Egy évvel a WTC lerombolása után: Lesz-e megint háború?

szerző
Arató András
publikálva
2002/37. (09. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

2001. szeptember 11-én súlyos geopolitikai válság közepette megszületett az új évszázad. A hidegháború utáni korszak világpolitikai egyeduralkodója, az Egyesült Államok új típusú ellenséggel találta szembe magát. Hegemóniáját nemsokára egy új rend válthatja fel, bár ennek körvonalai még nem vehetők ki tisztán. A jelenlegi amerikai kormányzat - az elmúlt nyolcvan év legsilányabb és legsarlatánabb amerikai kormányzata - most ismét háborúra készül: ebbéli ténykedése csak siettetni fogja az elkerülhetetlen végkifejletet.

2001. szeptember 11-én súlyos geopolitikai válság közepette megszületett az új évszázad. A hidegháború utáni korszak világpolitikai egyeduralkodója, az Egyesült Államok új típusú ellenséggel találta szembe magát. Hegemóniáját nemsokára egy új rend válthatja fel, bár ennek körvonalai még nem vehetők ki tisztán. A jelenlegi amerikai kormányzat - az elmúlt nyolcvan év legsilányabb és legsarlatánabb amerikai kormányzata - most ismét háborúra készül: ebbéli ténykedése csak siettetni fogja az elkerülhetetlen végkifejletet.Bár mindabban, ami egy éve New Yorkban és Washingtonban történt, az amerikai mulasztások és hibás döntések is szerepet játszottak - amennyiben ezek teremtették meg a terrorcselekmények kontextusát -, a morális és politikai felelősség kizárólag a bűntettek fundamentalista elkövetőit terheli. A támadás ráadásul nemcsak az Egyesült Államok, hanem a liberális és demokratikus értékek ellen is irányult. Nincs az a kulturális relativizmus, Amerika-ellenesség, iszlám szolidaritás, elcsökevényesedett baloldali antiimperializmus, ami ezeket az alapvető tényeket megkérdőjelezheti. A tálib rezsim elleni, nemzetközi támogatást élvező katonai akcióra és az egész világra kiterjedő nemzetközi rendőri hajtóvadászatra egyértelmű felhatalmazást adott a nemzetközi jog (jelesül: az ENSZ-alapokmány azon része, amely az államok önvédelmének jogáról szól), az egyes részt vevő országok büntetőjoga és a stratégiai megfontolások. Az utóbbiak tekintetében az amerikai kormányzat akkori elmélete arról, hogy a terroristák nemzetközi és a szó jogi értelmében magánjellegű hálózata nem működhetne azon befogadó államok nélkül, amelyek területi, katonai és politikai infrastruktúrát biztosítanak a számára, elfogadhatónak tűnt (most, Irak esetében ugyanezen érvek alól kilóg a lóláb). Akik - mint a tálibok tették - a terroristák rendelkezésére bocsátják ezt a hátországot, maguk is felelősek a terroristák cselekedeteiért. A terroristák megfosztása e támogatástól nyilvánvaló része a terror elleni hadjáratnak, és érdekében áll minden olyan országnak, amelyet hasonló akciók fenyegetnek.

Aknamező

Az amerikai politikának aligha róható fel, hogy villámháborút indított és nyert a tálib rezsim és az al-Kaida ellen. Ezek az akciók, ha nem is elégséges, de jól érthető elrettentést jelentettek a világ azon államai számára, amelyek, legyenek bár mégoly kicsik is, képesek a legerősebb nemzetek polgári lakossága elleni erőszakos cselekedetekre. Sajnálatos módon az amerikai politika jelenlegi irányvonala épp azt aknázza alá, amit eddig e tekintetben sikerült elérni; és mellette még egy sor fontos eredményt. Például a szeptember 11-ét követően kialakult nemzetközi együttműködési hajlandóságot - és a jogállamiságot magában az Egyesült Államokban.

Bombaszőnyeg

E politika arculata kettős: az egyik külső, a másik belső következményekkel járhat. A két irányultság azonban egyazon forrásból táplálkozik, és összefügg egymással. A külső dimenziót az Irak elleni egyoldalú és megelőző katonai csapás fontolgatása jelenti. Az Egyesült Államok (és Izrael) minden elképzelhető katonai szinten rendelkezik olyan hiteles elrettentő eszközzel Szaddám Huszein rezsimjével szemben, hogy Szaddám - jelenleg és a belátható jövőben - elhiggye: egész országa elpusztítását vonná magára, ha akár az Egyesült Államok, akár Izrael ellen bevetné úgynevezett tömegpusztító fegyvereit (mintha a konvencionális szőnyegbombázás nem pusztítana elég tömeget!). Az egyetlen kockázat, amivel e ponton szembe kell néznünk, hogy maga Irak tekinti saját fegyvereit a lehetséges külső támadással szembeni elrettentésnek, és ezért veti be őket. A sarokba szorított Baath-párti rezsimről jó okkal feltételezhetjük, hogy mindent be- és ledob fennmaradása érdekében, ami a keze ügyében van, és szinte biztosan tudjuk, hogy vannak vegyi és biológiai fegyverei. Sőt. Ha a rezsim meg is bukik, maradékai - a terroristák készséges közreműködésével - immár a megtorlástól való minden félelem híján vethetnék be e fegyvereket. A problémák köre természetesen bővebb eme egyszerű okoskodásnál - mégis, Clinton exelnök kivételével az amerikai elitek, köztük a demokrata párt nagyobbrészt betojt vezetői mintha megfeledkeztek volna arról, hogy mi is a hihető elrettentés.

Mindezen megállapítások nem érvényesek az európai vezetőkre. A célponttá válástól való indokolt, racionális félelem minden bizonnyal fontos szerepet játszik abban, hogy az európai nagyhatalmak nem fogadják el az amerikai álláspontot, mely szerint az iraki rezsim bukását katonai támadással kell kikényszeríteni. Mindeddig azonban jobbára hallgattak elvi kifogásaikról - a valódi casus belli és az ENSZ alapokmányával összhangban álló biztonsági tanácsi felhatalmazás hiányáról. Nagy baj, hogy az unió kormányai nem mernek egyenesen fogalmazni és az igazi kérdésekről beszélni: számos amerikai véleményformáló ugyanis emiatt tartja ébren azt a gondolatot, hogy a világ előbb-utóbb belátja az Irak elleni háború ésszerűségét és igazságosságát; sőt, vélik, még jelentős szövetségeseket és a BT felhatalmazását is az akció mögé lehet szervezni. Ily módon könnyebben tudják táplálni a háborús készülődés hangulatát is - míg végül a vezető amerikai politikusok immár tekintélyük túl nagy részét teszik fel a háborúra ahhoz, hogy a végén ne vágjanak bele. Még akkor is, ha nem lesznek szövetségeseik, nem fogja őket fedezni az ENSZ, és ha a saját tábornokaik is beismerik, hogy azokkal az eszközökkel, amelyeket az amerikai közvélemény még elfogadhatónak tart (azaz minimális amerikai emberveszteséggel), Szaddám Huszeint nem lehet elmozdítani.

Terepviszony

Előfordulhat tehát, hogy az Egyesült Államok ismét bombázni kezd - ám ezúttal egyoldalúan. Egy ilyen akció politikai és biztonsági költségeit még csak megbecsülni is lehetetlenség. De bármi legyen is a végkimenetel a terepen (és ezek közül Szaddám bukása a legvalószínűtlenebb), az Egyesült Államok csak a nagy vesztes lehet abban a háborúban, amelynek nagyszámú civil áldozatai a világközvélemény szeme láttára fognak elpusztulni.

Mindeközben magában az Egyesült Államokban a jogállam mind súlyosabb és súlyosabb kártételeket szenvedhet el.

Szögezzük le e ponton: szeptember 11-e után az elnök elegendő felhatalmazással rendelkezett ahhoz, hogy nemzeti vészhelyzetet hirdessen ki - ez az alkotmányos állapot pedig önmagában, per definitionem a polgári szabadságjogok korlátozását jelenti. Az viszont már igenis probléma, hogy az Egyesült Államok 18. századi alkotmánya - amely alkotmánynak egyébként egyre kevesebb köze van a mai valósághoz, és egyre kevésbé képes megfelelni a modernitás kihívásainak - nem kodifikálja és nem szabályozza, hogy a "nemzeti vészhelyzet" esetén milyen jogkörökkel bír az elnök. A különleges helyzetek kezelése során az elnöki hivatal és a bíróságok kötélhúzásából rendre a végrehajtó hatalom kerül ki győztesen. A köztársaság eddigi válságai során a vészhelyzetben foganatosított intézkedések egyre önkényuralmibb jelleget öltöttek, a bíróságok felügyelete pedig gyengült. A mostani krízisben mindazonáltal érdekes eltérés tapasztalható az elnök által saját maga számára követelt jogkörök és e jogok valódi tartalma között. Azt a hírhedt elnöki rendelkezést, amely az úgynevezett "törvénytelen harcosok" számára felállítandó katonai bíróságról intézkedik, úgy fogalmazták meg, hogy az súlyosan veszélyezteti az Egyesült Államok vagy húszmillió, állampolgársággal nem rendelkező lakójának alapvető jogait. Mindeddig azonban egyetlen személyt sem fogtak perbe eme új, rendkívüli rendelkezések alapján. Igaz ugyan, hogy egy-kétezer embert a vészhelyzetre hivatkozva úgy vettek őrizetbe, hogy nem biztosították számukra a tisztességes perhez fűződő jogaikat, de ezek a letartóztatások a Bevándorlási Hivatal amúgy is autoriter szabályai szerint történtek. Guantanamóban valóban megsértették a fogva tartottak jogait - de esetükben a hadifoglyok nemzetközi jogai sérültek (ráadásul, mivel a foglyok nem reguláris egységek kötelékébe tartoztak, a nemzetközi háborús jog illetékessége is vitatható). Eszem ágában sincs e jogsértéseket jelentéktelennek beállítani - de az Egyesült Államokban az elmúlt egy évben semmi olyasmi nem történt, mint a II. világháború alatt, amikor több mint 100 000, amerikai állampolgársággal vagy letelepedési engedéllyel rendelkező japán személyt deportáltak.

De a mechanizmusok, melyek az alapvető jogok nagyipari méretekben történő megsértését lehetővé teszik, életben vannak. Miközben az ezeket a mechanizmusokat kordában tartó alkotmányos korlátoknak és fékeknek nyomát se látni. A mostani, úgynevezett "terror elleni háborúban" ugyanis az ellenséges katona és a civil segítő közötti határvonal tarthatatlanná vált. Az Irakkal szembeni katonai konfliktust mint e háború kiterjesztését prezentálná a Bush-kormányzat. És mert az elrettentés külföldön kudarcot vall, az Egyesült Államokban élő arabok és muzulmánok válhatnak a fenyegetés hordozóivá és e háború lehetséges túszaivá.

Veszélyfok

Azt, hogy a legrosszabb még nem következett be, valószínűleg az afganisztáni háború eddigi és a nemzetközi rendőri erőfeszítések várható sikerének tudhatjuk be. De az Irak elleni háború nem kecsegtet sikerrel. Arra ismét egyedül Bill Clinton hívta fel a figyelmet, hogy az egyoldalúan kirobbantott háború helyrehozhatatlan károkat okozna a terroristák elleni nemzetközi rendőri akcióknak. Egyetlen arab állam sem lesz képes együttműködni az Egyesült Államokkal, az ismét lábra kapó, az eliteket és a néptömegeket is magával ragadó Amerika-ellenesség ugyanezt a hatást válthatja ki Európában és Ázsiában. A polgári szabadságjogok újabb sérelmei az Egyesült Államokban ugyancsak ezt a folyamatot erősítené. A terrorizmust megfékezni hivatott nem demokratikus intézkedések sora csak fokozná a veszélyt, s így újabb nem demokratikus intézkedésekhez vezetne.

Az események e sötét alakulása sajnos Uszáma bin Ládin gyakran emlegetett krédójával állna összhangban: tudjuk, a főterrorista célja a nyugati világ szabadságának letiprása. De vajon miért cselekedne az amerikai kormányzat ama program szerint, amely meggyöngítené az ország demokratikus intézményeit?

Hagyjuk most figyelmen kívül azt, hogy az amerikai jobboldal vallási fundamentalistái, akiknek a vezérképviselője a kormányban John Ashcroft igazságügyi miniszter, maguk sem tartják valami nagy becsben a liberális demokráciát. ´k egyedül túlságosan is gyengék lennének e célokat megvalósítani. Ugyancsak bajosan tételezhetnénk fel valamiféle absztrakt világuralmi törekvést: az Egyesült Államok inkább örökölte, mint megszerezte vezető szerepét a világban, és a Clinton-kormányzat idején a multilaterális és béketeremtő fellépés volt a meghatározó. Clinton és Gore elnöksége alatt az amerikai végrehajtó hatalom, fenntartásokkal ugyan, de aláírta a kiotói egyezményt és a nemzetközi büntetőbíróság felállításáról szóló dokumentumot. A Bush-csapat unilateralista ideológiája, gyanakvása, ellenségessége a nemzetközi megközelítések iránt nyilván szerepet játszik a fordulatban. De még ezen ideológia bűvkörében sem lenne szükség arra, hogy országukat olyan kalandokba vigyék bele, amelyek közép- és hosszú távú következményei épp az amerikai hegemóniát nulláznák le (amint arról az olyan jó republikánusok, mint például az idősebb Bush tanácsadói szentül meg vannak győződve).

Nos, megítélésem szerint csakis Bush elnöknek áll érdekében az, hogy válságba kormányozza országát - annak a Bush elnöknek, aki súlyos legitimációs problémákkal küzd, aki a 2000-es választáson kevesebb szavazatot kapott, mint demokrata ellenfele (és valószínűleg elvesztette az elektori kollégiumok többségét is), mostani hivatalát csak a Legfelső Bíróság szűk republikánus többségének köszönhetően nyerte el, és az elmúlt másfél év során gazdaságpolitikájával iszonyú káoszt csinált. Uszáma bin Ládin a megmentője volt e bukott férfiúnak, aki a reagani forradalom romjain trónolva irányít; új vagy akárcsak használható külpolitikai elképzelései nincsenek, pénzügyi támogatói viszont súlyos botrányok főszereplői lettek az elmúlt egy évben. A szeptember 11-i támadások valódi válságot hoztak: és ez a válság új küldetéssel ruházta fel Bush elnököt. Lehetővé tette számára, hogy újrafazonírozza személyiségét, s önmagát mint a veszélyben lévő, de az új típusú háborúban oroszlánként küzdő köztársaság vezetőjét adja el.

Riadólánc

Most az egyetlen problémájuk az, hogy megnyerték e háborút. Vagy legalábbis hosszú távú nemzetközi rendőri problémává redukálták, amely - bár még sokáig együtt kell vele élnünk - önmagában nem fenyegeti a köztársaság létét. Bush vagy inkább a tanácsadói az atya példáján viszont azt látták, hogy egy korlátozott háború megnyerése nem vezet szükségszerűen újraválasztáshoz, különösen, ha a kormányzat a gazdaságpolitikában gyengén teljesít. A Bush-csapat, miután egy olyan adócsökkentéssel, amely csak a jó barátaiknak kedvez, hosszú évekre előre súlyos hiányokkal terhelte meg a költségvetést, nem is álmodhat arról, hogy nagy gazdasági sikerekkel írja bele magát a történelemkönyvekbe. A napi gazdaságpolitikai vitákban a szavazók inkább a demokratáknak adnak igazat. Bush jr. számára a hatalmon maradás legjobb módszerének az tűnik, ha meg tudja hoszszabbítani elnökösködését a háborús válság idején. A belpolitika mind tekintélyelvűbbé válása e választás következménye: bár tény, hogy e baljós fordulatok segítenek fenntartani a fenyegetettség érzését. Ez az érzés pedig az egyetlen magyarázat arra, hogy az Irak elleni megelőző támadás miért olyan népszerű a közvélemény-kutatások szerint - no persze csak akkor, ha az áldozatok száma alacsony és az akció nemzetközi támogatással zajlik.

Bush és tanácsadói talán már tudják, hogy nem nyerhetik meg azt a háborút, amelynek célja Szaddám Huszein elmozdítása. A legjobban mégis az izgatja őket, hogyan tudnák megnyerni a közelgő novemberi kongresszusi választásokat, és főként a 2004-es elnökválasztást. Talán azt is tudják, hogy ennek az ára hosszabb távon az Egyesült Államok egyeduralmának vége lesz. Ennél viszont fontosabbnak tartják a republikánus párt hazai egyeduralmát a következő néhány évben. Ezért olyan veszélyesek - vagy ha tetszik, hazafiatlanok. Oly közömbösek a köztársaság java iránt. Most, szeptember 11-e évfordulóján azoknak, akik a háborút őrültségnek tartják, másban és másokban kell reménykedniük. Először is abban, hogy az európai vezetők követik Schröder kancellár példáját, és nyilvánvalóvá teszik, hogy nem vesznek részt, és semmilyen módon nem is támogatják az Irak elleni megelőző támadást. Másodszor, hogy az Egyesült Államokban mégiscsak feltámad az össznépi ellenállás az iraki akcióval szemben, és ez, ha a Bush-csapatot nem is, de a politikai elitet meggyőzi arról, hogy az abszurd és értelmetlen háború túl magas hazai költségekkel járna. Harmadszor pedig abban, hogy a demokrata párt vezetői követik Clinton példáját, és belátják: csak akkor nyerhetik meg a novemberi kongresszusi választásokat, ha a háború kérdésében szembefordulnak Bushsal; hogy értelmetlen a gazdaságról papolni akkor, amikor ellenfelük háborúra készül.

Mert ha Bushék néhány héttel a választások előtt mégis bombázásra adják a fejüket, akkor nekünk itt New Yorkban aligha marad más választásunk, mint jó messzire elfutni. Egy terrortámadás, köszönöm szépen, elég volt egy életre.

Arató András

(New York)

Afganisztánban

egy év alatt sok minden történt. Eltűntek a tálibok, Hamid Karzáj személyében immáron ténylegesen megválasztott államfője, sőt nemzetközileg elismert kormánya és nemzetközi képviselete is van az országnak. Ha minden igaz, másfél éven belül lesz alkotmánya is. Nagy szó ez ott, ahol negyed századon át a háború volt az úr. A szeptember 11-i eseményeknek akár még a nyertesei is lehetnek: hiszen a szeptember 10-i állás szerint a tálibok tartós berendezkedése látszott törvényszerűnek. A világ - Pakisztán és Szaúd-Arábia kivételével - persze nem ismerte el őket, de az egész legalább jó volt arra, hogy a nemzetközi közösség afganisztáni politikája megmaradjon a tálib rezsim emberi jogokra hivatkozó elutasítása és a reálpolitikára tekintő elfogadása mellett. (Némi malíciával idézhetjük fel, hogy 1996-ban az Egyesült Államok el akarta ismerni a mullák kormányzatát, csak az EU vezette emberi jogi kórus akadályozta meg.) Sőt: szeptember 11-e előtt az is valószínűnek tűnt, hogy a tálibok utolsó ellenfelei, az ország északkeleti csücskét birtokló Északi Koalíció hadurai sem tarthatják már sokáig magukat.

Mindennek éppen az ellenkezője következett be. A tálib kormányzat azt hitte, hadat üzenhet az egész világnak. A szeptember 11-i terrorcselekmény arról győzte meg a világot, hogy reálpolitikai alapon sem lehet őket elfogadni. Bár az amerikaiaktól még szeptember 11. után is kaptak egy esélyt (az ifjabb Bush ajánlotta alku lényege az volt, hogy az Egyesült Államok hajlandó elismerni a tálib kormányzatot, ha kiadják Uszáma bin Ládint), ám ők úgy vélték, immáron nincs szükségük a korábban oly hőn óhajtott nemzetközi elismerésre. Számításaik szerint szeptember 11-ével érvényét veszítette az addigi nemzetközi protokoll. November 3-án Uszáma bin Ládin még megpróbálkozott szent háborút hirdetni az egész világ ellen, de a kairói al-Azhár mecset ulemái, az iszlám világ legfőbb vallástudorai biztosították a világot arról, hogy a háború valóban Uszáma bin Ládin és az egész világ között zajlik, azaz bin Ládin a muszlimok szemében is csak egy bajkeverő. A kocka el volt vetve. November 11-ére a tálibellenes erők kezén volt Mazár-i Saríf és Herát, Kandahárban pedig csendben megroppant a tálibok uralma. November 14-én az Északi Szövetség erői bevonultak Kabulba. A tét ettől a perctől kezdve már nem az volt, hogy megmaradhat-e a tálib rezsim, hanem az, hogy mi jön utána.

Ettől a pillanattól kezdve mostanáig viszont Afganisztánban alig változott valami. Nem csak Uszáma bin Ládint nem sikerült elfogni, de kiütközött az ország instabil szerkezete is. A november 15-én megalakult ideiglenes kormányról csak azt lehet tudni, hogy nem ez a testület fogja Afganisztánt a XXI. századba kalauzolni. A bonn-petersbergi alkuk után decemberben Hamid Karzáj került az ország élére. Az áprilisban hazatért Záhir Sah, az ország egykori uralkodója még csak formális tisztséget sem kapott. Júniusban összeült a loja dzsirga, és hivatalosan is Hamid Karzáj lett az ország elnöke. ´ azonban nem annyira a választók akaratából került az ország élére, mint inkább a kulisszák mögötti különalku eredményeképpen, s a loja dzsirga-választások is inkább hasonlítottak valamely középkori rendi gyűlés követküldésére, mint demokratikus szavazásra. Bár nem mondják ki nyíltan, köztudott, az országban csendes polgárháború zajlik. Az ország még mindig romokban hever. Vidéken a helyi hadurak hatalma változatlan, a donorországok pedig az ígért 1,8 milliárd dollár harmadát sem utalták még át Kabulba. Az Uszáma bin Ládin elfogására indított amerikai akciók rendre kudarcot vallottak, közben a "békének" lassanként több lesz a civil áldozata, mint a tálibellenes háborúnak. Bár június óta formálisan a törökök vették át a britektől az afganisztáni nemzetközi erők parancsnokságát, az ország gyakorlatilag az Egyesült Államok protektorátusa. Ez ugyan szomorú, de nem lenne feltétlenül baj. A baj az, hogy az Egyesült Államoknak szemmel láthatóan semmiféle elképzelése nincs arra nézve, mi történjék ezután. Ha cinikusan akarunk fogalmazni, jelenleg a legjobb dolguk a Guantanamóra szállított tálib foglyoknak van, mert ők naponta kapnak enni, és senki sem tör az életükre. Az állítólagos felszabadítottaknak viszont ezek egyike sem garantált. Ugyanakkor nem felejtkezhetünk meg arról sem, hogy senkit sem lehet boldoggá tenni az akarata és a közreműködése nélkül. Afganisztán talpra állásáért az afgánoknak kellene a legtöbbet tenni. Ha ez végképp nem megy, legalább ki kéne békülniük magukkal.

szerző
Arató András
publikálva
2002/37. (09. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra