Clinton pontosan ismerte a helyzetet: saját sorsán keresztül kellett állandóan tapasztalnia, hogy Amerikában egy politikus részére nem létezik határ a nyilvános és a privát szférák között, és hogy jelenleg jogi szempontból ő, az elnök, védtelenebb lehet, mint az ország bármelyik polgára, aki megengedheti magának az első osztályú jogi képviseletet. Saját gyöngéjét is rendkívül jól ismerte, és tudta, mennyire szeret a szakadék peremén táncolni. Tudta pontosan, mi a tét; tudta azt is, hogy az 1994-es konzervatív "forradalom" óta mit jelent ő az ország elesettjeinek és - legalábbis rövid távon - az amerikai liberalizmus jövőjének. És mégis megtette mindazt, amit megtett.
A jog
Persze nem egyedül ő a felelős a történtekért. A több összetevőből kialakult jogi helyzet iszonyatosan felnagyítja annak a jelentőségét, hogy a hivatalban lévő elnöknek (valószínűleg) volt egy fiatal barátnője, akinek az elnök (talán) azt tanácsolta, hogy ezt ne vallja be egy polgári per kapcsán. Először is a jelenlegi gyakorlat megengedi, hogy a "szexuális zaklatási" ügyekben a panasztevő ügyvédei valóságos "halászati expedícióra" induljanak el, aminek során az ellenfél privát életét minden eszközzel kutathatják, és mivel nem bűncselekményről van szó, minden tanút (magát az alperest is) rá tudnak kényszeríteni, hogy még a legintimebb kérdésekre is válaszoljon. Másodszor, a Legfelsőbb Bíróság 1997-ben - hihetetlen módon és először az ország történetében - úgy döntött, hogy a hivatalban lévő elnök funkciója nincs veszélyeztetve azáltal, ha polgári pert folytatnak ellene. Eddig mindenki azt gondolta, hogy akár polgári, akár büntetőjogi eljárás ellene csak a Kongresszus általi elmozdítása vagy a hivatali idő lejárta után kezdődhet. Így történt az, hogy Paula Jones - aki az elnök ellen évek óta folyó szexuális zaklatási per főszereplőnője - ügyvédei rá tudták kényszeríteni Clintont (és Monica Lewinskyt, a 24 éves, volt fehér házi gyakornokot, akivel az elnök állítólag szexuális kapcsolatba került), hogy minden kérdésükre válaszoljanak.
Kenneth Starr, az ügyész
Harmadszor, már több mint három éve van hivatalban Kenneth Starr, a függetlenített republikánus ügyész, akit az elnöki pár régi, arkansasi birtokügyletének (az úgynevezett Whitewater-ügy) kivizsgálására hatalmaztak fel. Starr ugyan 30 millió dollár elköltése után is édeskeveset talált Clintonék ellen, de a hatályos törvény elvben felhatalmazza, hogy akármilyen más bűncselekmény vizsgálatára is kiterjessze hatáskörét, ha egy három bírából álló tanács, akiknek az igazságügy-miniszter tesz erről javaslatot, elfogadja, hogy létezik kapcsolat az új és az eredeti ügy között. A liberális sajtó által sokat bírált igazságügy-miniszter, Janet Reno nyilvánvalóan elfogadta, hogy a kapcsolódás lehet az is, ha a két ügyet hasonló módon akarták eltussolni. Így persze minden büntetőjogi nyomozás az ügyész hatáskörébe eshet, sőt az, hogy saját szakállára belekezd egy nyomozásba, arra vezethet, mint most, hogy a hatáskörét utólag automatikusan kiterjesszék.
Az eszközök
Ahhoz azonban, hogy a legrosszabb bekövetkezzen, egészen újszerű lépésekre volt szükség Kenneth Starr részéről. Polgári perekben a hamis vallomásnak általában csekély a következménye a normális amerikai gyakorlatban. Az esküdtek legföljebb beszámíthatják a hamis eskü tényét a döntésükbe, de az nem létezik, hogy közjogi szervek ezért új eljárást indítanának. Büntetőjogi eljárásban viszont, ahol ugyanennek - a hamis tanúzásnak - súlyos következménye lehet, sokkal szigorúbbak a relevanciahatárok, amin belül vádlottakat (akiknek az alkotmány ötödik kiegészítése értelmében, ha nem akarnak, nem is kell vallaniuk) és a tanúkat kérdezgetni lehet. Clinton esetében az árukapcsolás a számára két rosszabb lehetőség között - tehát a kiterjesztő, gátlástalan vallatás és a hamis tanúvallomás kriminalizálása között - úgy történik, hogy Starr, a büntetőjogi ügyész mintegy bedobja magát a polgári per főperes oldalán, és mielőtt ez a per véget érne, elkezdi a tanúkat zsarolni. Mással viszont, mint a büntetőjogi eljárás megindítására vonatkozó fenyegetéssel, illetve az ez alóli mentesség ígéretével nem tudja őket vallomásra kényszeríteni.
Mindezt az erőfeszítést az ügyész részéről csak az magyarázhatja, amit például a CNN jogi szakértői jól látnak: hogy Starr a hároméves kudarc után mindenképpen el akarja intézni az elnököt. Ezért hajlandó egy igazán szerény bűntett kinyomozására olyan eszközöket igénybe venni, amelyeket csak maffiafőnökök vagy drogbárók esetében lenne ildomos; mi több, nem lehet tudni, hogy maga a nyomozás milyen szerepet játszik a bűncselekmény (a hamis tanúvallomásra való buzdítás) előidézésében. Az ügyész például nemcsak Lewinsky barátnőjét, Linda Trippet drótoztatta be, hogy jobb minőségű anyagot kapjon, mint amilyen Tripp hat hónapon át felvett privát magnószalag-gyűjteménye a Lewinskyvel folytatott telefonbeszélgetésekről, hanem a lányt magát is arra akarta rávenni (hiába), hogy vegye fel személyes, privát beszélgetéseit az elnök tanácsadóival, és erősen úgy tűnik, magával Clintonnal is.
Paula Jones
és a szélsőjobb
Liberális körökben nem illik összeesküvés-elméletekkel még csak játszani sem. Ez persze megkönnyíti a dolgát az összeesküvőknek, ha történetesen jobboldaliak. Saját ösztöneim ellenére ezért hadd említsem meg, hogy a Paula Jones ügyében folyó polgári pert már évek óta szélsőjobboldali körök támogatják; hogy elképesztő módon Starr több mindennel jelezte, ma már ezekhez a körökhöz húz; hogy az irodalmi ügynöknő, aki Monica Lewinsky barátnőjét hat hónappal ezelőtt rávette, hogy a kettőjük között folyó minden telefonbeszélgetést rögzítsen, Nixon privát ügynökeinek, a híres plumbereknek dolgozott. Az is teljesen tisztázatlan, miért is készítette Linda Tripp a magnófelvételeit, miért ment velük pont Starrhoz, és miért várt hat hónapot, hogy a felvételeket, amelyek például a bulvársajtónak rendkívül értékesek lettek volna, kamatoztassa: hacsak nem azért, mert a bűncselekményre, ami Starrnak érdekes lehet - a hamis tanúzásra -, csak 1997 decemberében kerülhetett sor, amikor az elnök és Lewinsky vallomásra kényszerültek.
Magánbűnök
és közerények
Az alaphelyzetet - kivéve a magnószalag létezését - Clinton már régóta ismeri. Nincs kétsége afelől, hogy miféle hadjárat folyik ellene, és milyen nehéz védekeznie Starr ellen. Mint ügyvédnek teljesen tisztában kell lennie azzal, hogy mi történhet vele egy polgári eljárás során. És mégis megtette mindazt, amit megtett. Azért, valószínűleg, mert minden ismerete ellenére nem tehetett mást: mert olyan, amilyen. A nagy többség nem is tartja fontosnak a hibáit az erényei mellett, de a médiának alapvető érdeke, hogy ezt most fordítva állítsa be. Ezért a sztorik túlnyomó része Clintonról szól, aki a köztársaság szerelmese, és nem Starr-ról, aki a köztársaság ellensége, ha talán akaratlanul is. Mert ha a privát bűnök és nem a közerények válnak az ország fő mércéjévé egy politikus megítélésében, akkor vége a köztársaságnak.
Ezért nagyon is pesszimista vagyok a végkimenetel szempontjából. Ámbár Starr valószínűleg blöfföl Lewinskyvel szemben, és soha nem tudná a hamis tanúvallomás vádját rábizonyítani, a már agyonterrorizált fiatal lány meg az ilyen ügyekben járatlan ügyvédje nem fognak kitartani. És így Clintonnak csak rossz választása lesz. Jogilag ellene sem lehet sokat bizonyítani, de neki politikai felelőssége is van. Ha kitart akár egy bizonytalan kimenetelű kongresszusi elmozdítási eljárás ellenében is (a szenátusban szükséges kétharmad nincs republikánus kézben), állandósulhat a médiavihar, az elnök mással nem tud törődni, és a Demokrata Párt súlyos vereséget szenvedhet az 1998-as kongresszusi választásokon, nem beszélve arról, hogy közben tönkremehet utódja, Gore alelnök is, aki az utolsókig védeni fogja közeli barátját. Ha pedig Clinton a másik lehetőséget választja, akkor a nagy igazságtalanság tudatában lemond, minél hamarabb.
Arató András
(New York)
