Arató András

2001. szeptember 11-én súlyos geopolitikai válság közepette megszületett az új évszázad. A hidegháború utáni korszak világpolitikai egyeduralkodója, az Egyesült Államok új típusú ellenséggel találta szembe magát. Hegemóniáját nemsokára egy új rend válthatja fel, bár ennek körvonalai még nem vehetők ki tisztán. A jelenlegi amerikai kormányzat - az elmúlt nyolcvan év legsilányabb és legsarlatánabb amerikai kormányzata - most ismét háborúra készül: ebbéli ténykedése csak siettetni fogja az elkerülhetetlen végkifejletet.

Alig tíz nappal ezelőtt még úgy tűnt: Clinton elnök vagy kitart, de akkor évekig fog Gore alelnökkel és a Demokrata Párttal együtt vergődni, vagy hamarosan lemond. Hat nappal később a népszerűségi mutatói eddigi legmagasabb szintjüket érték el. Az elnök nem mond le, és úgy tűnik, már nem is vergődik: a tragédia szappanoperába fordult. Mi történt hat nap alatt, hogy mindez bekövetkezhetett?

Az amerikaiak hajlamosak mindent tragikusnak nevezni, ami szomorú. De sajnos az, ami most történik, bár még senki sem nevezte annak, a szó klasszikus értelmében tragédia. Egy nagy formátumú, rendkívül értelmes ember, az ország legügyesebb politikusa és talán Roosevelt óta legsikeresebb elnöke saját legmélyebb emberi hibájából szétrombolja önnön tekintélyét és valószínűleg a hatalmát is.

Vége a maratoni amerikai választásoknak. Az eredmény kísértetiesen emlékeztet a választás előtti állapotokra. Clinton nyert, fölényesen, bár kisebb (csak 8 százalékos) fölénnyel, mint a felmérések alapján vártuk volna (az utolsó közvélemény-kutatások átlaga 12 százalékot mutatott az elnök javára). Megint republikánus lesz a képviselőház, és ámbár 37-ről körülbelül 25 főnyire csökken a fölényük, mégis Newt Gingrich kezében marad a ház vezetése. A szenátusban még növelte is valamelyest előnyét a Republikánus Párt. Marad tehát a megosztott kormányzás, a szerkezetileg gyönge elnöki hatalom és a híres gridlock, legalábbis mint állandóan fenyegető lehetőség.

Miért tűnik olyan unalmasnak az amerikai elnökválasztás? Az első válasz az, hogy mivel Clinton már úgyis megnyerte, nincs tétje a választásnak. A második pedig az, hogy mivel mindkét jelölt középre húzott, nincs közöttük olyan különbség, ami az egészet érdekessé vagy izgalmassá tehetné; vagyis még ha nem dőlt volna is el a dolog, akkor is nagyjából mindegy lenne, ki nyer. Amerikában a két jelölt egykutya, mint a Ludas Matyi rajza jelezte 1952-ben.

A két nagy amerikai párt országos elnökjelölő konvenciója után két nagy kérdés vár válaszra. San Diego, a republikánus gyűlés után nem tudhatjuk még, sikeresen szerepelhet-e Amerikában egy párt, amely egyszerűen letagadja az utolsó két év politikáját, megtagadja jelenkori identitását, és két - sokban ellentétes - nagy előd, Abraham Lincoln és Ronald Reagan zászlaihoz tér vissza. És Chicago után, ahol a demokraták találkoztak, nem biztos még, stabil lehet-e a gyakorlatban a politikai és gazdasági liberalizmusnak az a szintézise, amit a szerencsétlen Dick Morris álmodott meg, és ami Clinton elnök helyét baloldali támogatóinak elvesztése nélkül őrizné meg a politikai középen.