjainak, rétegeinek játékával - árulkodó jele ennek a korán meglelt s Varése munkásságára mindvégig jellemző technikának az az évtizedekkel későbbről való fénykép, amely a komponista íróasztalával szembeni falat mutatja: mintegy kollázsként tűnik föl szemünk előtt az éppen készülő partitúraoldal, ahol az alaprétegre a szó szoros értelmében véve fel vannak ragasztva az újabb s újabb hangzássíkok, a kompozíció már-már tektonikus rétegei. Sokat megmutatott mindebből az előadás; talán csak harsányabbra sikeredett a kelleténél. Igaz, ebben is a helyszín adottságait vélem ludasnak: a terem hátsó falának boltíve (amely például hangfelvétel készítésekor is annyi gondot jelent, ellenőrizhetetlen visszhangjaival) itt szinte nagyítóként működött, s megdobta az ott elhelyezkedő ütőhangszerek hangját, a fúvóskarnak jót tett volna, ha emelkedő pódium hozza ki a vonósok árnyékából; s meglehet, még ez a vonóskari létszám sem elegendő ehhez a kompozícióhoz.
John Cage preparált zongorára és kamarazenekarra írt Concertója a hangverseny mélypontja, igazi fiaskója volt. Itt művészileg bizony
szinte semmi sem működött
(de legalább technikai értelemben megvolt most hozzá minden, ami nem működött: a mű eddigi egyetlen magyarországi előadási kísérlete alkalmával, a Magyar Rádióban ugyanis azt az orcátlanságot merészelték elkövetni, hogy a nehezen beszerezhető-megépíthető speciális hangkeltő eszközök legtöbbjét egyszerűen kihagyták). A zongora preparációja förtelmesen szólt, több okból is: egyrészt a gyakorlatban immár sokszorosan bebizonyosodott, hogy ez a méretű modell kevéssé alkalmas a preparációra, másrészt úgy tűnt, hogy a hangot módosító eszközöket csak úgy átabotában hányták bele a hangszerbe, arra sem ügyelve, hogy a Cage által a preparációs táblázatban megadott méreteken a hangszer más felépítése, az eltérő húrhosszok miatt bizony jócskán módosítani kell (vagyis nem az inchben mért távolság, hanem a húrok arányához viszonyított méretek a döntők, de hát erről könyvet lehetne-kellene írni). Csörgött-zörgött minden, mint talán akkor, amikor Cage még csak a konyhában található eszközöket pakolta bele otthoni zongorájába, s nem találta fel a valódi megoldást, a minőségi hangokat lehetővé tevő csavarok megfelelő helyen való alkalmazását; ám a csörömpölésnek oka talán az is, hogy a zongoristák legtöbbje mintha nem volna hajlandó elhinni, hogy a preparált zongora nem zongora, hanem minden egyes mű számára megteremtendő új, speciális hangszer, amely mindig más, a preparációhoz rugalmasan alkalmazkodó játékmódot, taktilis érzékenységet és állandó hallási kontrollt kíván. Egyszerűen lehetetlennek tűnt föl a zenekari zongora előtérbe helyezése, amiként az is, hogy az együttes már vizuálisan is, de ami a legfőbb: a hallás számára szétesett. Ez az elrendezés egyszerűen nem volt alkalmas arra, hogy megszólaltassa a darab zenekari rétegét, a rögzített, minden megszólalásukkor azonosítható, változatlan alapelemeket (Cage kifejezésével: a gamut of sounds), amelyek egy különleges kompozíciós szisztéma révén kerülnek váratlanul egymás mellé, s ez az anyag kerül kölcsönhatásba a zongora más kompozíciós szisztémát, ám azonos formai kereteket kitöltő, improvizatívnak ható anyagával. A zenekarnak szinte egyetlen hangszerként kellene funkcionálnia, a szólóhangszer párjaként (a hangzások ugyanolyan homogenitásával, mint ahogyan a preparált zongora hangjai is mindig karakterisztikusan "azonosak"), messzemenően betartva azt a partitúra élén álló előadói utasítást, aminek bizony itt egy pillanatra sem volt nyoma: sempre rubato. És a művel és komponistával szemben érzett művészi felelősségnek és etikának sem: mert tisztességesebb lett volna leállni és újrakezdeni a darabot, ha már a szólista (Ueli Wiget) annyira elszámolja magát, hogy periódusnyival előbb lép be. Még akkor is, ha ezt talán csak kevesen vették észre. Mi lett volna, ha hasonló történik mondjuk 1931-ben Brahms B-dúr zongoraversenyének vagy 1995-ben Bartók III. zongoraversenyének előadása során; az efféle botrányos affért egy Kocsis-kaliberű zongorista s hajdani éles tollú zenekritikus aligha tolerálta volna. Elmondhatjuk tehát továbbra is: Cage e darabja nem szólalt még meg Magyarországon. S nem volt jó érzés tanácstalanul viszolygó hallgatókkal szemben sem bizonykodni: ez a darab remekmű, egy fontos alkotói döntés páratlan dokumentuma, amelynek nem csupán teoretikus jelentősége óriási, hanem megállja helyét hangzó valóságában, a koncertpódiumon is.
Wilheim András
