Ukrán választások : Dnyeper és vér

szerző
Krasztev Péter
publikálva
1998/13. (04. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ukrajnának ez a rendszerváltás-dolog a nagy ká-európai átlagnál kevésbé jött össze: privatizáció nista, igazi pártrendszer nista, valódi parlamentarizmus nista, sőt még abban sem lehet biztos az ember, hogy az egész ország (vagy a fele legalábbis) nem kéredzkedik-e vissza egy szép napon a Szovjetunióba, vagy minek híjják, ami a helyén maradt. És a tetejében még a kommunisták nyerték a választást is. A MaNcs riportere a múlt heti voksolás előtt két hetet töltött a tárgyországban. Már a beszámoló elején infernális mélységekbe ereszkedik alá.

Ukrajnának ez a rendszerváltás-dolog a nagy ká-európai átlagnál kevésbé jött össze: privatizáció nista, igazi pártrendszer nista, valódi parlamentarizmus nista, sőt még abban sem lehet biztos az ember, hogy az egész ország (vagy a fele legalábbis) nem kéredzkedik-e vissza egy szép napon a Szovjetunióba, vagy minek híjják, ami a helyén maradt. És a tetejében még a kommunisták nyerték a választást is. A MaNcs riportere a múlt heti voksolás előtt két hetet töltött a tárgyországban. Már a beszámoló elején infernális mélységekbe ereszkedik alá.

Péntek volt, tizenharmadika és telihold. A burkolatot ipari csempe és műkő képezte, a báli fényáradatról néhány döglődő neoncső gondoskodott, keringő helyett valami helyi hamisítású technocédére roptak a fiatalok. A kijevi Függetlenség, az egyszerűség kedvéért Felszab téri aluljáró-labirintusban csúcsforgalmat bonyolítanak a föld alatt éjjel-nappal üzemelő italossufnik, markánsan sminkelt tizenkét és hatvankét év közötti lányok követik a kis-ázsiai konfekcióban feszítő strigók útmutatásait, egy szomszédos bugyorban polbeat nótákat énekel egy hippikorból visszamaradt gitáros. Egy párhuzamos folyosón már csak minden hetedik-nyolcadik ívlámpa világít, két egyenruhás jobbra-balra rugdossa a lábuk elé kerülő sörösdobozokat, az egyik fennakad egy fektében szelíden trippelgető csapatban, de egyikük sem tekinti inzultusnak az eseményt. A középkorúak a két hrivnya ötvenes faszeszt (horilka) adják kézről kézre, időnként egy slukk erejéig kölcsönveszik egymás cigarettáját.

Ira kigombolt télikabátban, egy palack gyári rumkólával a markában közelít, tánclépésben hullámoztatja felénk kelt tészta idomait, kéne egy staub, aztán persze beszélgethetünk. Elsőre megsaccolja, hogy csakis a Vinyicából vagy a környékéről jöhettünk, ilyen arcok csak ott vannak, magáról pedig elárulja, hogy ő direkt a Felszab téri buli miatt utazott fel a Kijev melletti fatornyosból, ahol - a helyi populáció túlnyomó többségéhez hasonlóan - munkanélküliként teljesít a helyi bazárban. Születésnapom alkalmából meghívatja magát egy italra a boltban, majd elérkezettnek látja az időt, hogy megajándékozzon a legtöbbel, mi adható, jutányos ötven dollár (pigyiszjaty bagszov) ellenében.

Holnap teszik közzé a választások előtti utolsó hivatalos közvéleménykutatási adatokat, felelem Irocskának, s ebben a feszült légkörben az ember nem adhatja léhaságra a fejét, itt nemzeti sorskérdés vetődik fel, észnél kell lenni. Irocska erre csak valami olyasmit sziszegett, hogy tudta ő: a vinyicaiak szarevők, meg gyűrjem föl magamnak a választásaimat, azt se tudja, miről beszélek, sarkon fordult, és örökre eltűnt a tekintetem elől.

Plakátháborús veteránok

Tény, Kijevben kevés külső jel mutatott arra, hogy napokon belül összevont parlamenti és helyhatósági választásokat tartanak. Az óriásplakáton ugyan még fel-feltűnik néhány magabiztos, szovjet típusú politikusarc, olvashatók nem túl üde jelmondatok - például Kravcsuk-Marcsuk: A nyugodt erő (szpakojnaja szila) -, de a falakon, hirdetőoszlopokon semmi. A városban ugyanis különlegesen kiképzett, drótkefével felszerelt bábuskakülönítmények járőröznek, melyek a főpolgármester rendeletére minden kampánygyanúba keverhető papírneműt azonnal eltávolítanak. Amit tehát az egyik csapat az éj leple alatt felragaszt, azt a másik nappal lesikálja, s bár nem zárható ki, hogy többen mindkét műszakban jeleskednek, a balladai alaphelyzetből mégsem ők húzzák a nagy hasznot, hanem a főpolgármester, aki - a helyi intrikusok szerint - jócskán részesedik az óriásposzter-monopóliumból.

Az igazi küzdelem színtere a közszolgálati, amúgy kormánykézben lévő tévécsatorna, ahol szellemesen megoldották a szavazók elrettentését. Napi kétórás választási műsort sugároznak, melyben egy-egy választókörzet összes jelöltje ismertetheti a programját (két percben). Az már első pillantásra nyilvánvaló volt, hogy az országos listát állító harminc párt képviselői jelentős hátrányban vannak a függetlenekkel szemben, ugyanis az alapoktól kell indulniuk. Első lépésben elmagyarázták a feltételezett nézőnek, mi a különbség a Kevesebb Szóval Választási Tömörülés, a Reform és Rend Párt, valamint a Hazért Aggódók Pártja között, meg hogy az egyesült szocdempárt nem azonos az egyesületlennel. Ez utóbbi persze nem a legjobb példa, mert az egyesült szocdemek frontembere - a már említett, ex-KGB-főnök Marcsuk és exelnök Kravcsuk mellett - az a Grigorij Szurkisz, aki a kijevi Dinamo tulajdonosa, egy nemzet szárnyalásának és bukásának előidézője, akitnem más, mint a Juve ütött ki a parlamenti elnöki pozícióból.

Akadnak olyan jelöltek is, akiknek csak annyira futja a két percben, hogy megcáfolják a róluk szóló állítólagos mendemondákat. Egy barázdált képű honfi azt bizonygatja, hogy ők aztán nem fasiszták, csak szeretik az ukránságot, a többieket meg nem annyira. A nőpárti jelölt ádáz küzdelmet folytat az ukrán nyelvvel, a zöldpárti pedig megígéri, hogy megválasztása esetén egymaga elnyeli az egész csernobili sugárzást. Azután jönnek a függetlenek, ők csak dúskálást ígérnek a földi javakban, a klánpolitizálás (értsd: a pártok) és a korrupció felszámolását. Hirtelen feltűnik egy ismerős arc: Vlagyimir Malenkovics, az ukrán Szabad Európa egykori guruja, akinek éveken át egy ország másként gondolkodói lesték a szavát, s aki aztán hazament, megalapította, majd felbomlasztotta a SZLON elnevezésű, amúgy ígéretesen startolt liberális csapatot, s most eszelős tűzzel a tekintetében az ukrajnai oroszok emberi jogait védené képviselőként.

Vörös krampuszok

Az ukrajnai, főleg kelet-ukrajnai oroszok viszont - a kimutatások szerint - magasról szarnak a jogvédőkre, az iparvidékeken dolgozók túlnyomó többsége a közös szovjet hazába való visszatérést hirdető kommunistákra szavaz. Nehéz eldönteni, mennyire gondolják komolyan azt, amit a Kommunyiszt című orgánumukban írnak, de ha ennek csak töredékét megvalósítják, akkor még Lukasenko is hozzájuk jár majd magánórákra: szabadon szállítanak atomerőműveket Iránnak (meg aki még kér belőle), elhajtják a külföldi tőkét a Nemzetközi Valutaalappal együtt, megtagadják a hitelek visszafizetését, újraállamosítanak mindent, visszakolhozosítják a földet, kiradírozzák az orosz-ukrán határt...

A legnagyobb baj persze az, hogy Kucsma elnök és a még hivatalban lévő kormány folyamatosan adja az ötleteket a kommunistáknak. A jobboldali összefogás jegyében gyakorlatilag monopolizálták a sajtót, minden nyomorúságot a helyi és a központi hatalom közötti érdekütközésre kennek, vagyis centralizálni akarják a hatalmat, kollektíve falaznak a korrupt tisztségviselőknek. Kravcsenko belügyminiszter például lebukott, hogy a "cég" pénzén és személyi állományával építtette fel a kéróját, melyből negyven ablakon át nézhet ki a nagyvilágra, aztán kompenzálásként monumentális emlékművet emeltetett a szolgálatteljesítés közben elhunyt rendőrök emlékére. Megkérdeztem egy közrendőrt a gyászoló rendőranyát ábrázoló szobor tövében, mit szól hozzá, amire csak annyit válaszolt, hogy szerinte kurva ronda, és értelmesebb lett volna ezt a pénzt, na meg azt a pénzt az áldozatok hozzátartozóinak utalni.

A kommunisták a Nyugat előtti szervilizmussal is vádolják Kucsmát és a hozzá lojális Nemzeti Demokrata Pártot, a Ruh-mozgalmat és az ebből kinőtt egyesített szocdemeket, ami csak részben igaz: az Európa Tanács éppen most készül kivágni Ukrajnát a szervezetből, mert a kormány semmibe veszi a nemzetközi emberi jogi megállapodásokat. Kóvedből elvitatkozgatnak a halálbüntetés eltörléséről, ugyanakkor Szemjon Gluzman pszichiáter és egykori Gulág-lakó, jelenleg az Ukrán-amerikai Emberi Jogi Iroda vezetője szerint a börtönökben évente háromezren halnak éhen, a rendőrök - akik, mint tudjuk, sAz 1991-ben függetlenné vált Ukrajnának hét évre volt szüksége, hogy kitermeljen egy többé-kevésbé európainak mondható pártrendszert. Az önálló államiság kikiáltása után az akkor nyerő pozícióban lévő Ruh (amolyan nemzeti megmentési front) első dolga volt betiltani a kommunista pártot, amit aztán 1994 tavaszán legalizáltak újra. A kommunisták aztán egyszeriben újrarajzolták az ukrán politikai térképet: népszerűségük egyszeriben tíz százalék fölé ugrott.

Mindez persze 1994 előtt politikai fikció maradt, hiszen pártlistákra nem lehetett szavazni: csak egyéni jelöltek indultak, akik a legritkább esetben képviseltek nyíltan valamiféle pártprogramot. A Verhovna Rada (vagyis a parlament) pártösszetétele tehát abszurd módon csak a választások után derült ki. Kiszámolták, hogy a 387 képviselő közül 215 (56 százalék) pártonkívüli, 88 (23 százalék) kommunista, 20 (5 százalék) a Ruhot támogatja, 19 (5 százalék) a parasztpártot, 2 a Demokrata Pártot és egy sem a zöldeket, ami nem feltétlenül egyezett a lakosság körében a pártok támogatottságáról végzett felmérések eredményével (amiben a kommunisták verték a második helyezett Ruhot).

A káoszban nagy felelősség hárult (volna) az államelnökre, kezdetben Kravcsukra, majd Kucsmára, akiknek valamiféle rendet kellett volna teremteniük a szeszélyes napi érdekek szerint szavazó képviselők gyülekezetében - ám ehhez nem volt elég jogkörük. Földügyben ugyan született parlamenti határozat arról, hogy a tagság kiveheti a vagyonát a kolhozokból, de ilyesmire csak Nyugat-Ukrajnában volt példa, a masszívan kommunista kelet-ukrajnai önkormányzatok folyamatosan obstruálták a parlamenti döntéseket. A (legprogresszívebbnek tartott) Marcsuk-kormány még 1995-ben is ragaszkodott az állami nagyvállalatok fenntartásához. ("Nem szabad feláldoznunk Ukrajna gazdaságának ipari alapjait valamiféle álpiaci dogmatizmus kedvéért.") Nyugati tőke alig-alig csorgott be -a Daewoo vett például egy üzemet Nyugat-Ukrajnában -, mert az elképesztő méreteket öltő korrupció miatt a kezdetben még lelkes befektetők kivonultak az országból.

Hivatalosan viszont munkanélküliség sincs, hiszen mindenki megtartotta régi állását, csak fizetést nem vesz fel érte - Kijevben átlagban 150 dollárt, vidéken ennek megközelítően a felét nem kapják meg a dolgozók -, igaz, a munkában megszakadni se köll ezért a pénzért. Sikerült valamelyest stabilizálni az új fizetőeszközt, a mindenki által csak rubelnek becézett hrivnyát, melynek árfolyamát valami miatt a német márkához igazították (1:1-hez váltják) - talán azért, mert a kocsmákban felszolgált sör ára is egy az egyben megegyezik a németországival.

Az elnöki baklövések közé tartozott még, hogy nem voltak képesek semmiféle ésszerű megoldást találni az úgynevezett Krími Köztársaság problémájára, ahol az orosz (vagy inkább szovjet) identitású, mohamedán vallású tatárok saját államot üzemeltetnek, önálló parlamenttel. Az orosz kisebbség nyelvi és kulturális autonómiatörekvései is leperegtek az elnökről és a parlamentről, pedig Kucsma elnökké választásában nagy szerepe volt annak, hogy a Dnyepropetrovszki Rakétagyárból (SS-20-asok) szárnyalt fel karrierje, s burkoltan ugyan, de kétnyelvűséget ígért az ottani oroszoknak. Megfigyelők szerint csak egy-két baráti gesztusra (néhány havi bér kifizetése, például) lett volna szükség ahhoz, hogy a maga oldalára állítsa őket, de ez elmaradt, és most arathatnak a kommunisták. A kezelhetetlen helyzet egyetlen megoldása a választási rendszer reformja volt, amit a parlament meg is szavazott, s így a mostani választások a magyarországihoz sokban hasonló rendszer szerint zajlanak (egyéni és listás).

Az 1994 és ´97 között ötven-egynéhány országos és több száz helyi párt és pártszövetség alakult, ennek egy része csak a parlamenti, másik része csak a helyhatósági, harmadik mindkét választáson próbált listát állítani. Harmincnak sikerült is, ami szép eredmény ahhoz képest, hogy a közvélemény-kutató szerint a lakosság százalékban kifejezhető hányada legfeljebb öt-nyolc párt létezéséről tud bizonyosan. Az ukránok háromnegyede amúgy sem tartja helyesnek a többpártrendszert, ami persze nem jelenti azt, hogy egyszer még nem szoknak bele. Van, mondjuk, egy nemzeti jobboldal: a Ruh meg a belőle kinőtt egyesített szocdemek, aztán a volt kormányfő, Lazarenko Hromada (Társadalom) néven indított pártja, aztán a jelenlegi miniszterelnök, Pusztovojtenko Nemzeti Demokrata Pártja. Tagság persze nincs, csak nevek a listán, programok, antikommunizmus, ígéretek a NATO- és EU-csatlakozásról. Meg van a baloldal, akik nyertek, lapzártánkig egyelőre nem ismeretes mértékben: a Petro Szimonenko vezette Kommunista Párt, amely radikálisan oroszbarát, Nyugat- és NATO-ellenes, "internacionalista", azaz újraegyesítő programmal hódított, no meg a 3,60-as kenyér ismert stratégiájával.

Nem túl szellemes, de ebből legalább értett a lakosság.

zintén hullanak, mint a legyek - a vallomások nagy részét kínzással kényszerítik ki, heti egy-két alkalommal a legközelebbi börtönben edzenek: husángokkal végigverik a rabokat stb. A kampány kezdetén letartóztatták a fegyvertelenül munkahelyére igyekvő Mihail Brodszkij kijevi nagymenőt és sajtócézárt, az egyetlen színvonalas ellenzéki napilap, a Kijevszkije Vedomosztyi tulajdonosát, mellesleg főpolgármester-jelöltet és a Kijanin elnevezésű választási szövetség vezetőjét. Szemtanúk szerint négy órán keresztül szegezték a tarkójának a stukkert, ő meg csak állt feltartott kézzel a latyakos járdán. Még aznap délelőtt bedeszkázták az összes bankjának és üzletének a bejáratát, őt pedig minden vád nélkül előzetesbe helyezték. Két nap múlva jelent meg a hivatalos közlemény, miszerint adótartozásai miatt nem védekezhet szabadlábon, ami még Ukrajnában is elég viccesen hangzik. A kijeviek azóta naponta tartanak szimpátiatüntetéseket mellette, ő pedig éhségsztrájkol és - jobb dolga nem lévén - bentről irányítja a kampányát. Brodszkij népszerűsége persze kuriózumnak számít, róla úgy tudják, a nulláról indult, és megmaradt párton-, illetve maffiánkívülinek. Másról ilyet nemigen mondanak, népszerű személyiségből és eszméből nincs túlkínálat.

A Demokratikus Kezdeményezés elnevezésű közvélemény-kutató intézet kimutatásai egytől egyig azt tanúsítják, hogy az elmúlt négy évben a társadalmon lassan eluralkodott a letargia és minden hivatalos intézménnyel szembeni bizalmatlanság. Előállt az a paradox helyzet, hogy mire 1998. március 27-én az ukránok történelmük során először több pártra szavazhatnak, már az egész nem is érdekli őket. 1994-ben még a lakosság harmincnégy százaléka állította, hogy a többpártrendszer jót tesz az országnak, harminc pedig azt, hogy felesleges, 1997-re már csak huszonnyolc százalék volt biztos a többpártrendszer áldásaiban, harminchat százalékuknak már nem kellettek a pártok. A többiek stabilan bizonytalankodtak. Az eszmék támogatottsága ezzel szemben szinte stagnál 1994 óta: a lakosság tíz százaléka kommunistának, hét szocialistának, öt szociáldemokratának, nyolc nacionalistának és másfél liberálisnak vallja magát. A megkérdezettek több mint fele még nem tisztázta magában világszemléletét, vagy nem is tudja, kell-e neki egyáltalán ilyesmi. Az elnök megítélése három éve folyamatosan romlik (hat százalékpontot esett), ugyanakkor hatvan százalék támogatná az erős elnök intézményének bevezetését. Hogy kiét, arra nincs ötlet. Az életkörülmények miatti elégedetlenség indexe ezzel szemben az égbe szökött, s a létbizonytalanság után a környezeti ártalmakat jelölték meg a válaszadók a fő veszélynek.

Helyi érdekű demokrácia

A statisztika ismeretében, de alighanem a nélkül is, józan ésszel felfoghatatlan, hogyan lehet hétköznap hajnali kilenckor kampánygyűlést tartani egy nagyüzemben. Lehetett. Amikor Radov tábornok, független jelölt, a Kijevi Belügyi Főiskola parancsnoka, civilben a halálbüntetés eltörléséért harcoló polgárjogi aktivista és társadalomkutató, teljes harci pompában belépett a külvárosi gépjármű-park oktatóhelyiségébe, már telt ház fogadta. Se többen, se kevesebben, mint ahány szék volt, úgy hatvanan, semmi túlfűtöttség, szolid taps. Műszaki értelmiségiek, rikítóan kirúzsozott hölgyek az adminisztrációról, másnaposságukat átvészelni igyekvő kétkezi dolgozók. Néhányan a tábornok szórólapját olvasgatták, többen stabil pozíciót kerestek a szendergéshez. A falon a hetvenes évekből származó KRESZ-szemléltetőábrák, a fekete tábla fölött egy szög, alatta üres négyszög a fal eredeti színével. A kortesbeszéd elkezdődött, monoton narrálás a hatalmon lévők korruptságáról, a reformok elkerülhetetlenségéről, a képviselői felelősségről. Megkérdezem a mellettem ülő középkorú hölgyet, tudja-e már, kire fog szavazni. Persze hogy nem. Párt? Azt meg végképp nem. "Meghallgatok mindenkit, aki idejön, hátha valaki mond valamit, mondjuk, hogy mikor lesz már végre fizetés." Hátrébb megyek két sort, a szaki felriad, szorít egy kis helyet. Nem érdekli? -kérdezem. Csak rám néz, és összehúzza hasán a mikádóját. Addigra már a fél terem alszik, Radov kampányfőnöke integet hátulról, hogy már elég lenne ennyi, de a tábornok egyre jobban belemelegszik, éppen a területfejlesztésnél tart, zöld parkokról és friss sörrel csobogó ivókutakról beszél. "Ténleg asszed, nem volna jobb dolgom, bazmeg?" - csapott meg jobbról a tegnapi vodka párája. "A művezető azt mondta, ma itt kezdek, este meg maradhatok túlórázni, hogy rakjam a politikus urakba" (szabad fordítás). A pártpreferenciákra vonatkozó kérdéstől eltekintettem, inkább rábízom magam a statisztikára.

Művészek, válasszatok ti is!

A művészeti életnek is megvan a maga Felszab tere, nevezetesen a Kijevi Kulturális Egyetem, ahol az elmúlt években Pokrovszkij rektor úr igyekszik rendet teremteni. Az intézmény folyosóin olyan hangulat uralkodik, mint egy szilveszteri gálaműsor forgatásán: az összes létező ukrán színpadi sztár ott nyüzsög, hallgatói vagy professzori beosztásban, korosztálytól függően. A rektor maga kultúrmenedzser, valamint A rektor című, életrajzi ihletésű regény szerzője, melynek (a szerzővel véletlenül azonos nevű) hőséről egyes szám harmadik személyben beszél. Személyesen nem sikerült találkoznunk, mert időközben énekesi karriert is kezdett (Ha elhagysz is visszajössz hozzám című nótájának klipjét minden órában leadta valamelyik tévécsatorna), s a választásokig szűkebb pátriájában (Kirovgrád megye) turnézik, ami egy másik véletlen folytán Pokrovszkij választási körzete is egyben. Annál könnyebb volt viszont elérni Pavlo Zibrovot, aki nem csupán a rektor helyettese, professzor és sikeres táncdalénekes, de a Nőkedvelők Pártjának elnöke is. Megosztotta velem bánatát, miszerint későn ocsúdtak, nem indultak a választásokon, így most járhat le - a főiskola többi oktatójával és diákjával együtt -Megyvezsenszkojéba koncert-korteskedni Pokrovszkijnak, holott ezzel a párttal tuti helyük lenne a parlamentben. Egyfelől azért, mert ha egyszer ő, az ország bonvivánja megkérné az ukrán nőket, szavazzanak rá, megtennék, hiszen annyira népszerű, hogy legalább egyszer már mind közösült vele; legalábbis lélekben - pontosít Zibrov. Másfelől pedig melyik férfi utasítana el egy olyan programot, amely szerint mindenkinek több nő jár majd, viszont az asszonyokkal rendesen kell viselkedni, és ki kell őket elégíteni, mert ha valaki, akkor a szépségéről és nyitottságáról méltán híres ukrán nő megérdemli ezt. Tagnak csak azt veszik fel, aki négy vagy több ajánlást hoz leinformálható nőktől arról, hogy maradéktalanul teljesítette kötelességét (argazm), nem meleg (galuboj), impotens vagy tahó (durak). A taggyűlésekre nőket nem engednek be, napirenden kizárólag férfitémák szerepelnek, leggyakrabban arról beszélgetnek, hogyan tehetnék még élvezetesebbé a nők hétköznapjait, hogyan érhetik el a durva női sportok és a fizikai munka betiltását, mert az ilyen tevékenység kimutathatóan csökkenti a libidót.

A művészeti alámerülés másnapján Ljonya Finberg barátom megkér, segítsek neki kirámolni néhány könyvet. Elvisz a Kievo-Mogiljanszka Akadémiába, az 1991-ben újraindított, őseredeti kijevi egyetemre, ahova sikerült begyűjteni a Sevcsenko Tudományegyetemen túlképzettség miatt alkalmatlannak nyilvánított fiatalabb oktatókat és a Nyugatról mérhetetlen hülyeségükben hazatért tudósokat. Cipeljük föl a Lada csomagtartójából az Európai Kutatások Intézetébe az Ivan Dzjuba-, Vagyim Szkuratovszkij-, Evhen Holovaha- köteteket, a Duh i Litera (Szellem és Szó) legújabb számát, a Judaisztikai Intézet legfrissebb köteteit, Pavlov és Krivenko paródiakötetét, az Ukránságtudományunk Enciklopédiáját. Ljonya egyenesen a nyomdából szállította ide a könyveket, a borítón nincs ár, miért is lenne, hiszen könyvterjesztés nincs, értelmes könyvet ajándékba lehet csak kapni. Ezek a külvilág előtt gyakorlatilag ismeretlen, ezer nyelven beszélő urak ott ülnek kijevi paneljaikban, tudományos szövegeket termelnek, és lehet velük társalogni. Persze nem Kucsmáról és Marcsukról, Pokrovszkijról és Zibrovról, hanem létező dolgokról, arról, hogy gondolnak valamit erről a világról, közben eszükbe jut Bulgakov, Tolsztoj és Puskin, és tudják, hogy a világ többi részén is történik egy s más, emberek ott is gondolnak valamire, ami talán nem kevésbé fontos, mint az, ami itt, az ő provinciájukban zajlik. Velük legalább egy pár órára a felszínre lehetett kúszni ebből a többmilliós, hámló burkolatú aluljáróból.

Krasztev Péter

(Kijev)

szerző
Krasztev Péter
publikálva
1998/13. (04. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra