kertész lesek

A varázstaváról messzi földön híres kisvárost a tudósítások szerint megszállták az oroszok és a németek, ám úgy tűnik, e fejlemény a vendéglátóipart cseppet sem befolyásolta. Hévízen borscsot éppúgy nem kapni, mint bratwurstot, ami persze nem tragikus, mi sem gulyásozni járunk külföldre.

Végigautózva a híres nagyközségen egyetlen olyan vendéglátóhelyet sem veszünk észre - meglehet, rosszul látunk -, ahol érdemes lenne megállni. A "Pilisszentiván arra" táblát is elhagyjuk, de a falu végén nem kurta büfé, hanem tornyos panzió magasodik, pedig az Aranykorona nevet viselő létesítmény pofás sporttelepet (PEMÜ) takar ki a képből. De K. Dezsőt leszámítva érdekelhet ez bárkit is, amikor 36 fok van árnyékban?

Ha a XIX. század végén járnánk, a Boráros tér és a Művészetek Palotája közti új építésű szakaszt (Lechner Ödön fasor) minden bizonnyal Demján-telepnek (és nem "Millennium Városközpontnak") nevezték volna el annak ellenére, hogy az efféle területjelzésnek ("telep") a legritkább esetben velejárója a luxus.

Úgy tűnik, a Szabadság híd tövében álló, teraszos, kikötőnek látszó épület dekoratőre egyúttal a zavarkeltés nagymestere is. Az objektum homlokzatán egymás mellett sorakozik a "Szegedi halászcsárda" és a "Sinatra piano bar" felirat, a magyarosch betűtípus és Frankie boy arcképe mindenféle vinillemezek társaságában.

Tatára érkezve meseország tárul elénk. De nem a Grimmek mélységes kútja, még csak nem is Walt Disney mosolyvágóhídja, hanem a hetvenkedő (értsd: 1970-es évekbeli) modern tanmesevilág, például "A világhíres Dobozváros", ahol Dani, a darus és Tibi, a taxis keveredik hétköznapi, mégis csodálatos kalandokba.