Frederick C. Abrahams amerikai emberi jogi szakértő megfogalmazása szerint az albánok helyzete nem volt éppenséggel jogfosztott: csak enyhén nyomták el őket. A többség zsarnoksága bizonyos területekre terjedt ki, az albánokat a munkaerőpiacon, a felsőoktatásban diszkriminálták, ezzel szemben a rendőrség nagyobb figyelmet szentelt nekik, nem beszélhették anyanyelvüket hivatalos helyen, nem közöltek pontos adatokat a lélekszámukról. Abrahams még azt is lehetségesnek tartja, hogy egy idő után beleszoktak az áldozatszerepbe, és ezt próbálták kihasználni a hatalommal folytatott állandó huzakodás során. Ugyanakkor a többi szabadságjogot gyakorolhatták, a saját médiumaikban azt mondtak, amit akartak, szervezhettek politikai pártokat, középszintig biztosították az anyanyelvi oktatásukat. Csakhogy mindez egyfajta adomány, kegy volt az állam részéről, folyton éreztették velük, hogy megtűrik őket, másodrendűek a nemzetalkotókhoz képest: nem fejlesztették a településeik infrastruktúráját, az iszlámot az ellenség hitének tekintették, börtön járt nemzeti jelképeik közszemlére bocsátásáért.
A nyugati politológusok azzal érveltek, hogy Macedónia elsőként kísérletezett a térségben
a multikulturális mintaállam
megvalósításával: olyan intézményi és politikai játékszabályokat kényszerítettek az országra a gazdasági támogatás (ígéretének) fejében, mely az albánok arányos képviseletét biztosította a törvényhozásban. Formálisan volt is albán-macedón koalíció a parlamentben, független önkormányzatok, kisebbségi kvótarendszer az egyetemeken. De a mindennapok szintjén macedónok és albánok ott tettek keresztbe egymásnak, ahol csak lehetett. A hatalom néha leromboltatta az albánok kerítését, házát és egyetemét, a rendőrség halálra kínzott gyanúsítottakat, a másik fél viszont módszeresen építgette a párhuzamos oktatási, egészségügyi, üzleti, sőt az állami adminisztráción kívüli hatalmi szerveit.
A február 12. óta eltelt időszak távlatából mindez gyermekded huzakodásnak tűnik, bár a küzdelem "civil spontaneitása" mintha átöröklődött volna a háborús viszonyokra. Lázadás, gerillaháború, vendetta és öncélú öldöklés leírhatatlan keveréke zajlik hatodik hónapja, sosem tudni, ki ki ellen harcol, kinek kivel kellene leülnie tárgyalni, már ha egyáltalán. A feleket nem választják el aknamezők és árkok, a harcosok átjárnak a civil világba, aztán egy adott pillanatban szolgálatba helyezik magukat, mondjuk letartóztatnak négy macedón útkaparót, darabokra törik a csontjaikat, orális szexre kényszerítik őket, seprűnyelet dugnak fel nekik, majd szélnek eresztik őket (augusztus 11.). Két napra rá következik a szakszerű válaszreakció: a szkopjei központi kórház bejáratánál posztoló rendőrök elkapnak négy arra járó albánt, a tömeg biztatása közepette péppé verik, majd beszállítják őket az őrszobára, ahol csikkelnyomással és lehugyozással ér véget a procedúra.
Macedón oldalról viszonylag egyszerű a hadászati képlet:
gyengén felszerelt,
kiképzetlen regulárisok
és paramilitárisok harcolnak, akik ha nem találnak katonai célpontot, civileket ölnek a falvakban. A kormánypárt (Belső Macedón Forradalmi szervezet) kemény hangot üt meg, Ljubcso Georgievszki miniszterelnök a végsőkig folytatná a küzdelmet, kritizálja a NATO - szerinte - albánbarát politikáját, de csak módjával, mert azért ő is tudja, hogy az isten se menti meg Szkopjét, ha Pieter Feith, a főtitkár személyes megbízottja nem ügyeskedi ki a lázadók kivonulását a fővárossal szomszédos Aracsinovóból június 25-én. Az ellenzéki (utódpárti) szociáldemokraták békülékenyebbek, játsszák a nyugodt erőt, az albánok szavazataira is hajtanak, vagyis mindkét fél már most kampányol a háború örve alatt. Nem is árt belehúzni, mert a támogatottságuk kereken a felére esett vissza a háború kitörése óta (13-ról 7,5 százalékra, illetve 34-ről 17-re), felmérések szerint a lakosság harmada ma bojkottálná a választásokat. A szláv-macedón közvélemény jó érzékkel retteg az ország föderalizálásától, ami egyet jelentene a csonkolással. Maria Todorova amerikai-bolgár történész, akinél kevesen tudnak többet a Balkánról, hasonlóan vélekedik egy interjúban: ha Macedónia vákuumban lenne, a föderalizálás megoldást jelentene, de mivel nincs, a szituáció kiúttalan, mert a bizonytalan helyzetű kosovói protektorátus egy pillanat alatt rátenné a kezét Macedónia északnyugati felére.
Az albán oldal ennél sokkal bonyolultabb. Egyik oldalon az ohridi egyezményt aláíró két albán parlamenti párt áll, akikhez a háborút végigharcoló, Ali Ahmeti vezette Nemzeti Felszabadítási Hadsereg csatakozott kívülről. Ez utóbbi szervezet meglehetősen heterogén: a vezetők egy része tényleg a jogaikért harcol (idealisták), a másik a föderalizációért (latens szeparatisták), a harmadik a zavartalan csempészés esélyét védelmezi (bűnözők). A különböző harcoló egységek között az a vízválasztó, ki hogyan viszonyul az egyezséghez. Nagy-Albániáért, vagyis az 1913-as etnikai határok szerinti országért (Albánia, Kosovo, úgy fél Macedónia, szeletek Montenegróból és Görögországból) ma egyedül az Albán Nemzeti Hadsereg (ANH) harcol. A Kosovói Felszabadítási Hadseregből 1999-ben kivált csapatot eleinte
csak internethadseregnek gondolták,
de miután 17 macedón katonát lemészároltak, már kezdték komolyan venni őket. A macedón sajtó kosovói kapcsolatokra gyanakszik: Ramush Haradinajt, a radikális Kosovo Jövőéért Szövetség elnökét hozzák velük hírbe, csakhogy az ő pártja hivatalosan támogatja az ohridi egyezményt. Egyedül Sabit Gashi, a Nemzeti Mozgalom Kosovo Felszabadításáért vezetője vállalja nyíltan a Nagy-Albánia-ábránd megvalósítását, de őt a nemzetközi szervezetek veszélyes szélsőségesnek nyilvánították, és még Kosovóban sem szalonképes. Az ANH politikai élcsapatát, a Nemzeti Bizottság az Albán Föld Felszabadításáért és Védelméért nevű szervezetet egy bizonyos Kushtrim Dukagjini jegyzi. A rejtélyes alakulat Haradinajtól az exgerillavezér Hasim Thaqiig leárulóz mindenkit, a macedóniai pártokról nem is szólva, mivel ezek "eladták a politikai egyesülés eszméjét". A kosovói sajtó szinte biztosra veszi, hogy az illető mögött vagy a Svájcban székelő Albán Forradalmi Bizottság, vagy az egykori (albániai) albán Sigurimi (államvédelem) áll, esetleg mind a kettő, mivel a kiáltványaikat a nyolcvanas évek kommunista-nacionalista zsargonjában fogalmazzák. Hogy a többi gerillacsapatot mennyire irányítják Kosovóból, az gyakorlatilag áttekinthetetlen, annyi bizonyos, hogy a mértéktartó sajtó ott is megközelítően azt tartja, amit Maria Todorova állít: minél tovább marad bizonytalan a protektorátus státusa, annál nagyobb a szélsőséges retorika társadalmi keletje. Biztató, hogy az egykor legradikálisabb Nagy-Albánia párti Jakup Krasniqi (ma a Kosovói Demokrata Párt elnöke) belátja, hogy "ma már ez az elképzelés tarthatatlan".
A mérsékelt albán pártok törekvéseit az alkotmányos reformra most a nyugatiak hozták össze: sikerült keresztülerőltetniük az alkotmánymódosítás tervét. Az ötlet nem új, a szomszédos Bulgáriában például 1879-ben fogadták el a belga alkotmány bolgár nyelvű mutációját; hogy nem hozta meg a várt sikert, az nem csak a bolgárokon múlott. A dokumentum lényege a multikulturális civil társadalom megalapozása: a preambulumból
kiiktatták a nemzetállamra vonatkozó részt,
nem esik szó államalkotó nemzetiségekről, csak hivatalos nyelvekről, részarányos képviseletről a fegyveres testületekben, ombudsmanról, pozitív diszkriminációról, és ugyanezzel a lendülettel lerendezik a közigazgatási reformot, mely elejét veheti az esetleges föderalizációs kísérleteknek. Az elképzelés magával ragadó, sok ponton emlékeztet a holland-fríz együttélés írott és íratlan szabályaira, csak nem biztos, hogy úgy is fog működni a gyakorlatban, mint ott. Már az elfogadás napján Ljupcso Georgievszki miniszterelnök tüntetően kivonult a tárgyalóteremből, mert Xhaferi, az egyik mérsékelt albán párt elnöke és társa a kormánykoalícióban albánul mondta el a beszédét - történetesen az új törvény szellemében.
A politikai rendezést, mint mindenhol a Balkánon, a NATO lenne hivatott szavatolni. Félszívvel, mondhatni: a 3500 fős kontingens egyedüli célja - Lord Robertson főtitkár megfogalmazása szerint - a gerilláknál lévő fegyverek begyűjtése és megsemmisítése. Erre harmincnapos határidőt szabott. Hogy konkrétan melyik gerillákra gondolt, arra nem tért ki. Ali Ahmetiékről talán helyesen gondolják, hogy már a szütyőben vannak, de mit kezdenek majd az ANH-val, mely éppen azért alakult, hogy felszívja azokat a harcosokat, akik ellenzik a megegyezést? És ezen az az érv is megbukik, hogy az albánok belátják, hogy az alkotmánymódosítás javaslata csak akkor kerül a parlament elé, ha már nincsenek kint fegyverek. Arra a kérdésre is csak kitérő választ tudott adni, mi lesz, ha ezúttal is, mint Kosovóban, az albánok csak a hegyirabló nagypapa elöltöltős mordályait szolgáltatják be, hiszen ők maguk mindössze kétezer darabról beszélnek, a macedón kormány nyolcvanötezres becslésével szemben. Arról nem is beszélve, hogy a NATO-csapatok nem fogják helyreállítani az albánok által elfoglalt falvakban a macedón fennhatóságot, és nem fogják lezárni a kosovói határt sem.
A legnagyobb baj az, hogy egy társadalom, mely már saját választott képviselő iránt sem lojális, egy ilyen alamuszi háború után a másik etnikummal szemben legjobb esetben is csak egy-két generáció lecserélődése után érezhet bizalmat. Addig - földrajzi értelemben - együtt kell élni, mivel itt nem lehet kantonokat faragni, nem lehet felosztani a városokat zónákra, a tópartot szakaszokra. A keretegyezmény "bizalomerősítő" fejezetében található talán a legtöbb reményre jogosító koncepció, mely a "nemzetközi szervezetek folyamatos bevonásáról" rendelkezik minden területen (gazdasági, önkormányzati, emberi jogi, oktatási stb.), azaz egyfajta burkolt protektorátusról szól. A lényeg, hogy gazdasági szankciókat vagy kedvezménymegvonást sejtetnek az egyezmény felrúgása esetére. És ha még ehhez a NATO is bizonytalan időre benntartja a csapatait, amire azért finoman célozgatnak, akár lehet is a dologból valami.
Átmenetileg.
Krasztev Péter
