Bulgária: A kispangás vége

  • Krasztev Péter
  • 1996. június 13.

Külpol

A legutóbbi választásokon Bulgáriában a nagyérdemű jókora többséggel megszavazta azokat, akik azt ígérték, hogy nem ígérnek semmit (a szocialistákat). Amikor kiderült, hogy a győztesek még ezt a semmit sem képesek teljesíteni, a szavazóbázis felhördült, és kivonult az utcára tüntetni.
A legutóbbi választásokon Bulgáriában a nagyérdemű jókora többséggel megszavazta azokat, akik azt ígérték, hogy nem ígérnek semmit (a szocialistákat). Amikor kiderült, hogy a győztesek még ezt a semmit sem képesek teljesíteni, a szavazóbázis felhördült, és kivonult az utcára tüntetni.

A bolgár posztkommunisták még az előző, nem kommunista kormány alatt szedték magukat össze és meg: ez alatt az idő alatt szépen kifújták magukat, átcsoportosították a mosott lóvét, megalapítottak néhány jókora vállalkozást, köztük a Multigrup nevezetűt, mely korántsem csak arról lett híres, hogy a szófiai CSZK focicsapatát szponzorálja. Aligha lehet véletlen, hogy éppen ez a cég keveredett gyanúba az elsők között, amikor kis híján felrobbantották Kiro Gligorov macedón elnököt, amiért kibékült a szerbekkel, s ezzel veszélybe hozta a Multigrup macedóniai szerencsejáték-monopóliumát. Vagy valamelyik másikat.

Má´ meg a maffia

Sokáig bizarrnak tűnt, hogy a szocialista kormánytöbbség idilli viszonyt ápol a bolgároktól szinte szokatlan szervezettségi fokon működő maffiákkal, de azután az emberek valahogy tudomásul vették, hogy ez így van jól, legalább valaki gondoskodik a rendről: ezeknél az ember legalább biztosítást köthet arra, hogy maga a "biztosítótársaság" nem rabolja ki. A maffia, amely lényegét tekintve konzervatív-hagyományszerető intézmény, irtózik a változásoktól, amelyek esetleg ronthatnak az üzletmeneten, s ebben érdekeik mindeddig tökéletesen egybeestek a hatalmon lévők törekvésével. Már tavaly év végén kezdett gyanús lenni, miért nem romlik a leva, amikor a létező összes gazdasági mutató a padlószintet jelezte, amikor évek óta alig rezdül a pénz (már a kisebbik, tiszta része), áll a privatizáció, nincs termelés stb.

Káosz

Egy hónapja aztán hirtelen vége lett a "kispangás" időszakának. A dollár árfolyama hirtelen az égbe szökött, aminek következtében egy csomó bank bejelentette a fizetésképtelenséget. Két hétig úgy látszott, hogy még minden menthető, de a bankok csak nem nyitottak ki. Az emberek az utcára vonultak, s a tömeget csak növelte, hogy hirtelen eltűnt a boltokból a kenyér. Kiderült ugyanis, hogy tavaly a nagy zűrzavarban lippitik-lippitik eladták az ország gabonatermését. Még szerencse, hogy feloldották a szerb embargót, lehetett Kis-Jugoszláviából búzát importálni. (Az egyik ellenzéki demokrata vezér ekkor sütötte el a hónap baromságát: "Vegyék már észre, képviselőtársaim, hogy az utcán az emberek úgy döglenek, mint a kenyérért sorban álló legyek.") Közben száz százalékkal felemelték az energiaárakat, nyolcvannal az üzemanyag árát, 22 százalékra (!) az áfát. A rögtönzött sokkterápia hatására a szakszervezetek - melyek 91 óta nem csinálnak semmit - úgy érezték, hogy eljött az ő idejük, és spontán tüntetésekbe terelték az addig viszonylag türelmesen lébecoló tömeget. Május 31-én a taxisok blokád alá vették Szófiát, sztrájkba léptek az orvosok, a bányászok és néhány termelőüzem munkásai, s mint rendesen, a kormány azonnali lemondását követelték. Az események csúcspontja múlt péntekre esett, amikor néhány beindult demokrata képviselő megtakarta a parlamentet biztosító rendőröket, amiért azok nem voltak hajlandók beengedni a képviselőházba a téren tüntető tömeget, amely éppen érvényt akart szerezni a közvetlen demokrácia elvének.

Időközben lezajlott az amerikai mintára (és jelentős amerikai segítséggel) lebonyolított próbaválasztás, melyen eldőlt, hogy az ország egyetlen liberálisának, Zselev elnöknek befellegzett. A kérdés az volt, kit támogasson a jelenlegi ellenzék a hamarosan esedékes elnökválasztáson: a radikális és hazafias nézeteiről ismert Petar Sztojanovot vagy az ellenzéki mozgalom kitalálóját, Zselevet. A megállapodás szerint az előválasztás vesztese átengedi szavazótáborát a győztesnek. Sztojanov mellett kampányolt a Demokratikus Erők Szövetsége, míg Zselevet gyakorlatilag csak az etnikai kisebbségi pártok támogatták - a törökök és a macedónok, éppen az a két szervezet, amelynek szavazói a hétköznapi együttélésben legszívesebben átmetszenék egymás torkát. A taktika azon bukott meg, hogy nemcsak ennek a két szervezetnek a tagsága ment el szavazni, hanem - tekintettel a rendkívüli körülményekre - az ország lakosságának tizenöt százaléka döntött úgy, hogy új, lehetőség szerint komcsifaló megváltóra van szükség. Sztojanov harminckét százalékot vert rá az ország egykor legnépszerűbb emberére, ami persze még nem jelenti, hogy esélye lenne a rendes választásokon, mert ennél többen akkor sem fognak rá szavazni. Így szállt ki a játékból Walesa után a második nagy, rendszerváltó veterán.

A cár, aki becsapta

a Narancsot

És ezzel még nem értek véget a csapások. Coburg Simon, azaz Coburg-házi II. Szimeon cár, az 1944-ben kisgyerekként trónfosztott bolgár uralkodó a Narancsnak 1992-ben tett ígéretéről megfeledkezve (MaNcs, 1992. október 22.) éppen a napokban látogatott szülőföldjére. Akkor ugyanis azt nyilatkozta Pesten járva, hogy elképzelhetetlennek tartja, hogy "hazamenjen és politikusként kampányt kezdjen", vagyis csak akkor tér vissza Bulgáriába, ha uralkodóként hívják. Erről egyelőre még nincs ugyan szó, a tömeg - ha már egyszer úgyis az utcán van - az ország minden városában úgy ünnepli, mint a Messiást: minden lépése alatt virágszirmok roszognak, felséges kezeit lucskosra csókolgatják, politikusok ajnározzák. A demokraták felségként tisztelik, Zselev egyszerűen Coburg úrnak szólítja, a törökök pedig talán már fényességes pasaként emlegetik. Egyedül a szocik visszafogottak: Zsan Videnov miniszterelnök közölte, hogy az urat nincs szerencséje ismerni, és ez talán nem is a legalkalmasabb pillanat a barátkozásra. Ez érthető is, hiszen éppen mostanában alakítja át a kormányát, egyensúlyoznia kell rovott múltú (és jelenű) haverjai és a zavarosban feltörekvő ősbarmok között, le kell csitítania a valutaalapot, koncentrálnia kéne a hatalmat, szóval egyszer lenne eksön egy magafajta miniszterelnök életében, amikor megérkezik ez a fószer, és arra célozgat, hogy itt ő az apuci, tessék neki szót fogadni. Simon, aki a magánéletben jól menő üzletember Spanyolországban, mindeközben színtiszta bolgár nyelven szórja a nyilatkozatokat, úgy terjeszti a monarchia szent eszméjét, mintha egy új levesport készülne a piacon teríteni. Mindehhez mosolyog, arca korát meghazudtolón sima, egyetlen baromságot sem talál mondani (se legyek, se emberek nem döglenek - hogy van ez?), nem szívat senkit, szellemes - egyszóval cuki pofa, olyan, amilyen egyelőre még nincs is ebben az országban.

Krasztev Péter

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.