Kovácsy Zsombor

Fekete angyalok serege kaszálja le áldozatait az Uzsoki Kórházban, vagy aljas rágalmazók akarják börtönbe juttatni a munkájukat tisztességgel végző orvosokat, ápolókat?

A pályafutásukat befejező, évtizedekig a lakosságot szolgáló háziorvosok érdemeik elismeréseként mint vagyonelemet értékesíthetik a praxishoz való jogukat - nagyjából ez a filozófiája a praxisjogról, hivatalos nevén a működtetési jogról szóló, 2000-ben alkotott törvénynek. Az orvostársadalom várakozásaival szemben az elmúlt évtizedben mégis inkább a háziorvosi rendszer vergődésének egyik megjelenési formájaként követhettük a praxisjoggal kapcsolatos sokasodó problémákat. Szakmai egyeztetések, előkészületek alapján úgy tűnik, az egészségpolitika most ismét készséget mutat arra, hogy a korábbi kudarcok után valamit kezdjen ezzel a mind zavaróbb jelenséggel.

Orvosok társaságában a hálapénzről beszélni nagyjából annyira kényelmes szerep, mint uzsorást a megkopasztottak megélhetési problémáival szembesíteni - legalábbis ezt szokhattuk meg az elmúlt évtizedek egészségpolitikai útkeresése során. Most Papp Magor, a kezdő, szakterületi továbbképzésben részt vevő orvosokat képviselő szövetség elnöke minden szemérmeskedés nélkül odavágta a megoldást: aki (formailag zöld kereszt kitűzésével) deklarálja, hogy nem fogad el hálapénzt, kapjon kétszeres bért!

"Annak a szegény doktornak olyan kevés a fizetése, hát adtam neki egy húszezrest!" "Olyan jól sikerült a műtét, kedves is volt a főorvos úr, úgy gondoltam, hatvanezret megérdemel." Mély emberi érzésekről tanúskodó kijelentések ezek - a valósághoz viszont kevés közük van.

Augusztus elején jelent meg a sajtóban a hír: az Országos Onkológiai Intézetből havonta betegek százait tanácsolják el. Az értesülések szerint először a tavalyi forgalom harminc százalékában határozták meg a felvehető betegek kvótáját, majd területi korlátozást, végül totális tiltást léptettek életbe a vidéki betegek rovására. A korábbi töredékére csökkentették a műtétek engedélyezett számát. A helyzet vállalhatatlansága miatt több nagynevű szakember távozott a nőgyógyászatról, akikkel (vagy egy részükkel) viszont később állítólag mégis köttetett valamilyen szerződés, melynek keretében tovább operálhatnak. Az intézmény vezetői szerint minden szabályszerűen történik: vállalják a szükséges ellátást, bárhonnan érkezzen is a beteg, de mivel a forráshiány éppen csak lehetővé teszi a működést, ha a betegek feltorlódása a várakozási idő olyan mértékű megnyúlását okozza, hogy az már a terápia sikerét veszélyezteti, akkor a területileg nem hozzájuk tartozókat visszairányítják az illetékes kórházakba. A miniszter szerint az országos intézetnek el kell látnia a területen kívülről érkező betegeket, amennyiben máshol nem kaphatnak megfelelő ellátást, továbbá eltúlzottnak ítéli az intézményben a finanszírozási helyzetre hivatkozva bevezetett korlátozásokat; lehetségesnek tartja ugyanakkor a finanszírozás felülvizsgálatát. A kialakult helyzetet vizsgálja a minisztérium és az Egészségbiztosítási Felügyelet is.

Ingyenes felsőoktatás csupán a magyar parlamenti pártok éteri narratíváiban létezik; csakhogy a nagy épületek fűtésére és a bennük munkálkodó sok bürokrata és oktató fizetésére nem egy másik világból érkezik a pénz. Amint a felsőoktatás tömeges és egyre drágább lett, óhatatlanul felmerült a kérdés: ki fizesse a számlát? Valamennyi adófizető vagy - legalább részben - a majdani elsődleges haszonélvezők, a diplomások, mégpedig hitelből? (Az ingyenesség kamu: attól, hogy valamit kölcsönből vagy a mások pénzéből fizetünk ki, az ára nem változik.) Egy friss diplomás képzésének a költsége sok-sok millió forint, amit szinte kizárólag az adóból finanszíroznak az állami költségvetésen keresztül. A friss diplomások egy része példátlanul jól keres; és az európai uniós csatlakozás után komoly karrierlehetőségek nyílnak meg előttük. Sarkosan fogalmazva: a mások pénzén gazdagodnak meg.