1952 óta azonban sok minden megváltozott. Ma a republikánusoké valójában egy jobboldali párt, míg a demokraták, Clinton minden taktikázása ellenére, továbbra is balközép értékeket képviselnek. Mivel idén novemberben egyszerre választják a képviselőház egészét, a szenátus egyharmadát és az elnököt, még akkor is lenne tétje a választásoknak, ha Clinton valóban olyan erős volna, mint a mostani felmérések mutatják. Ha ennek ellenére Dole győzne, a republikánusok megtartanák mindkét kamarát, akkor pedig már semmi sem állhatná útját a Gingrich-féle radikális gazdasági programnak. A vallásos jobboldal befolyása megnőne, ámbár nem lehet tudni, mennyire. Ha viszont, mint valószínű, Clinton nyer, akkor
három lehetőség
áll nyitva. Ha nagy fölénnyel nyer, a demokraták megszerezhetik mindkét ház vezetését, mivel ilyenkor az elnökjelölt magával húzza a párt képviselőjelöltjeit. Ebben az első esetben Clinton maga tudna kormányozni, de minthogy a saját pártja támogatását meg kell tartania, a bal és a közép válnának az alku fő résztvevőivé. Ha viszont kisebb vagy akár minimális lenne győzelmi fölénye, a republikánusok megtarthatnák vagy a szenátust, vagy mindkét kamarát. Ebben a második esetben a szenátusi többség garantálhatja a mérsékelt republikánusok részvételét az elnöki politika kialakításában, amennyiben ezek hajlandók lennének a jobbszárnyról leválni. De arra is felhasználhatják helyzetüket, hogy a következő választásokra várva a jobboldallal együtt megint meghiúsítsák az elnök és a demokraták akár csak centrista kezdeményezéseit is. Végül a harmadik esetben folytatódhatna az 1994 óta "megosztott kormányzás", a híres "gridlock", ami abból áll, hogy mindkét oldal megbénítja a másikat.
Komoly tehát a tét az ország számára.
Ha a demokraták tarolnak,
megint szembe kell nézniük az identitáskrízisük mélyén lappangó, Magyarországon is ismert problémával, ami abban áll, hogy baloldali liberális értékeket - mint a szabadság, egyenlőség és szolidaritás - ma már nem lehet a tradicionális beavatkozó és jóléti állam eszközeivel megvédeni. A republikánusok győzelme viszont megint felelevenítené a kérdést, hogy lehet-e, értelmes-e a jóléti állam valóságos krízisét a múltba (tehát a tekintélyelvű tradíció és a teljesen szabad piac világába) visszarohanva megoldani. Persze meg lehet tenni, és a szavazók nagyon hajlamosak arra, hogy ezeket a kérdéseket egyáltalán ne válaszolják meg, és olyan kormányt válasszanak, ami általában cselekvésképtelen.
Meglehet, már mindenki arra számít, hogy végül az utolsó lehetőség jön be, azaz nem fog történni semmi. De ha ez igaz, akkor azért is igaz, mert a szavazók közül a legjobb esetben is csak az a kis százalék tudhatja, miről is van végső soron szó, aki a CNN, a C-Span és a PBS (az amerikai köztévé) összes programját követi. Mert a választások vélt unalmáért a nagy magántévécsatornák
az igazi felelősök
meg persze a pártok, akik csak a tévé hírműsorainak (tehát 10, maximum 30 másodperces hangszegmensek szempontjából) tervezik minden megnyilvánulásukat. Így a közönség csak a jelöltek előre kitervelt, minden kockázatot minimalizáló, semmitmondó és persze centrista kijelentéseit ismeri és unja iszonyatosan. De unja és utálja a sok támadó kampányhirdetést is, amik szintén eltussolják az igazi alternatívákat. És persze mindenki unta, még a média képviselői is, a pártok kongresszusait, amelyeken a pártszakértők átvették a tévérendezők és operatőrök szerepét, és minden híranyagtól megfosztották a nézőket és az újságírókat. Mindez a vezető jelöltnek kedvez, de nem annyira, hogy táborát igazán mozgósítani tudná. Ezért is valószínű, hogy a végeredmény a "megosztott kormányzás" folytatása lesz.
Az utolsó sansz arra, hogy valami történjen, a jelöltek vitája lett volna, különösen
Ross Perot
részvételével. Dole annyira rossz debattőr, hogy a gyors eszű és adathabzsoló Clinton részéről egyszerűen ízléstelen lenne öregebbik ellenfelét túl erősen támadni és például megmutatni, hogy ő maga sem érti saját, 15 százalékos általános adócsökkentésre épített, valóban abszurd gazdasági elképzeléseit. Egyedül a deficitvadász Perot tudta volna ezt megtenni, legjobb esetben Clintont is rávenni, hogy végre mondja el, az alapkérdésekre mi lenne a válasza, ha nem kellene máris a következő kampányát terveznie.
De úgy látszik, ez sem fog megtörténni: a két nagy pártot képviselőkből összeállított bizottság a jelenlegi felmérésekre hivatkozva úgy döntött, Perot nem vehet részt a tévévitákban, annak ellenére, hogy 1992-ben 19 százalék rá szavazott, minden államban képes indulni, és minden más "harmadik" párti jelölt között egyedül ő jogosult központi kampánytámogatásra (körülbelül 30 millió dollárra). Csodálatos módon a bizottság demokrata tagjai (Clinton érdekei ellenére, mert Perot inkább Dole-tól vesz el szavazatokat) republikánus kollégáikkal szavazva elfogadták azt az érvet, hogy mivel Perot nem nyerhet, nem is vitázhat. Persze ennél is igazabb, hogy mivel nem vitázhat, nem is szerepelhet, vagyis lehetősége sem lesz arra, hogy valamikor is megjavuljanak az esélyei. Védik tehát a pártok az
oligarchikus
előnyeiket, amik még a győzelemnél is fontosabbak. Mert ha Perotnak, horribile dictu, valahogy sikerülne ebben a választási rendszerben, ebben az elég homogén országban egy új pártot alapítania (ami nehezen elképzelhető persze), valószínű, hogy a két mostani nagy párt közül lassan meggyöngülne az egyik. De melyik? Az is megtörténhetne, hogy Perot Reform Pártja az egyik párttal szövetkezve a választási rendszer megváltoztatását tűzné ki célul. Mindezek az igen valószínűtlen lehetőségek kikezdhetnék a két nagy párt politikai monopóliumát. Vesszen tehát Perot, éljen az unalom, éljen a gridlock!
Arató András
(New York)
