Krasztev Péter

Az elmúlt tíz évben a béke szigeteként emlegették Macedóniát, ami a környéket ismerve talán igaz is volt. Az albánok ugyan váltig állították, hogy a macedónok a nemzeti identitásuk válságát verik el rajtuk, míg a macedónok azt vetették az albánok szemére, hogy kisebbségi komplexusaikat kompenzálják a folytonos morgolódással - de az vesse rájuk az első követ a térségben, aki egy percig is többre becsülte a szomszédját. Az 1991-es macedón alkotmány határozottan kisebbségi sorsot szánt az albánoknak, akik már akkor is a lakosság harmincnégy százalékát tették ki.

A huszadik század elején, amikor az első macedón (Nagy Sándortól és Fülöptől objektív okokból itt nyugodtan eltekinthetünk), bizonyos Krszte Miszirkov leírta, hogy él a föld eme szegletén egy nép, mely se nem görög, se nem szerb, se nem bolgár, a szomszédok egy pillanatra sem illetődtek meg, továbbra is saját nemzettestük amputálhatatlan részének tekintették őket. A húszas években a Komintern kampányt indít a macedón nemzeti identitás kialakítására, komisszárokat küldtek a terepre az öntudat élesztgetésére. Jane Koneszki, aki mérsékelten tehetséges bolgár költőként kezdte a pályafutását, lejegyezte a macedóniai mohamedán szlávok (torbesi) nyelvjárását, és ezzel megteremtette a macedón irodalmi nyelvet. 1934-ben a Komintern már határozatban mondta ki a macedón nemzet megalakulását, megjelent az első macedón nyelvű prózakötet. A Jugoszlávián belül végre saját szövetségi köztársaságot alakító macedónok 1974-ben egyedülálló alkotmányt fogadnak el, mely kimondja, hogy a Macedón Szövetségi Köztársaság a macedónok állama, melyben élnek más kisebbségek is. 1991-ben a függetlenség kikiáltása és az új alkotmány újra megerősíti ezt a tézist, pedig akkorra már a kétmilliós lakosságnak majd egyharmada albán, van nyolcvankétezer török, negyvenhétezer roma, negyvenezer szerb és huszonháromezer macedón nyelvű mohamedán.

Ukrajnának ez a rendszerváltás-dolog a nagy ká-európai átlagnál kevésbé jött össze: privatizáció nista, igazi pártrendszer nista, valódi parlamentarizmus nista, sőt még abban sem lehet biztos az ember, hogy az egész ország (vagy a fele legalábbis) nem kéredzkedik-e vissza egy szép napon a Szovjetunióba, vagy minek híjják, ami a helyén maradt. És a tetejében még a kommunisták nyerték a választást is. A MaNcs riportere a múlt heti voksolás előtt két hetet töltött a tárgyországban. Már a beszámoló elején infernális mélységekbe ereszkedik alá.

Aztán nehogy te is azt csináld, amit az a japán: két és fél órán át majomkodott velem, aztán nem fizetett semmit. A vénember kissé bizalmatlannak tűnt az elején. Kétezerötszáz dollárról indult, ennyi az alaptarifa egy interjúért, a felét leadózza, a többit gyerekkórház építésére ajánlja fel, neki sosem volt pénze, mire menne vele most, élete alkonyán. Na jó, legyen ezer, de ez a padló. És csak azért, mert magyarul még nem jelentek meg az emlékiratai, hátha valamelyik kiadó rákíván, és megveszi tőle.

Az 1944-es kommunista puccs óta ilyen rendőrfesztivál még nem volt, mondják a strigulahúzogatásban járatosak. A kövek nyomán a parlamentben ablak nem maradt egészben, egy röpke ásvány még Dimitrov exminiszterelnököt is fültövön sújtotta, pedig ő ellenzéki. Mindegy is: a politikai helyzet többé-kevésbé áttekinthetetlenné izmosodott, csak annyi biztos, hogy ez így nem mehet tovább.

A legutóbbi választásokon Bulgáriában a nagyérdemű jókora többséggel megszavazta azokat, akik azt ígérték, hogy nem ígérnek semmit (a szocialistákat). Amikor kiderült, hogy a győztesek még ezt a semmit sem képesek teljesíteni, a szavazóbázis felhördült, és kivonult az utcára tüntetni.