Az Uzsoki Kórházban a gyanú szerint 70 gyógyíthatatlan beteg (talán) morfin-túladagolásban halt meg. A rendőrség 2005-2006-ban történt események után nyomoz. A tények köre erre korlátozódik, a többi egyelőre találgatás, sommás bölcsességek hangoztatása, alaptalan, előzetes ítélkezés.
Előfordulhat, hogy a morfin-túladagolásos eset kivizsgálása kézzelfogható eredmény nélkül ér véget; miként az is, hogy néhány, a többi hasonló tevékenységet végző egészségügyi dolgozónál semmivel nem bűnösebb személy látványos meghurcolásával zárul. Vagy valami mást derít ki a rendőrség: nem tudjuk.
Tatort
Fotó: Narancs
És azt sem tudhatjuk, hogy a vizsgálat eredménye mennyiben fogja az ügy által feszegetett érdemi témakörökben az előrelépést vagy legalábbis a problémák megismerését segíteni. Pedig ha kitekintünk az Uzsoki utcai rákosztály ablakain túlra, meg kellene értenünk: a büntetőjogi tényállás értékelésénél ez az ügy sokkal bonyolultabb és mélyebb, morális alapproblémákat érint - az aktív eutanázia lehetőségét és az egészségügyi ténykedés átláthatóságát.
Ilyen nincs, és mégis van
De nézzük először a felszínt: az elsődlegesen felmerülő kérdések a lehetséges szabályszegés mögötti felelősséget firtatják.
Egyáltalán túladagolták-e a gyógyszert? Ha igen, azt a szakmai felkészületlenség, a betegek kérése, a hozzátartozók lelki vagy anyagi inspirációja, esetleg beteges gyilkolási vágy váltotta ki? Tényleg szándékosan adagolták túl a morfint, vagy a kábító fájdalomcsillapítóhoz hozzászokott betegek fájdalmait már csak a normális adag sokszorosának megfelelő, súlyos mellékhatások kiváltására is alkalmas, akár halálos dózissal sikerült enyhíteni?
Az e kérdésekre adott válaszok egyáltalán nem érdektelenek, főleg az érintettek számára, mivel ezeken múlik, hogy bűncselekmény hiányában az eljárás megszüntetése, esetleg valamiféle szakmai szabályszegés miatti ejnye-bejnye történik (vagy az sem) - avagy akár nyereségvágyból elkövetett emberölés miatt több évtizednyi szabadságvesztés vár rájuk.
E tényeknek és körülményeknek a vizsgálata öt-hat évre visszamenőleg, a dokumentáció, esetleg tanúvallomások alapján igencsak nehézkes. Szakemberek is szóltak már arról a bizonytalansági tényezőről, ami a terápiás és a végzetes dózis közötti csekély különbségből fakad. A jelentős közérdeklődés sem szokott jót tenni a jogi eljárások objektivitásának.
A helyzetértékelésnek és vizsgálódásnak ezen a szintjén nehezen védhető az a többek által hangoztatott érv, hogy szándékos kábítószer-túladagolás nagyobb esetszámmal csak az egészségügyi intézményekben elképzelhetetlen, maffiaszerű összeesküvés által valósulhatott volna meg, így ez az egész sztori életszerűtlen, sőt lehetetlen. E vélekedés alátámasztásaként olyanokat is találnak mondani, hogy a kábítószerszekrénybe két ember kulcsának egyidejű használatával lehet bejutni, meg hogy ha túladagolás történt, arról az orvoson kívül a nővérnek is tudnia kellett, így a szabályok kijátszása a józan ésszel felfogható határokon túlmenő konspirációt igényelne. Továbbá: ha eddig nem derült ki, akkor miért pont most, a semmiből?
Azt hiszem, nem kell logikai és társadalomismereti szőnyegbombázás ezeknek az érveknek az ízekre szedésére: elég, ha a katolikus egyház pedofilbotrányaira gondolunk, vagy - visszatérve a kórházak világához - arra a hatósági vizsgálat során saját szememmel látott esetre, amikor a beteg elektronikus dokumentációjában visszamenőleg kétszer (először egy kicsit, aztán jelentősebben) csökkentették a vérnyomásértéket - azért, hogy elkerüljék a magas vérnyomás esetén szükséges tennivalók elmulasztása miatti felelősségre vonást. De jó eséllyel nem pusztán városi legenda volt a 90-es években a szóbeszéd ama gyakorlatról sem, mely során kegyetlen mentőápolók az ittas betegekből egy-két jól irányzott rúgással állítottak elő "részeg sérültet", hogy az e kategóriába tartozó pácienst a személyzet számára kényelmesebben elérhető felvevőhelyre tudják szállítani.
Az időzítésre pedig több magyarázat adódik a pár hónapja megjelent, a témába vágó szakcikktől mint viszonylag logikus októl kezdve a kórház-államosításhoz kapcsolódó, az Uzsoki pozíciói gyengítésének szándékára hivatkozó, jóval gyengébb lábakon álló (ám nyilván szintén nem zéró valószínűségű) összeesküvés-elméletig.
Ezzel együtt tényleg nem tudhatjuk, hogy mi történt az Uzsoki Kórházban. Azt azonban már előzetesen kimondhatjuk, hogy egyrészt az egészségügyi ellátás kívülállók számára nehezen átlátható természetéből, másrészt a hazai orvoslás problémákat elfedő hagyományaiból adódóan abszolút a rendszerbe illik, hogy eltussolt, botrányos esetek vagy világraszóló hibák, sőt bűnös üzelmek évek múltán, valamilyen új keletű konfliktus vagy úgymond a puszta véletlen hatására a felszínre törjenek.
Viszont az igazán érdekes kérdésben semmi eredmény nem várható az eljárástól. Ez a kérdés pedig az, hogy baj-e egyáltalán, ha a haldoklókat a halálba segítjük.
Segíts magadon!
Ha megfázunk vagy elcsapjuk a gyomrunkat, de még ha súlyos autóbalesetet szenvedünk is, általában úgy vészeljük át a betegség kinek-kinek más fokú szenvedést okozó napjait, hónapjait, hogy tudjuk vagy reméljük: holnap már nem fáj annyira, felkelhetünk, holnapután meg már a gyógyszert sem kell szedni. A gyógyíthatatlan beteg számára viszont a siker az, amikor a kemoterápia idején nem hányja ki az ebédet, amikor kevésbé elviselhetetlen az idegfonatot nyomó daganat okozta fájdalom - és még azzal sem vigasztalhatja magát, hogy a helyzet majd javul, mivel a helyzet egyre elviselhetetlenebb, biológiai és lelki értelemben is fenntarthatatlan lesz. A pszichológia külön ága foglalkozik a halálos betegek lelkiállapotának változásaival, a számukra nyújtható szakszerű segítség lehetőségeivel, és a fájdalom, valamint a gyógyszermellékhatások csökkentése terén is jelentős előrelépések történtek.
Szerencsére az orvostudomány egyre több betegséget sorol át a reményteljes kategóriába. Régen kétségtelenül menthetetlen, többek között daganatos betegségek nemcsak hosszabb túlélést engednek a modern terápiák hatására, de meg is gyógyíthatók. Ezzel együtt a nagyjából megjósolható idő múlva bekövetkező halállal szembenézni kénytelen, a hátralévő rövid életük során rohamosan romló életminőségű betegek száma évente csak Magyarországon több tízezer.
A haldoklók szenvedése arcuk megismerésével, saját élménybeszámolóik meghallgatásával válik emberközelivé. Az ilyen megérintő élmények idejére talán még azok is elgondolkoznak az élet és a halál nagy kérdésein, akik egyébként kételkedéssel követik valamely vallás kötelező válaszait, meg azok is, akik bármilyen okból nem vesznek tudomást saját halandóságukról, a halál létezéséről.
Nem véletlen, hogy az eutanáziával kapcsolatos közgondolkodásra és jogalkotásra is jelentős hatással vannak azok az aktivisták, akik saját vagy hozzátartozóik szenvedésén keresztül kísérlik meg felhívni a figyelmet a kérdésre.
A világ sok országában - hasonlóan Magyarországhoz - legfeljebb az eutanázia passzív formája megengedett, azaz - bizonyos feltételek mellett, végstádiumú betegek számára - lehetőség van az életet meghosszabbító kezelések visszautasítására. Ugyanakkor az aktív eutanázia, vagyis amikor tevőlegesen, például szenvedésmentes halált okozó szer beadásával idézzük elő az élet befejezését, általában az emberölés kategóriájába tartozik.
Erkölcsfilozófiai értelemben sokak számára valóban itt húzódik a választóvonal a segítség és a bűnelkövetés között - ebben a megközelítésben a passzív forma lényegében a természet rendjének elfogadását jelenti, míg az aktív eutanázia éppen a betegség lefolyásába való beavatkozás, ráadásul egy emberi élet kioltásának formájában.
Időbeli értelemben is vitathatatlanul lehet különbség a két eutanáziaforma között, mivel az aktív eutanázia esetén a halál idejét mesterségesen előrébb hozzuk a kezelés nélkül (és még inkább a kezelés mellett) bekövetkező időponthoz képest. Egyes esetekben ez a különbség lehet elenyésző is - ám akik számára az élet teljes tartamának minden körülmények között szükséges megélése (és akár ennek mások számára való előírása is) alapelv, azoknak valós gondot okozhat ez a tényező is.
Amikor az Alkotmánybíróság (AB) az emberi méltóság és a beteg önrendelkezési joga alapján megvizsgálta az eutanázia megengedhetőségét, illetve megtilthatóságát, végül úgy foglalt állást, hogy az ellátások visszautasításához a betegnek (nyilvánvalóan szigorú garanciális feltételek mellett) elidegeníthetetlen joga van. Ezzel szemben az állam nem köteles biztosítani az aktív eutanázia jogi lehetőségét; hisz itt már nemcsak az történik, hogy az érintett valamilyen ellátás igénybevételéről vagy visz-szautasításáról döntene, hanem az egészségügyi személyzet cselekvő részvételével morálisan legalábbis megkérdőjelezhető, sokak számára problémát okozó halálba segítő rendszert kellene biztosítani. Megjegyzendő, hogy az élet másik nagy dilemmát okozó kérdése, a nem egészségügyi okból végrehajtott abortusz esetében a tevőleges segítség garantált az azt igénybe venni kívánók számára, igaz, itt az AB megítélése szerint adósak vagyunk a magzat emberi mivoltának kérdésében a világos válasszal.
A jelenlegi szabályozás tehát alkotmányos, de alkotmányos értelemben sem érinthetetlen.
Még nem veszíthetek
Az aktív eutanáziával szemben álláspontom szerint kétféle értékelendő érv hozható fel, ám ezek egyike sem alkalmas a lehetőség kategorikus elutasításának alátámasztására.
Az egyik az imént feszegetett morális ellenvetés, bármilyen alapból induljon is ki. Meggyőződésem, hogy az orvosoknak mindennemű jövőbeli szabályozás esetén meg kell hagyni a döntés lehetőségét, hogy hajlandók-e részt vállalni egy bármennyire részletesen kimunkált, aktívan halálba segítő eljárásban. Mint más erkölcsi kérdések esetében, itt is visszatetsző ugyanakkor az a felfogás, amely állami döntési szintre emel valamely, az egyéni szabadság körébe kívánkozó kérdést, és puha vagy kemény (mint esetünkben) eszközökkel kényszeríti rá az egyéneket a hivatalos álláspont szerinti magatartás követésére. (A "puha" motiválásra jó példa a házastársi kapcsolat előnyben részesítése az élettársihoz képest.) Ebből a szempontból tehát az aktív eutanáziának volna létjogosultsága, mint ahogyan Belgiumban, Hollandiában és másutt is teremtettek rá lehetőséget.
Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy az engedékeny államokban is erkölcsi határesetként értékelik az ilyen eljárásokat. Erről tanúskodnak azok a büntető törvények, amelyek úgy foglalnak állást, hogy az aktív eutanázia során is megvalósul az emberölés, de a büntetőjogi felelősségre vonás ilyenkor a dolog természetéből adódóan nem történhet meg.
A másik, pragmatikusabb ellenérv vagy inkább kockázati tényező az aktív eutanázia megengedése esetén kinyíló szelep, a lelkileg megtört emberek befolyásolhatóságából, esetleg a terhet jelentő rokontól megszabadulni kívánó hozzátartozók nyomásgyakorlásából adódó veszélyek megjelenése a haldoklók ellátásában. Az időbeli kockázat itt tényleg nagyobb, hiszen ha a konspiráció megvalósul, akkor akár még évekig eléldegélő betegek vagy - a vadabb vízió szerint - makkegészségesek esetében is véghezvihető a kegyes halál - a korábban hivatkozott dokumentációs technikák ügyes alkalmazása mellett.
Ez nagyon komoly megfontolást indokló érv; és vélhetően bármely jogszabály önmagában kevés lesz ahhoz, hogy garantálja az egészségügyben azt az átláthatósági mértéket, amely szükséges e létkérdésben a közbizalom megalapozásához. Ehhez az intézmények működésének megismerhetősége, a beteget embernek, sőt ügyfélnek tekintő, munkáját elhivatottan végző személyzet, vagyis komoly szakmai felkészítés és a gyakorlatban is érvényesülő garanciarendszer szükséges.
Ez a betegbarát működési mód sokféle egészségügyi rendszerben létrehozható, ahogyan például a totálisan piaci alapú Egyesült Államok vagy az állami egészségügyet működtető Egyesült Királyság rendszere képes rá. Ezzel együtt nem segíti ezt a tendenciát az, ha az intézmények tulajdonlása, finanszírozási ösztönző rendszerének kialakítása és működtetése, szakmai és pénzügyi ellenőrzése, a betegutak menedzselése, vagyis lényegében minden egyetlen szereplő, a nem éppen fogyasztóbarát működéséről ismert magyar állam, annak is a kormányzat által közvetlenül kontrollált centruma kezében összpontosul. Egy ilyen, külső fékek és kontrollmechanizmusok nélküli rendszerben minden, a kérdéskörtől alapvetően független, jó szándékú momentum, például a bizonyos ápolási időn túl nem rentábilis ellátás mint finanszírozástechnikai ösztönző gyanakvást kelthet.
A most folyó vizsgálat akár hitelt érdemlően meg is nyugtathat bennünket abban, hogy nem történt semmiféle jogsértés az Uzsoki Kórházban. Ez esetben erősödhet az egészségügyi rendszer iránti bizalom. Bármely visszásság feltárásának is lehet ilyen pozitív hozadéka - hisz akkor arról győződhetünk meg, hogy a visszaélések feltárhatók és szankcionálhatók. Az események áttételesen, az állóvizet felkavarva, hozzájárulhatnak az aktív eutanáziával kapcsolatos társadalmi-politikai együttgondolkodáshoz. Ám félelmeim is vannak: lehetnek olyan véleményformálók, akik az eset kapcsán tudták meg, hogy Magyarországon jogszerű a passzív eutanázia. Előfordulhat, hogy közülük lesznek, akik ezt azonmód be is akarják tiltani, és talán még politikai támogatást is szereznek ehhez. Ugyanakkor bízhatunk abban, hogy - mint a vármegyerendszer javaslata esetén - a jogalkotó lesz olyan bölcs, hogy a hatályos megoldás fenntartásával (esetleg azt saját innovációként eladva) ajándékozza meg a társadalmat.
Az aktív eutanázia megengedésére jelenleg az eszmei, politikai realitásokat szemlélve kevés esélyt látok, bár társadalmi igény volna rá. És talán jobb is, hogy az egészségügynek nem a jelenlegi állapotában kell szembenéznie ezzel a kihívással. A probléma viszont tovább él, és amíg nem vitatjuk meg, kénytelenek leszünk a rászoruló beteg embertársainknak a korlátozott, passzív segítségnyújtást biztosítani. Minden, ami ezen túl van, egyelőre a kriminalitás és szenzációhajhászás térfelén marad.
A szerző ügyvéd.
A narancs.hu cikke a témában itt olvasható.
