Nem nehéz megmondani, mi történt. Először is: a szavazóknak az a része, akik az utolsó napokban döntötték el, kire voksolnak, inkább Dole-t vagy Perot-t választották, mint Clintont. Ez bizonyosan a Demokrata Párt pénzszerzési botrányaival függött össze, amit a republikánusok, akik persze éppen olyan korruptak, mint ellenfeleik, ügyesen kihasználtak Clinton ellen. Másodsorban: a résztvevők száma a vártnál alacsonyabb volt, és mivel a szegényebb rétegek mindig kevésbé szavaznak, ez is a demokratáknak ártott. Hiába vertek meg a demokraták sok hivatalban lévő republikánus képviselőt, a déli államokban folytatódott a republikánusok térnyerése. Minthogy ebben a régióban nagyon nehéz a hatalomban lévő, klientúrával körülbástyázott képviselőket megbuktatni, a republikánusoknak a megüresedett pozíciókra kellett koncentrálniuk. Ezt viszont nagyjából sikeresen tették. Végül: sokan vannak a megosztott kormányzás tudatos hívei, akik közül, mivel Clinton győzelme biztos volt, sokan inkább republikánusra voksoltak a kongresszusi választásokon. Ezt jelzi az a tény is, hogy az alsóházra leadott szavazatok egyáltalán nem tükrözik az elnök 8 százalékos előnyét, és körülbelül egyenlő mennyiségben oszlanak meg a két párt között.
A republikánusok
Mindezek az adatok, na meg Dole szerencsétlen szereplése egy kicsit elmossák azt a fontos tényt, hogy a Republikánus Párt a januári mélypont után sikeresen működött. Sorozatosan állapodtak meg az elnökkel fontos költségvetési és gazdaságszabályozási kérdésekben, mint a minimálbér felemelése, a jóléti politika átformálása és az egészségügyi biztosítás nagyon is részleges kiterjesztése. Ezek után nem volt olyan könnyű azzal vádolni őket, hogy csak negatív szerepet játszanak, és mindent meggátolnak saját doktriner elgondolásaik védelmében. Arra is nagyon vigyáztak a későbbiekben, hogy egyéni jelöltjeiket ne lehessen jobboldali fanatizmussal vádolni: többnyire elkerülték a vallásos jobboldal szlogenjeit, és igyekeztek Gingrichet meg a jobboldal legtöbb hírességét távol tartani a körzeteiktől. Érdekes módon nagyrészt elkerülték a rasszista demagógiát, ámbár néhány helyen az emigránsok azért megkapták a magukét. Clintont így sem lehetett megverniük, de számukra az utolsó hónapokban már a kongresszusi fölény megőrzése volt a tét. Ebben az is segítette őket, hogy minden látszat ellenére ellenfeleiknél sokkal több úgynevezett soft money volt a kezükben, amit aztán gátlás nélkül tudtak felhasználni a kampány utolsó heteiben.
A győztes közép
Azért mégsem biztos, hogy minden marad a régiben. A republikánusok azért lehettek sikeresek, mert végül el tudtak távolodni a párt 1994-es győzelme utáni doktriner politikájától. Megmutatták, hogy együtt tudnak működni az elnökkel. Viszont Clinton is csak úgy tudott az 1994-es mélypontról visszajönni, hogy középre nyomulva kompromisszumokra kész centrista politikusként állította be magát. A választás eredménye így a centrizmus győzelme volt, még akkor is, ha bizonyos körzetekben elég sok jobboldali ideológus meg néhány baloldali liberális is tudott nyerni. A lakosság így azt várja el a két párt vezető politikusaitól, hogy továbbra is képesek legyenek együttműködni. Erre Clinton szemmel láthatóan kész is, miközben a republikánus vezetőség is elvileg hajlandó a kompromisszumok és a kis eredmények politikájára. Más kérdés azonban, készek-e ennek megfelelően leállítani a hajszát az elnök személye ellen, illetve hogy a pénzszerzési botrányokkal szembeni lakossági felhördülést inkább egy pozitív reform, mint a pártos demagógia irányába akarják-e terelni. Az előbbi kérdésben a választók támogatása lehet a döntő; a New York-i D´Amato szenátor, Clinton főinkvizítora már bejelentette, hogy ő legalábbis nem folytatja a már kétéves Whitewater-kihallgatásokat a szenátusban: két év múlva ő is választásra készül New York államban, ahol Clinton most majdnem 30 százalékkal győzött.
Puha pénzek, puha szabályok
Sokkal nehezebb a kampányreform kérdése, mert ott arról kell hogy szó legyen, megválik-e mindkét párt a nagy pénzszerzés lehetőségeitől. Egy centrista kompromisszumos kormányzat nem fog sok új tervbe kezdeni, különösen ha a lakosság részéről kicsi az érdeklődés a jelentősebb reformok iránt. Egyedül a kampányfinanszírozás kérdésében áll fenn az állampolgárok részéről komolyabb reformelvárás. Perot is ezt az ügyet hangsúlyozta a leginkább. Csakhogy a legfelsőbb bíróság egy 1974-es ítélete megengedte, hogy a pártok számára korlátlanul lehessen támogatást folyósítani, ha azok ezeket az összegeket csak saját fejlesztésükre használják fel. Ezt az abszurd gondolatot aztán a bíróság 1996-ban úgy pontosította, hogy a pártok a "puha pénzeket" fel tudják használni a kampányokban is, ha ezt nem koordinálják a jelöltek apparátusaival. Ezek után a költekezési határok, amelyeket a kongresszus 1974-ben eredetileg megszabott a jelölteknek, de facto már nem is léteznek.
Hogyan, milyen reformot?
Azért van tehát átfogó politikai reformra szükség Amerikában, mert a pénz elöntötte a politikát. Ha a gazdagok annyit költenek, amennyit akarnak, hülyék lennének, ha nem használnák ki a törvény réseit - gondolják a pártok. Ha ezt az egyik nem teszi meg, a másik nyer, és ezt mindketten tudják. Nem igazán a korrupció kérdéséről van szó (ámbár bőven van az is), hanem egy alkotmányjogilag védett rossz struktúráról. A baj az, hogy nem is lenne elég egy új kampányreform-törvényt megszavazni; arra is fel kellene készülni, hogy a legfelsőbb bíróság várhatóan negatív döntése után a célt alkotmánymódosítás útján érjék el. És erre a pártok valóban nem állnak készen. Könnyebb lesz tehát a republikánusoknak a lakosság választási rendszerrel szembeni elégedetlenségét ellenfeleik ellen, illetve a korrupció feltárásának népszerű, ám irreleváns irányában csatornázni. Ha ezt megteszik, akkor már csak Clinton formálhatja a politikai rendszer reformját olyan üggyé, amiért érdemes lenne igazán komolyan harcolni a következő négy évben. Jó lenne, ha észrevenné: a megosztott kormányzás helyzetében ez talán az egyetlen lehetősége arra, hogy valóban sikeres legyen az elnöksége. Ha ezt az utat ő sem választja, akkor mégis marad minden a régiben.
Arató András
(New York)
