kertész lesek

Café Vero

  • kertész lesek
  • 2012. július 22.

Gasztro

Ha a XIX. század végén járnánk, a Boráros tér és a Művészetek Palotája közti új építésű szakaszt (Lechner Ödön fasor) minden bizonnyal Demján-telepnek (és nem "Millennium Városközpontnak") nevezték volna el annak ellenére, hogy az efféle területjelzésnek ("telep") a legritkább esetben velejárója a luxus.

(Márpedig a luxus egyáltalán nem ritka madár errefelé, hiszen ha belekukkantunk a fővárosi ingatlankínálatba, láthatjuk, hogy az itteni lakóházakban 7-900 000 forintot kérnek egy négyzetméterért, ami még a budai hegyvidék átlagához képest is elképesztően nagy összeg.) Ennek ellenére nem tágítunk a "teleptől". Noha Dunára néző ingatlanokkal van dolgunk, a szuperházak a soksávos Soroksári út, a 2-es villamos pályája, illetve a csepeli HÉV között törnek az ég felé, és ne feledkezzünk meg az első fecskéről, a Boráros téri Duna Házról sem, ami leginkább a telepi szolgáltatóház nagyzoló, ám szánalmas megtestesülése.

Természetesen a vendéglátóipar sem hagyta cserben a környéket, itt van például a Café Vero, afféle bisztrójellegű hely, ám ilyenkor kiülőssé változik, amit tényleg csak üdvözölni tudunk. Arról már nem a Vero gazdái tehetnek, hogy noha a terasz a Dunára néz, a "gazdaház" és környéke látványától inkább egy hetvenes évekbeli művelődési ház udvarán érezzük magunkat: szürke falak, még szürkébb oszlopok, talán szökőkútként is funkcionáló mesterséges tócsa. Még szerencse, hogy a személyzet nem a hetvenes éveket idézi: kedves hölgyek, rendes kiszolgálás. A választék izgalmasnak mondható, bár csodákra amúgy sem számítottunk: a vendégeket látva ugyanis egyértelmű, hogy a környéki cégek alkalmazottai jelentik a kemény magot, a slágertermék pedig egyértelműen az 1550 forintos napi menü.

Biztató bevezetésként a medvehagymás, pirítósos sajtlevest (750 Ft) választjuk, de nem dobunk tőle hátast. Ránézésre valamiféle Karaván típusú füstölt sajt a legfontosabb kellék, a medvehagymával kapcsolatban pedig azt kell mondanunk, hogy ételízesítőnek túlságos szúrós - legalábbis ebben a felállásban. Őszinte sajnálatunkra a kacsamájas, rukkolás rizottóval (2450 Ft) is baj van: túlmelegítették. Az első falat olyan fájdalmas, lángos csapást mért nyelvünkre és szájpadlásunkra, hogy utána képtelenek voltunk bármiféle értékítéletet alkotni. A végén eszünk egy tiramisut (850 Ft) is, ami legfeljebb azért emlékezetes, mert tejszínhabbal tálalták, és nagyon sok kakaóport szórtak rá.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)