Államosított diákhitelrendszer: Pénz az abrakra

szerző
Kovácsy Zsombor
publikálva
2001/35. (08. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ingyenes felsőoktatás csupán a magyar parlamenti pártok éteri narratíváiban létezik; csakhogy a nagy épületek fűtésére és a bennük munkálkodó sok bürokrata és oktató fizetésére nem egy másik világból érkezik a pénz. Amint a felsőoktatás tömeges és egyre drágább lett, óhatatlanul felmerült a kérdés: ki fizesse a számlát? Valamennyi adófizető vagy - legalább részben - a majdani elsődleges haszonélvezők, a diplomások, mégpedig hitelből? (Az ingyenesség kamu: attól, hogy valamit kölcsönből vagy a mások pénzéből fizetünk ki, az ára nem változik.) Egy friss diplomás képzésének a költsége sok-sok millió forint, amit szinte kizárólag az adóból finanszíroznak az állami költségvetésen keresztül. A friss diplomások egy része példátlanul jól keres; és az európai uniós csatlakozás után komoly karrierlehetőségek nyílnak meg előttük. Sarkosan fogalmazva: a mások pénzén gazdagodnak meg.

Ingyenes felsőoktatás csupán a magyar parlamenti pártok éteri narratíváiban létezik; csakhogy a nagy épületek fűtésére és a bennük munkálkodó sok bürokrata és oktató fizetésére nem egy másik világból érkezik a pénz. Amint a felsőoktatás tömeges és egyre drágább lett, óhatatlanul felmerült a kérdés: ki fizesse a számlát? Valamennyi adófizető vagy - legalább részben - a majdani elsődleges haszonélvezők, a diplomások, mégpedig hitelből? (Az ingyenesség kamu: attól, hogy valamit kölcsönből vagy a mások pénzéből fizetünk ki, az ára nem változik.) Egy friss diplomás képzésének a költsége sok-sok millió forint, amit szinte kizárólag az adóból finanszíroznak az állami költségvetésen keresztül. A friss diplomások egy része példátlanul jól keres; és az európai uniós csatlakozás után komoly karrierlehetőségek nyílnak meg előttük. Sarkosan fogalmazva: a mások pénzén gazdagodnak meg.

A családok nagy részében azonban nincsen és nem is lesz egyetemi diplomás családtag, vagyis a kisebbség anyagi jólétének alapjait a rosszabb körülmények között élő többség teremti elő. Míg például egy vidéki bolti eladó 40 ezer forintért dolgozik, egy szerencsés közgazdász két-három évvel az egyetem elvégzése után 400 ezer forintot keres; az eladó fizetése ötévente duplázódik - majdnem pont olyan ütemben, ahogyan a forint elveszíti értékének a felét -, a friss diplomásoké viszont akár két-három évente. Emiatt is merült fel, hogy a majdani szerencsések vállaljanak részt diplomájuk megszerzésének költségeiből; ezért dolgozták ki a magyar diákhitelrendszert, s ezért jött létre a Diákhitel Központ.

Kritikus baloldali értelmiségiek már a hetvenes-nyolcvanas években "egy új uralkodó osztály" kialakulásának a lehetőségére hívták fel a figyelmet, amikor kimutatták: egy segédmunkás gyerekének statisztikailag századannyi esélye van a majdani jó karrierlehetőséget adó egyetemre bekerülni, mint egy értelmiségi gyermekének. A kilencvenes években Magyarországon is megindult a felsőfokú oktatás tömegessé válása, de még ebbe a rendszerbe sem kerül be a fiatalok fele sem. A jobb egyetemeken végző, a magyar és az európai munkaerőpiacon egyaránt versenyképes diákok aránya továbbra sem magasabb korosztályuk tíz százalékánál. Vagyis az államilag finanszírozott rendszerben továbbra is az erősek, a kulturálisan előnyös helyzetűek - már a Kádár-korban polgárosodott polgárok - jutnak előre, amit az állam a versenyképtelen többség adójából finanszíroz. E rendszert kísérelte volna meg méltányosabbá tenni egy szolidarisztikus diákhitelrendszer részleges bevezetése, ami a szegények számára elviselhetővé tette volna az egyetemi oktatás költségterheit, és a majdani versenyképes szakemberekkel fizettette volna meg anyagi jólétük alapjainak egy kis részét.

Az eredeti elképzelés szerint

az egész egy kvázi-társadalombiztosítási rendszerként működött volna: mindenki a jövedelme fix arányában fizette volna vissza a felhalmozott tőke- és kamattartozásokat, és munkanélkülivé vagy keresőképtelenné válása esetén felfüggeszthette volna - akár véglegesen is - a visszafizetést. Az új konstrukció nem vezette volna be ugyan a hitelből finanszírozott tandíjat (ami társadalmi szempontból talán még méltányosabb, de a jelenlegi diplomás átlagfizetések mellett tarthatatlan lenne), ám az ösztöndíj régóta esedékes emelése helyett jobb megoldást kínált a megélhetési problémákra.

A tervezett diákhitelintézet mindenesetre láhatóvá tette volna a költségeket és a kockázatokat. Autonóm, a költségvetési törvénytől független, állami támogatásra nem szoruló és politikai játszmáktól független szervezetként működhetett volna. Felépítésébe beépítették a tudományos pénzügytan és a biztosításmatematika legkorszerűbb ismereteit, így téve lehetővé a pénzügyi és néphalandósági kockázatok kezelését. A hitelközpont - az állami tulajdonú szervezetektől mostanában szokatlan módon - figyelembe vette volna a hatályos versenyszabályokat; megengedte volna, hogy a diákhitelt bármelyik bankban vezetett folyószámlára rá lehessen tenni, így téve lehetetlenné a majdani diplomás ügyfelek lenyúlását a kormányhoz közel álló bank számára. A hitelek kamata roppant alacsony (14,8 százalék) lett volna (szemben a személyi kölcsönök gyakran 30-40 százalékos kamatával), ami három részből tevődött volna össze: az államilag garantált, gyakorlatilag kockázatmentes kamatból (ami fél százalékkal haladta volna meg a mindenkori állampapírhozamot), a kockázati prémiumból (ami a csalók és a biztosítási esemény miatt nem fizetők helyetti törlesztés díja) és a működési költségből.

A kormány a következő két évre e két utóbbi elemet engedte el a diákoknak.

A kormány ugyanis

kidobta a kész rendszert,

és úgy döntött, hogy a diákhitelt állami támogatásban részesíti. A kockázatokat nem fedező, tehát garantáltan veszteségessé tett rendszert Orbán Viktor úgy adta oda a már sokat bizonyított, jelenleg állami és magyar Postabanknak, hogy tudta: annak veszteségeit előbb-utóbb kénytelen lesz pótolni a költségvetés. A jövő elkezdődött: a Postabank elindult a következő konszolidáció felé vezető úton. (Az előző 150 milliárd forintba - családonként 30-40 ezer forintba - került.)

Az állami kamattámogatás átláthatatlanná és kezelhetetlenné teszi a költségek egy részét, a rendszer működését pedig drágábbá. Mint már említettük, a diákhitel korábbi rendszere magába építette volna azokat a kockázatokat; részben ezért is lett volna a diákhitel kamata magasabb az állampapírok hozamánál. A teljes állami támogatás esetén a költségeket a társadalom egésze viseli. Az állami támogatás esetén a keresőképtelenné válók és az elhalálozók egyetemi képzésének adóból vagy állami szolgálatból soha vissza nem térülő költségeit a társadalom utólag "könyveli el"; a hitelrendszerben a némileg megemelt kamaton keresztül a diplomások fokozatosan adták volna vissza ennek az árát (a kormányfő által magasnak tartott kamatok tartalmazták volna egyfajta életbiztosítás "árát" is).

Az új rendszer kódoltan a mindenkori kormány jó szándékára lesz utalva, no meg a költségvetés helyzetére. Továbbá

hatékony választási fegyver lesz:

lehet majd licitálni, ki mennyi kamatot enged el. Vagyis a nem diplomás adófizetők zsebéből lehet kampányt folytatni a politikailag aktívabb egyetemista és diplomás fiatalok megnyeréséért, ahogy ezt teszi mostanság az Orbán-kormány is, szokása szerint a lázas tevékenység látszatát mímelve.

A diákhitel költségét 10 százalék alá "csökkentő" kormányhatározat két tanévre átvállalta a korábban bejelentett 14,8 százalékos kamatból a működési költségek és a biztosításmatematikai jellegű kockázatok árát. Az idei hitelfelvevők azonban ezt csak akkor fogják érezni, ha e gesztust húsz éven át minden évben ismételten megszavazza a parlament. Aki az idén felvesz 210 ezer forint hitelt, annak a kamatmegtakarítása az ideiglenesen csökkentett kamatok miatt az első évben kb. 10 ezer forint, az egyetemi tanulmányai végére felhalmozódó teljes adósságállomány pár ezreléke. Mivel a rendszerben nincsen explicit kamatfizetés, ezt az adós diák nem érzékeli ma, de még öt év múlva sem. A diákhitel törlesztésének módja ugyanis a majdani fizetés fix arányú "megadóztatása", így egy átlagos diplomásnak a most bejelentett 10 ezer forintos juttatásból annyi a haszna, hogy adott esetben nem 18 évig, hanem 17 év és 5 hónapig törleszti a részleteket; egy kevésbé szerencsés közalkalmazott pedig nem öt, hanem hat évvel a nyugdíj előtt fejezi be a törlesztést.

A világon többféle diákhitel-rendszer van. Néhol egyfajta diplomásadóból finanszírozzák a felsőoktatás költségét. Magyarországon csak a megélhetési költségeket finanszírozták volna a diplomások, hiszen az ennél nagyságrendekkel nagyobb "tandíj" - az állami egyetemek fenntartásának milliárdjai - továbbra is ajándékként pottyan azok ölébe, aki bekerülnek az államilag finanszírozott rendszerbe. Az önrészesedés bevezetése - a szocialisták által szorgalmazott, diákhitelt helyettesítő ösztöndíjemelés elvetése - felelőssé tenné a majdani diplomásokat abban a tekintetben, hogy meddig járnak egyetemre, és mit tanulnak ott. A jómódú családok gyermekei között nem ritka hobbi az egyetemre járás, amikor hosszú idő alatt sok, a későbbi munkájuk során soha nem hasznosított szakot végeznek el, ami kidobott pénz az adófizetők szempontjából - a diákhitelrendszer ez ellen is hatott volna. A részleges hitelrendszer másik előnye, hogy a külföldre távozók kiképzésének költségei részben megtérültek volna. EU-felvételünk után a külföldre távozó versenyképes diplomások máshol fizetnek majd adót; a hitelrendszer az első lépés lett volna abba az irányba, hogy ne a gazdag országokat gyarapítsuk ingyen humán tőkével.

A diákhitelrendszer utolsó pillanatban történt megváltoztatása lehetőséget teremtett

az állandó

állami beavatkozásra

A folyamatosan támogatásra szoruló rendszer a társadalomnak drága, a hitelfevőnek viszont olcsó lesz: vagyis váratóan túlkereslet lesz iránta. Valószínűsíthető népszerűsége arra kényszeríti majd a szocialistákat, hogy ráígérjenek a támogatásra, amitől a rendszer még "olcsóbb" és még népszerűbb lesz.

Noha most csak két évre szól a kamat egy részének az elengedése, a 15-35 év futamidejű hiteleknél politikailag aligha lesz tartható két év múlva egy 4-5 százalékos reálkamat-emelés; ezt még a politikai PR császáraként ismert Happy End Kft. is nehezen tudná kommunikálni a hallgatóknak. A kamatcsökkentési ígéret költsége most még "csak" 3-4 milliárd adóforintra becsülhető, de ha az egyetemi gólyák évről évre a remélt arányban veszik fel a hitelt, a kamattámogatás mértéke a következő választások előtt már meg fogja közelíteni az évi 10 milliárd forintot. Mivel a rendszerbe az adott érettségiző generáció akár 30-40 százaléka bekerülhet - miközben az onnan elsőként kikerülők is csak másfél évtized múlva hagyják el a rendszert -, a támogatás költsége exponenciálisan növekszik.

Idővel aztán valaki bevallani kényszerül, hogy 2001 nyarán egy feneketlen zsákot kreált a kormány, úgyhogy célszerűbb volna - mondjuk - csak a kitűnőre érettségiző fiataloknak adni kedvezményes hitelt, mert így sok adóforint takarítható meg. (Hasonló történt Szlovákiában is, ahol az államilag agyontámogatott diákhitelt végül pár ezer fő számára korlátozták.)

Pokorni Zoltán miniszterként elhatározta, hogy létrehozza a világ legkorszerűbb diákhitelrendszerét. A nyugati országokban a felsőoktatás tömegessé válása, a felfelé mobilizáció és az esélyteremtés szolidarisztikus igénye szükségessé tette a diákhitelezés intézményének a kialakítását. Mára felhalmozódott annyi tapasztalat, hogy a legjobb megoldást választhattuk volna. A kormányzati és finanszírozási ügyekben a világ talán legtekintélyesebb egyeteme, a London School of Economics and Social Sciences professzorai és fiatal magyar szakemberek megkíséreltek a közgazdaságtan elmúlt harminc évben elért eredményei alapján létrehozni egy egyedülálló rendszert, amit mintának szántak a világnak; tíz év múlva mutogathattuk volna a szomszédoknak, mire képes a magyar intelligencia. A nagypolitika azonban közbeszólt: mivel a választási harc egyre fokozódik, a kormánynak a 2002-es siker érdekében szórnia kell a pénzt.

A rendszer átkerült a sokat bizonyított

Postabank és a Posta kezébe

Az állami tulajdonos és az állami bank között létrejött szerződés külön pontban rendelkezett arról (!), hogy a magyar közgazdasági szaktekintélyekből álló felügyelő bizottság tagjainak lemondását elfogadják; ez azóta, pillanatnyi zavar után, megtörtént, hiszen még egy gyakorlott tisztviselő sem tudja először, hova faxolja el az előre elfogadott lemondását. Lemondtak a londoni szakértők, felmondtak a rendszert kidolgozó és értő magyar szakértők, majd a központ vezérigazgatója is.

A szocialista párt azóta rálicitált a Fideszre: adjunk inkább öszöndíjat, de aztat jó sokat! A szakértők levonultak, a pálya üres: jöhet a magyar politikai elit nagypályás választási meccse.

Antal Dániel

Mire jó a diákhitel?

Hétfőtől vásárolható meg 300 forintért a postahivatalokban a diákhitel igényléséhez szükséges formanyomtatvány. A hitel jelenleg maximum havi 21 ezer forint; ezt mindenki felveheti, tanulmányi eredményétől függetlenül.

A felmérések szerint egy átlagos magyar egyetemistának 40 ezer forintra van szüksége a megélhetéshez, és az átlag az ösztöndíjon és a szülői támogatáson felül átlagosan 20-21 ezer forintot hiányol a büdzséből. Persze "átlagos diák" nagyon kevés van, és olyan diák is, aki pont az átlagos szülői támogatást és az átlagos ösztöndíjat kapja. Aki a szüleinél lakik, annak nem kell ennyi, aki viszont albérletben, és nem kap otthonról semmit, annak viszont az éhenhaláshoz is kevés ez az összeg. Van, akinek nagyon jól jön a hitel, és van, akinek még ennek felvétele után is dolgoznia kell. Ami biztos: a diákok többsége a kérdezőbiztosoknak úgy nyilatkozott, hogy élne a lehetőséggel.

És hogy miért a Postabanktól lehet felvenni a diákhitelt? A miniszterelnök nyilván kimerítő választ ad majd a parlamentben erre a kérdésre is. Ha a rendszer veszteségesen működik, akkor előbb-utóbb majd konszolidálni kell. Ha az állam állja a veszteséget, netán szolid nyereséget is biztosít, akkor nyilván bármelyik bank szívesen vállalná a diákhitel folyósítását.

Mekkora buliról van szó? A jócskán összezsugorodott Postabanknak idén várhatóan 150 ezer számlát kell nyitnia, és jövőre több mint harmincmilliárd forintot kell folyósítania. Ha a Postabank magába olvasztja a Diákhitel Központot (DHK), akkor a gyorsan növekvő hitelállományt kell majd valahogyan finanszíroznia (a hitelállomány növekedését a törvényi előírások szerinti tőkenövekménynek kell kísérnie). Ha nem olvasztja magába, akkor viszont szükségessé válhat a törvény "kiigazítása": Kérdéses ugyanis, hogy a hatályos hitelintézeti törvény szerint a Postabank többségi tulajdonosa lehet-e a DHK Rt.-nek. Egy normálisan működő bank tőkenövekménye a nyereségből származik; ám az állami banknak veszteségesen kell majd működtetnie a rendszert ahhoz, hogy "jó" alacsony legyen a hitel kamata. Marad tehát az a megoldás, hogy az APEH beszedi a polgároktól a megfelelő mennyiségű forintot, s ebből kerül a megfelelő tőke az állami bankba - esetleg a Postán keresztül a megfelelően magas áron megvett Tetra-rendszer keretében vagy valami más úton, hogy ne fájjon annyira a nagy pénzmozgás látványa a nép egyszerű fiának. A bank, elkerülendő az erőfölénnyel való visszaélés vádját, múlt heti bejelentése szerint elengedi a számlanyitási, számlavezetési díjat, valamint havi egy tranzakció költségét, és vélhetőleg terminálokat fog telepíteni az egyetemekre. A nem éppen a nyereségéről híres bank honnan veszi mindennek a több száz milliárdos költségét? Állami vállalatként természetesen tőlünk.

A diákhitel monopolizálása egyébként hosszú távon nem irracionális döntés, és természetes velejárója lehet a lakossági bankpiacon most sem éppen éles verseny megszűnése. A Postabank lesz a számlavezetője az egyetemisták többségének, akik olyan áron jutnak a szolgáltatáshoz, amivel nem lehet versenyezni - hiszen más bank nem kap állami támogatást. Ha csak az ügyfelek felét sikerül a diplomaosztó után megtartani, az hozhat vagy kétmillió ügyfelet - akik szinte kivétel nélkül a felső jövedelmi harmadba tartoznak majd. A hitelezési oldalon lesz vagy két-három millió ügyfél, ami - mai árakon számolva - vagy hárombillió forintos állományt jelent; de az öt év múlva prognosztizálható 200-300 milliárd közötti állomány is már megteszi középtávú növekedési tervnek.

Ha fennmarad a nehezen visszavonható kamattámogatás, akkor a Postabank veszteséges helyzetét évről évre rendezni kell majd; erre már négy-öt év múlva 10 milliárdos nagyságrendű dotáció kell, ami persze exponenciálisan nő. Ez nem az átláthatóság irányába mutat: egy ilyen rendszeres "konszolidációnál" nehéz lesz megmagyarázni, hogy 11 345 298 981 forint helyett vajon elég volna-e mondjuk 10 470 523 192 forint, pedig a különbség majdnem 900 millió forint, amiből kijönne vagy 50 magyar művészfilm, vagy 8-9 hajléktalanszálló. Tud a polgár ekkora számokban gondolkodni?

Kitől várhatunk segítséget, ha a rendszer mégsem bizonyul optimális megoldásnak? Egyrészt imádkozhatunk, hogy vegyenek fel az Európai Unióba: ekkor ugyanis hatályossá válna hazánkban is az európai versenyjog, ami ugyanúgy tiltja az ilyesfajta bulit, mint a magyar, de a brüsszeli versenyhatóság talán eredményesebben venné fel a harcot e rendszerrel. Esetleg lehetne indítani egy garantált sikerre ítélt választási pártot, ami azzal kampányolna, hogy emeljék fel a diákhitel kamatát.

Horváth Erzsébet

szerző
Kovácsy Zsombor
publikálva
2001/35. (08. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra