Macedónia egy évvel Kosovo után: Mondvacsináltak

szerző
Krasztev Péter
publikálva
2000/25. (06. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A huszadik század elején, amikor az első macedón (Nagy Sándortól és Fülöptől objektív okokból itt nyugodtan eltekinthetünk), bizonyos Krszte Miszirkov leírta, hogy él a föld eme szegletén egy nép, mely se nem görög, se nem szerb, se nem bolgár, a szomszédok egy pillanatra sem illetődtek meg, továbbra is saját nemzettestük amputálhatatlan részének tekintették őket. A húszas években a Komintern kampányt indít a macedón nemzeti identitás kialakítására, komisszárokat küldtek a terepre az öntudat élesztgetésére. Jane Koneszki, aki mérsékelten tehetséges bolgár költőként kezdte a pályafutását, lejegyezte a macedóniai mohamedán szlávok (torbesi) nyelvjárását, és ezzel megteremtette a macedón irodalmi nyelvet. 1934-ben a Komintern már határozatban mondta ki a macedón nemzet megalakulását, megjelent az első macedón nyelvű prózakötet. A Jugoszlávián belül végre saját szövetségi köztársaságot alakító macedónok 1974-ben egyedülálló alkotmányt fogadnak el, mely kimondja, hogy a Macedón Szövetségi Köztársaság a macedónok állama, melyben élnek más kisebbségek is. 1991-ben a függetlenség kikiáltása és az új alkotmány újra megerősíti ezt a tézist, pedig akkorra már a kétmilliós lakosságnak majd egyharmada albán, van nyolcvankétezer török, negyvenhétezer roma, negyvenezer szerb és huszonháromezer macedón nyelvű mohamedán.

A huszadik század elején, amikor az első macedón (Nagy Sándortól és Fülöptől objektív okokból itt nyugodtan eltekinthetünk), bizonyos Krszte Miszirkov leírta, hogy él a föld eme szegletén egy nép, mely se nem görög, se nem szerb, se nem bolgár, a szomszédok egy pillanatra sem illetődtek meg, továbbra is saját nemzettestük amputálhatatlan részének tekintették őket. A húszas években a Komintern kampányt indít a macedón nemzeti identitás kialakítására, komisszárokat küldtek a terepre az öntudat élesztgetésére. Jane Koneszki, aki mérsékelten tehetséges bolgár költőként kezdte a pályafutását, lejegyezte a macedóniai mohamedán szlávok (torbesi) nyelvjárását, és ezzel megteremtette a macedón irodalmi nyelvet. 1934-ben a Komintern már határozatban mondta ki a macedón nemzet megalakulását, megjelent az első macedón nyelvű prózakötet. A Jugoszlávián belül végre saját szövetségi köztársaságot alakító macedónok 1974-ben egyedülálló alkotmányt fogadnak el, mely kimondja, hogy a Macedón Szövetségi Köztársaság a macedónok állama, melyben élnek más kisebbségek is. 1991-ben a függetlenség kikiáltása és az új alkotmány újra megerősíti ezt a tézist, pedig akkorra már a kétmilliós lakosságnak majd egyharmada albán, van nyolcvankétezer török, negyvenhétezer roma, negyvenezer szerb és huszonháromezer macedón nyelvű mohamedán.

Macedónnak lenni valószínűleg sosem lehetett könnyű. Macedóniát a Jugoszlávia megalakulása előtti időkben főleg földrajzi egységként tartották számon, az ott élők legfeljebb azzal határozták meg magukat, hogy nem szívesen azonosultak a szomszédaikkal. A függetlenség kikiáltása után az egyik szomszéd (a bolgár) a nyelvet, a másik (a szerb) a nemzetet, a harmadik (a görög) a macedón nevet tagadta meg tőlük, az utolsó, az albán pedig a nemzetállami elképzelést helytelenítette, mondván, hogy az albánok nem kisebbség, hanem államalkotó tényező, ezért autonómia jár nekik.

A többi exjugó tagköztársasággal ellentétben Macedónia megúszta a háborút, amiben Kiro Gligorov akkori elnöknek és politikai cselkirálynak múlhatatlan érdemei vannak. Az 1998-ig kormányzó reformkommunisták (hivatalosan szociáldemokraták) semmiben sem engedtek a szomszédoknak, beletörődtek a görögök embargójába, a nyelvvita miatt (a bolgár-macedón csúcson például ragaszkodtak a tolmácshoz, amit a bolgárok viccesnek találtak) leállították a Bulgáriába vezető autópálya építését, nem szállíthattak árut Albánián keresztül, a szerbek agyonvámolták a termékeiket. Országon belül pedig meglehetős szigorral bántak az albán ellenzékiekkel, tucatszám termelték a politikai elítélteket, lerombolták a tetovói albán egyetemet, szétverték az albánok tüntetéseit. A macedónság lényegét tehát magában a küzdelemben látták, a külső és belső ellenséggel folytatott harcban, melyben az új nemzet kiforrja magát.

Ezt a provinciális imázst azonban nehéz volt elsütni az akkoriban még nagyrészt jugonosztalgikus-kozmopolita értelmiségnek, de még kevésbé az amerikaiaknak, akik az első perctől kezdve a balkáni multikulturalizmus mintaállamának, a béke és stabilitás szigetének vizionálták Macedóniát. És ha egyszer annak látták és mondták, akkor már meg is próbálták olyanná alakítani.

Kezes birkák

A projekt megvalósítása érdekében addig tömték tanáccsal és egyéb jótéteménnyel az addig szélsőségesen nacionalista retorikával induló, bizarr nevű Belső Macedón Forradalmi Szervezetet (VMRO), hogy 1996-tól kezdve több tisztulási folyamaton ment keresztül, mígnem a fiatal Ljupcso Georgievszki irányításával megnyerték az 1998-as választásokat. A támogatásért cserébe csak víziójuk valóra váltását kérték tőlük: lépjenek koalícióra a legradikálisabb albán párttal, legyenek kicsit simulékonyabbak a pökhendi görögökkel szemben, nyugodjanak bele abba, hogy - ha a nyelvük nem is, de - a történelmük közös a bolgárokéval, cserébe leszerelték a véresszájú amerikai görög lobbit, a bolgárokkal elismertették, hogy a macedón nyelv mégsem a bolgár nyugati nyelvjárása, Tirana pedig kisebb kedvezményekért cserébe nem hergeli hivatalosan a macedóniai albánokat. A szent cél érdekében a VMRO még abba is belement, hogy elnöknek jelöli az Amerikában protestáns lelkésszé képzett Borisz Trajkovszkit, aki azután minden túlzás nélkül Közép- és Kelet-Európa legegyügyűbb szlogenjével nyert: "Szeretlek, nemzetem, szeress hát te is engem." Riválisa, a szociáldemokrata Tito Petkovszki, akinek szintén nehézséget okoz egy nyelvtanilag helyes mondat összeállítása, nehezen viselte, hogy a választásokat elcsalták, de mivel a nyugati megfigyelők nagyjából tisztességesnek ismerték el az eredményt, kénytelen volt beletörődni a bukásba.

Időközben bekövetkezett a gazdasági nyitás, már a maga sajátos, macedón módján. A koalíciós partner, a Demokratikus Alternatíva elnöke, Vaszil Tupurkovszki választási ígéretében hatalmas tőkebeáramlást ígért. Ebből annyi valósult meg, hogy Macedónia elismerte Tajvant, cserébe az ázsiaiak hatalmas vámszabad területet alakítottak ki Szkopje határában, de ezzel a dolog mintha be is fejeződött volna, a terület ott áll üresen és kihasználatlanul. A görögökkel viszont odáig ment a barátkozás, hogy azok lassan visszahellenizálták egykori perifériájukat, vagyis fillérekért felvásárolták az energiaszektort és az élelmiszeripart. Egy évvel a VMRO választási győzelme után még az albánokkal is lehetségesnek látszott a megegyezés, a politikai foglyokat kiengedték, az elszakadást hirdető radikálisokat lecsitították, az albán egyetem körüli viták elcsendesedni látszottak, sőt az állam nem avatkozott be abba sem, hogy új kampuszt kezdtek építeni az intézmény számára, a hallgatók száma ötszázról majdnem kétezerre, az oktatóké hetvenötről háromszázhatvanra emelkedett. Az állami egyetemeken bevezették a kisebbségi kvótarendszert, amit egyfelől nevezhetünk numerus clausus-nak, a helyi viszonyokat figyelembe véve viszont ez lehetőséget adott az asszimilálódni vágyó kisebbségieknek. Értelmiségi körökben egyre gyakrabban került szóba, hogy amennyiben itt akarnak élni, meg kell tanulniuk albánul, és el kell ismerni az ország kétnyelvűségét.

Tiéd az ország, magadnak rombolod

A kosovói menekültáradat és Szerbia bombázása alig néhány hónap alatt a visszájára fordította a folyamatot. A macedón kormány hivatalosan támogatta a NATO-akciót, befogadta és részben ellátta a menekülteket, de az emberi jogi kérdésekre továbbra is érzéketlen közvélemény csak annyit fogott fel az eseményekből - mint ezt Ljubomir Frcskovszki volt belügyminiszter elmondta a válság kellős közepén -, hogy egy szép napon az ő albánjaik is fellázadhatnak a többség ellen, a nemzetközi közösség pedig biztos őket fogja támogatni. Egyetlen példa sem volt arra, hogy macedón család menekülteket fogadott volna be az otthonába, vagy egy magánbeszélgetésben részvétet mutatott volna az elűzöttek iránt. Az elcsalt elnökválasztás után még inkább felerősödött az etnikai gyűlölet, mivel a holt lelkek főleg az albánok lakta vidékeken szavaztak.

Az albánok a maguk részéről viszont tényleg úgy viselkedtek, mint akiknek a kosovói megpróbáltatások után minimum jár a függetlenség. Fadil Szulejmani, a Tetovói Egyetem rektora, aki kétéves börtönbüntetése alatt annyira megtanult macedónul, hogy végre tudtam vele kommunikálni (1996-ban ez kilátástalannak tűnt), szemrebbenés nélkül mesélte, hogy ezek a sehonnai jöttmentek, akik magukat macedónnak nevezik, nem állhatnak az albánok útjába, mert itt ők többen vannak, és bármikor a nyakukba zúdíthatják a gyalázatot. Ennél lényegesen visszafogottabban nyilatkozott Tahir Emini baba, a macedóniai bektasi (liberális mohamedán szekta) gyülekezet nagy tekintélyű vezetője, aki szerint a kosovói válság után megszűnt a különbség a macedóniai, kosovói, montenegrói és az albániai albán között. "Mind testvérek vagyunk, és talán erre a háborúra volt szükségünk, hogy ez tudatosuljon bennünk."

Ez az összeborulás azonban már jócskán túllépte a macedónok amúgy sem magas tűrésküszöbét. Ettől kezdve a jómódú albánokról senki sem mossa le, hogy kábítószer-csempészettel és fegyverkereskedelemmel keresik a pénzüket, a rendőrségi rajtaütések során újra fegyvereket találnak az albánok házainak átkutatásakor. A Macedón Tudományos Akadémia idén januárban kiadott, A kisebbségek irreális követelései fenyegetést jelentenek a macedón államra szellemes címet viselő határozata mereven elutasítja az albánok anyanyelvű felsőoktatáshoz való jogát. Zamir Dika albán képviselő erre csak annyit mondott, hogy annak idején a szerb akadémia tagjai is úgy nyilatkoztak albán honfitársaikról, mintha nem egy ország állampolgárai lennének, aztán most megnézhetik, hol tartanak.

A legelterjedtebb álláspont az, hogy az albánok ahelyett, hogy hálásak lennének, hogy a macedónok állama eltűri a jelenlétüket, nem korlátozza a szaporodásukat (mert a kimutatások szerint tíz év múlva többen lesznek a mostani többségieknél), jogokat követelnek maguknak, pedig legnagyobb részük birkáért vette az állampolgárságot. (Arra a kérdésre, hogy vajon ki adta el nekik, rendszerint kitérő választ kaptam.) A Macedóniában működő külföldi megfigyelő és segélyszervezetek kizárólag olyan alkalmazottakat keresnek, akik angolul, macedónul és albánul is beszélnek, ami egyértelműen bizonyítja, hogy a nyugatiak végleg az albánok mellett kötelezték el magukat, a válság idején alaposan kibelezték gazdaságilag az országot, most meg beintenek, amikor a beígért kompenzációkat kérik rajtuk számon. Ezzel világossá válik az eredeti forgatókönyv: a Nyugat az albánokat, konkrétan az UCK-t használta ki arra, hogy végképp felbomlassza Jugoszláviát, majd felossza Macedóniát Görögország, Albánia és Bulgária között. Ki vonná ma már kétségbe, hogy a boszniai háborút is a Nyugat provokálta azzal, hogy elismerte a horvátok és a szlovénok függetlenségét, majd felhergelte a mohamedánokat a szerbek ellen. Azután felvásárolták a macedónok nemzeti kormányát, mely még a televízióban sugárzott nyelvhelyességi adásokkal is bulgarizálni akarja a lakosságot, elkótyavetyéli a nemzeti vagyont, mindenkinek az emberi jogait védi, csak a macedónokéról feledkezik meg.

És ezt az összeesküvés-elméletet nem egy kumanovói csapszék pultjára támaszkodva hallgattam végig ezerszer, hanem úri kávéházakban minisztériumi és kormányalkalmazottaktól, külföldön végzett, politikailag aktív és kiművelt értelmiségiektől és kutatóktól, egykori new age-zenészektől és jócskán megkésett posztmodern íróktól. Amúgy ők rendszerint otthon ülnek, átkozzák a sorsot, hogy a nemzetrontók kezére adta az országot, Huntingtont lapozgatják, aki A civilizációk összecsapásában a Nyugatot ostorozza, amiért illetéktelenül beleavatkozik más kultúrák szerves fejlődésébe, néha írnak ezt-azt, de sosem azt, amit egymás között mondanak vagy gondolnak, majd felveszik érte a honoráriumukat a nyugati televízió- vagy rádiócsatornától, esetleg az amerikai magánalapítványtól.

Ja, és közben alig várják, hogy egy periferikus sajtótermékben azt olvashassák, hogy a hazájuk végveszélybe került, az albán már a kertek alatt settenkedik.

Krasztev Péter

(Szkopje)

KrPr

szerző
Krasztev Péter
publikálva
2000/25. (06. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...