Macedón-albán háború és béke: Osztott mezők

  • Krasztev Péter
  • 2001. augusztus 30.

Külpol

Az elmúlt tíz évben a béke szigeteként emlegették Macedóniát, ami a környéket ismerve talán igaz is volt. Az albánok ugyan váltig állították, hogy a macedónok a nemzeti identitásuk válságát verik el rajtuk, míg a macedónok azt vetették az albánok szemére, hogy kisebbségi komplexusaikat kompenzálják a folytonos morgolódással - de az vesse rájuk az első követ a térségben, aki egy percig is többre becsülte a szomszédját. Az 1991-es macedón alkotmány határozottan kisebbségi sorsot szánt az albánoknak, akik már akkor is a lakosság harmincnégy százalékát tették ki.
Az elmúlt tíz évben a béke szigeteként emlegették Macedóniát, ami a környéket ismerve talán igaz is volt. Az albánok ugyan váltig állították, hogy a macedónok a nemzeti identitásuk válságát verik el rajtuk, míg a macedónok azt vetették az albánok szemére, hogy kisebbségi komplexusaikat kompenzálják a folytonos morgolódással - de az vesse rájuk az első követ a térségben, aki egy percig is többre becsülte a szomszédját. Az 1991-es macedón alkotmány határozottan kisebbségi sorsot szánt az albánoknak, akik már akkor is a lakosság harmincnégy százalékát tették ki.

Frederick C. Abrahams amerikai emberi jogi szakértő megfogalmazása szerint az albánok helyzete nem volt éppenséggel jogfosztott: csak enyhén nyomták el őket. A többség zsarnoksága bizonyos területekre terjedt ki, az albánokat a munkaerőpiacon, a felsőoktatásban diszkriminálták, ezzel szemben a rendőrség nagyobb figyelmet szentelt nekik, nem beszélhették anyanyelvüket hivatalos helyen, nem közöltek pontos adatokat a lélekszámukról. Abrahams még azt is lehetségesnek tartja, hogy egy idő után beleszoktak az áldozatszerepbe, és ezt próbálták kihasználni a hatalommal folytatott állandó huzakodás során. Ugyanakkor a többi szabadságjogot gyakorolhatták, a saját médiumaikban azt mondtak, amit akartak, szervezhettek politikai pártokat, középszintig biztosították az anyanyelvi oktatásukat. Csakhogy mindez egyfajta adomány, kegy volt az állam részéről, folyton éreztették velük, hogy megtűrik őket, másodrendűek a nemzetalkotókhoz képest: nem fejlesztették a településeik infrastruktúráját, az iszlámot az ellenség hitének tekintették, börtön járt nemzeti jelképeik közszemlére bocsátásáért.

A nyugati politológusok azzal érveltek, hogy Macedónia elsőként kísérletezett a térségben

a multikulturális mintaállam

megvalósításával: olyan intézményi és politikai játékszabályokat kényszerítettek az országra a gazdasági támogatás (ígéretének) fejében, mely az albánok arányos képviseletét biztosította a törvényhozásban. Formálisan volt is albán-macedón koalíció a parlamentben, független önkormányzatok, kisebbségi kvótarendszer az egyetemeken. De a mindennapok szintjén macedónok és albánok ott tettek keresztbe egymásnak, ahol csak lehetett. A hatalom néha leromboltatta az albánok kerítését, házát és egyetemét, a rendőrség halálra kínzott gyanúsítottakat, a másik fél viszont módszeresen építgette a párhuzamos oktatási, egészségügyi, üzleti, sőt az állami adminisztráción kívüli hatalmi szerveit.

A február 12. óta eltelt időszak távlatából mindez gyermekded huzakodásnak tűnik, bár a küzdelem "civil spontaneitása" mintha átöröklődött volna a háborús viszonyokra. Lázadás, gerillaháború, vendetta és öncélú öldöklés leírhatatlan keveréke zajlik hatodik hónapja, sosem tudni, ki ki ellen harcol, kinek kivel kellene leülnie tárgyalni, már ha egyáltalán. A feleket nem választják el aknamezők és árkok, a harcosok átjárnak a civil világba, aztán egy adott pillanatban szolgálatba helyezik magukat, mondjuk letartóztatnak négy macedón útkaparót, darabokra törik a csontjaikat, orális szexre kényszerítik őket, seprűnyelet dugnak fel nekik, majd szélnek eresztik őket (augusztus 11.). Két napra rá következik a szakszerű válaszreakció: a szkopjei központi kórház bejáratánál posztoló rendőrök elkapnak négy arra járó albánt, a tömeg biztatása közepette péppé verik, majd beszállítják őket az őrszobára, ahol csikkelnyomással és lehugyozással ér véget a procedúra.

Macedón oldalról viszonylag egyszerű a hadászati képlet:

gyengén felszerelt,

kiképzetlen regulárisok

és paramilitárisok harcolnak, akik ha nem találnak katonai célpontot, civileket ölnek a falvakban. A kormánypárt (Belső Macedón Forradalmi szervezet) kemény hangot üt meg, Ljubcso Georgievszki miniszterelnök a végsőkig folytatná a küzdelmet, kritizálja a NATO - szerinte - albánbarát politikáját, de csak módjával, mert azért ő is tudja, hogy az isten se menti meg Szkopjét, ha Pieter Feith, a főtitkár személyes megbízottja nem ügyeskedi ki a lázadók kivonulását a fővárossal szomszédos Aracsinovóból június 25-én. Az ellenzéki (utódpárti) szociáldemokraták békülékenyebbek, játsszák a nyugodt erőt, az albánok szavazataira is hajtanak, vagyis mindkét fél már most kampányol a háború örve alatt. Nem is árt belehúzni, mert a támogatottságuk kereken a felére esett vissza a háború kitörése óta (13-ról 7,5 százalékra, illetve 34-ről 17-re), felmérések szerint a lakosság harmada ma bojkottálná a választásokat. A szláv-macedón közvélemény jó érzékkel retteg az ország föderalizálásától, ami egyet jelentene a csonkolással. Maria Todorova amerikai-bolgár történész, akinél kevesen tudnak többet a Balkánról, hasonlóan vélekedik egy interjúban: ha Macedónia vákuumban lenne, a föderalizálás megoldást jelentene, de mivel nincs, a szituáció kiúttalan, mert a bizonytalan helyzetű kosovói protektorátus egy pillanat alatt rátenné a kezét Macedónia északnyugati felére.

Az albán oldal ennél sokkal bonyolultabb. Egyik oldalon az ohridi egyezményt aláíró két albán parlamenti párt áll, akikhez a háborút végigharcoló, Ali Ahmeti vezette Nemzeti Felszabadítási Hadsereg csatakozott kívülről. Ez utóbbi szervezet meglehetősen heterogén: a vezetők egy része tényleg a jogaikért harcol (idealisták), a másik a föderalizációért (latens szeparatisták), a harmadik a zavartalan csempészés esélyét védelmezi (bűnözők). A különböző harcoló egységek között az a vízválasztó, ki hogyan viszonyul az egyezséghez. Nagy-Albániáért, vagyis az 1913-as etnikai határok szerinti országért (Albánia, Kosovo, úgy fél Macedónia, szeletek Montenegróból és Görögországból) ma egyedül az Albán Nemzeti Hadsereg (ANH) harcol. A Kosovói Felszabadítási Hadseregből 1999-ben kivált csapatot eleinte

csak internethadseregnek gondolták,

de miután 17 macedón katonát lemészároltak, már kezdték komolyan venni őket. A macedón sajtó kosovói kapcsolatokra gyanakszik: Ramush Haradinajt, a radikális Kosovo Jövőéért Szövetség elnökét hozzák velük hírbe, csakhogy az ő pártja hivatalosan támogatja az ohridi egyezményt. Egyedül Sabit Gashi, a Nemzeti Mozgalom Kosovo Felszabadításáért vezetője vállalja nyíltan a Nagy-Albánia-ábránd megvalósítását, de őt a nemzetközi szervezetek veszélyes szélsőségesnek nyilvánították, és még Kosovóban sem szalonképes. Az ANH politikai élcsapatát, a Nemzeti Bizottság az Albán Föld Felszabadításáért és Védelméért nevű szervezetet egy bizonyos Kushtrim Dukagjini jegyzi. A rejtélyes alakulat Haradinajtól az exgerillavezér Hasim Thaqiig leárulóz mindenkit, a macedóniai pártokról nem is szólva, mivel ezek "eladták a politikai egyesülés eszméjét". A kosovói sajtó szinte biztosra veszi, hogy az illető mögött vagy a Svájcban székelő Albán Forradalmi Bizottság, vagy az egykori (albániai) albán Sigurimi (államvédelem) áll, esetleg mind a kettő, mivel a kiáltványaikat a nyolcvanas évek kommunista-nacionalista zsargonjában fogalmazzák. Hogy a többi gerillacsapatot mennyire irányítják Kosovóból, az gyakorlatilag áttekinthetetlen, annyi bizonyos, hogy a mértéktartó sajtó ott is megközelítően azt tartja, amit Maria Todorova állít: minél tovább marad bizonytalan a protektorátus státusa, annál nagyobb a szélsőséges retorika társadalmi keletje. Biztató, hogy az egykor legradikálisabb Nagy-Albánia párti Jakup Krasniqi (ma a Kosovói Demokrata Párt elnöke) belátja, hogy "ma már ez az elképzelés tarthatatlan".

A mérsékelt albán pártok törekvéseit az alkotmányos reformra most a nyugatiak hozták össze: sikerült keresztülerőltetniük az alkotmánymódosítás tervét. Az ötlet nem új, a szomszédos Bulgáriában például 1879-ben fogadták el a belga alkotmány bolgár nyelvű mutációját; hogy nem hozta meg a várt sikert, az nem csak a bolgárokon múlott. A dokumentum lényege a multikulturális civil társadalom megalapozása: a preambulumból

kiiktatták a nemzetállamra vonatkozó részt,

nem esik szó államalkotó nemzetiségekről, csak hivatalos nyelvekről, részarányos képviseletről a fegyveres testületekben, ombudsmanról, pozitív diszkriminációról, és ugyanezzel a lendülettel lerendezik a közigazgatási reformot, mely elejét veheti az esetleges föderalizációs kísérleteknek. Az elképzelés magával ragadó, sok ponton emlékeztet a holland-fríz együttélés írott és íratlan szabályaira, csak nem biztos, hogy úgy is fog működni a gyakorlatban, mint ott. Már az elfogadás napján Ljupcso Georgievszki miniszterelnök tüntetően kivonult a tárgyalóteremből, mert Xhaferi, az egyik mérsékelt albán párt elnöke és társa a kormánykoalícióban albánul mondta el a beszédét - történetesen az új törvény szellemében.

A politikai rendezést, mint mindenhol a Balkánon, a NATO lenne hivatott szavatolni. Félszívvel, mondhatni: a 3500 fős kontingens egyedüli célja - Lord Robertson főtitkár megfogalmazása szerint - a gerilláknál lévő fegyverek begyűjtése és megsemmisítése. Erre harmincnapos határidőt szabott. Hogy konkrétan melyik gerillákra gondolt, arra nem tért ki. Ali Ahmetiékről talán helyesen gondolják, hogy már a szütyőben vannak, de mit kezdenek majd az ANH-val, mely éppen azért alakult, hogy felszívja azokat a harcosokat, akik ellenzik a megegyezést? És ezen az az érv is megbukik, hogy az albánok belátják, hogy az alkotmánymódosítás javaslata csak akkor kerül a parlament elé, ha már nincsenek kint fegyverek. Arra a kérdésre is csak kitérő választ tudott adni, mi lesz, ha ezúttal is, mint Kosovóban, az albánok csak a hegyirabló nagypapa elöltöltős mordályait szolgáltatják be, hiszen ők maguk mindössze kétezer darabról beszélnek, a macedón kormány nyolcvanötezres becslésével szemben. Arról nem is beszélve, hogy a NATO-csapatok nem fogják helyreállítani az albánok által elfoglalt falvakban a macedón fennhatóságot, és nem fogják lezárni a kosovói határt sem.

A legnagyobb baj az, hogy egy társadalom, mely már saját választott képviselő iránt sem lojális, egy ilyen alamuszi háború után a másik etnikummal szemben legjobb esetben is csak egy-két generáció lecserélődése után érezhet bizalmat. Addig - földrajzi értelemben - együtt kell élni, mivel itt nem lehet kantonokat faragni, nem lehet felosztani a városokat zónákra, a tópartot szakaszokra. A keretegyezmény "bizalomerősítő" fejezetében található talán a legtöbb reményre jogosító koncepció, mely a "nemzetközi szervezetek folyamatos bevonásáról" rendelkezik minden területen (gazdasági, önkormányzati, emberi jogi, oktatási stb.), azaz egyfajta burkolt protektorátusról szól. A lényeg, hogy gazdasági szankciókat vagy kedvezménymegvonást sejtetnek az egyezmény felrúgása esetére. És ha még ehhez a NATO is bizonytalan időre benntartja a csapatait, amire azért finoman célozgatnak, akár lehet is a dologból valami.

Átmenetileg.

Krasztev Péter

Figyelmébe ajánljuk

Halál kasmírpulóverben

Almodóvar öregszik. E tény új dolgokra sarkallja: megjött az étvágya, hogy az öregedésről és a halál egyre nyomasztóbb közelségéről meséljen, és el-elkalandozik spanyol anyanyelvétől.

Mi végre, mi végre?

A Láthatáron Csoport új produkciójának az alcíme – részvételi boldogulás 90 percben – csak első pillanatban tűnik furcsának, hisz’ mindenki próbál valahogyan boldogulni. Együtt, külön, akárhogy. De van-e értelme az egésznek?

Digidemokrácia

  • Bretter Zoltán

Az elmúlt években sokszor tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy vajon hol marad a „román Orbán Viktor”? Az elnökválasztás november 24-én tartott első fordulójának másnapján Romániában mindenki azt kérdezte, hogy honnan bukkant föl Orbán Viktor románsággal súlyosbított változata?

Mennyek és poklok

Jövő márciusban lejár Matolcsy György mandátuma az MNB élén, utóda Varga Mihály pénzügyminiszter lesz. Mit köszönhetünk Matolcsy jegybankelnöknek a Pallas Athéné Alapítványokon, a „kőgazdag” fián és a még mindig magas alapkamaton kívül?